Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

A Gravitáció című amerikai sci-fi valószínűleg  az év legjobb filmje. A filmes szakma, a kritikusok és a nézők is felsőfokon beszélnek róla. A másfél órás film az első perctől az utolsóig fogva tartja a karfába kapaszkodó nézőt, amire szükség is van, hiszen végig a súlytalanság állapotában vagyunk, ahol újra kell tanulnunk a mozgást, a tájékozódást, magunkat és kapcsolatunkat a világhoz. A thriller és akció elemeket is tartalmazó alkotás jóval több, mint aminek elsőre látszik. Az űr végtelen feketesége csak díszlet, hogy a mexikói rendező, Alfonsó Curaón bemutassa az utolsó pillanatban a halál helyett az életet választó ember újjászületését. 

Aki nagyon akarta, már látta a Gravitációt az elmúlt két hónapban, hiszen október óta játsszák. Nyilván látták ezt a filmet már a moziőrültek, a mindenevők, a sci-fik szerelmesei, a 3D filmek kedvelői, a George Clooney- vagy Sandra Bullock-rajongók. De vajon végiggondolták-e a látvány és izgalom áradatában, egyik sérült űrhajótól és űrállomástól a másikig vergődve a túlélésért, hogy mit is látnak?

 De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-é azzal?
Sámuel II. könyve:12:21 

Mondhatjuk erre, hogy mindez semmit sem számít. Hisz a karakterek elnagyoltak, a párbeszédek rövidek, a másfél órányi akció és a fenségesen fényképezett látvány a lényeg, nem kell foglalkozni az odavetett, fölvázolt mondanivalóval. Értjük, persze, bájos, aranyos, a végére már kicsit patetikus, giccses, hogy mindenki értse, hisz tömegfilmről van szó. Korunk technológiai paradicsom és etikai rémálom, tessék észrevenni, hogy ez a film sem más, 3D-s látvány és vázlatszerű mondanivaló. De talán van másik olvasata is mindennek! A film egyszerű sztorija és kevéske mondanivalója akkor elnagyolt, ha távol tartjuk magunktól. Pontosan ez az, amit ezúttal nem tehetünk meg. 

A fizikai lényünkre ható látvány és akció ugyanis nem párhuzamos a soványka történéssel, a főhős aktuális lelkiállapotával, hanem annak metaforája, szerves kiegészítője, másik oldala. Az első perctől fényévekre távolodik a mellettünk ülő néző, ahogy a film beszippant. Magunk vagyunk abban az űrben, amit a mozivászon elénk fest. Egy baleset miatt önmaga körül pörgő főhős – aki, vegyük észre, lelki értelemben is önmaga körül pörög – látványa helyett azt látjuk, amit ő lát a sisakján keresztül; a szédítő, vágás nélküli jelenet elviselhetetlen hosszúságúra nyúlik. A főhőssel együtt szédülünk. És ez így megy tovább, mert a film a fizikai lényünkre hat, ahogyan a testi, fizikai hatás a valóságban sohasem választható el a lelki letörtségtől és a belőle való gyógyulástól. Az igazi tudást nem lehet csak elméleti szinten megszerezni. Így már érthető, hogy miért kevés a párbeszéd, a rafinált jellemfejlődés, az agyas, csavarokban bővelkedő sztori: nem intellektuális, értelmi szinten történik a befogadás, megértés, a néző gyógyítása, hanem egy sokkal ősibb filmnyelv révén. A 3D technika és a film látványközpontúsága ezért nem üres póz, így nyer igazolást. A Gravitáció című film a mozi gyökeréhez, egyik legősibb forrásához, a vásári mutatványosbódéhoz, a kukucskáláshoz, bámuláshoz, a lehengerlő puszta látványhoz visz vissza, ebből táplálkozik. Sokkal erősebb megoldás így visszatérni, mint a mostanában gyártott fekete-fehér vagy némafilmes hollywoodi próbálkozásokkal. 

Így már érthető a Guardian egyik kritikusának gondolata: „A Gravity mély vagy sekély? Egyik sem. Zseniális és ihletett film.” A film ügyesen talál egyensúlyt a tömegfilm és a szerzői film, a mondanivaló/történet és a látvány között, és számtalan más szempontból is ügyesen egyensúlyozó, arányos alkotás. 

„Miért szomorú a te orcád, holott te beteg nem vagy? Nem egyéb ez, hanem szívednek szomorúsága!”
Nehémiás könyve:2:2 

Hogyan lehet úgy ábrázolni egy értelmetlen, végzetes tragédia okozta nyomasztó, mély, sötét depressziót és az abból való kilábalást, hogy hiteles legyen, de ne fusson ki a szórakozást kereső néző sikítva a moziból? Curaón zseniális megoldással allegóriaként használja a csodásan fényképezett világűrt, ahol bemutathatja ezt a beteg létállapotot. 

A világból való kiszakadtságot a Föld körül keringő űrhajóssal. A fuldoklást és pánikot az oxigénhiányos közeggel, az irányvesztettséget és a kapaszkodónélküliséget a súlytalansággal, az örömtelen munkát az űrteleszkóp szerelésével, ahol egy egyszerű csavar becsavarása is félórás procedúra.  A „minden szétesett” érzését az ezerfelé szétúszó tárgyakkal, a gravitáció nélküli közeggel. A totális magányt az emberek nélküli űrrel, ahol a néhány asztronauta is csak olyan társ, akiktől vastag szkafander, hatalmas, gömb alakú sisak választ el. A kommunikáció áttételes, minden mikrofonokon és hangszórókon át zajlik. A tapintás csak annyi, amennyit egy ormótlan kesztyű megenged. 

Aki ilyen messze jutott a világtól és a saját világától, aki már semmi érték felé nem gravitál, annak bármilyen váratlan esemény végzetes lehet: a maradék vékony szálakat elszakítva kioldja őt a világból és a végtelen semmibe röpíti. Egy gyilkos űrszemét-felhő képében ez a váratlan esemény már a film elején beköszönt, és kezdetét veszi a főhős újjászületése, űrodüsszeiája, hazatérése. 

„Mert bizony beteg volt, halálhoz közel; de az Isten könyörült rajta.”
Filippi levél:2:27 

A kezdő, zöldfülű dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) űrhajós és kutató, aki az első perctől furcsa valamiért. Nincs jól. Izzad, fújtat, dekoncentrált. A heveny fizikai rosszullét mellett vagy mögött lelki „rosszul-lét” húzódik, fel nem dolgozott lelki trauma, amely, bár észre sem veszi, de lassan az életére tör. 

Nehéz kiszakadni a Teremtett Világból, ahogyan egy hal is nehezen szakad el az éltető víz közegétől. Amíg benne élünk, a gravitáció észrevehetetlen és megkérdőjelezhetetlen. De mi segíthet akkor, amikor valakit olyan messzire röpít egy veszteség miatti fájdalom, hogy minden sötétségbe borul körülötte, és nem hat már rá az a gravitáció, amely az élet és a fény felé húzza? Kihúzhatja-e valaki ilyenkor Münchhausen báróként a saját hajánál fogva magát a mocsárból, akarom mondani a zűrből? 

A film kérdése az egész emberiségre is vonatkoztatható, miszerint túl messzire kerültünk a Földtől, de az ezt lehetővé tevő technikai eszközeink csődöt mondanak, az élő bolygóhoz való visszajutás pedig létkérdéssé vált. Ezt az ökologista, teremtésvédelmi olvasatot most nem nyitom ki, habár egyértelmű, ahogyan a gyilkos űrszeméttől eljutunk az idilli tópartig, még konkrétabb a Föld bolygó szinte végig jelenlévő esztétizált látványában és az űrhajósok erről folyó társalgásában. Az űrkutatásban visszatérő elem a törékeny Föld látványáról vallásos áhítattal beszélő asztronauták. A Gravitáció talán mégis többről szól, mint a „Földanyához” való visszatérésünk fontosságáról. 

Szintén az egész emberiségre vonatkozik a film egy másik, evolucionista olvasata is, erre is sokan utaltak külföldi és hazai kritikákban. A szereplők mint az első emberek, a főhős, aki mégsem csúszik vissza az állati létbe (kutyaugatás utánzása) stb. Ez az olvasat sokkal erősebben megtalálható már a 2001 Űrodüsszeia című filmben is. „A Gravitáció a talpra állásból természetesen metaforát kreál, és mi másnak is lehetne, egy tulajdonképpen ízig-vérig hollywoodi műben, a metaforája a Talpra Állás, mint az evolúcióé. Emeli világ-drámává, az élet – a struggle for life – drámájává.” – írta a revizoronline.com oldalon Kolozsi László.   

Ám a Gravitáció megváltásfilm is egyben. Természetesen nem keresztény film abban az értelemben, ahogyan kizárt manapság, hogy egy hollywoodi tömegfilm az legyen. El tudnak képzelni a keresztény nyugati kultúrkörben olyan filmet, ami a mában játszódik és ahol véletlenül keresztény ember a főhős? Tudnak ilyet mondani? És természetesen keresztény film mégis a Gravitáció abban az értelemben, ahogyan minden megváltásfilm az, vagy bármi az elmúlt 2000 évben és a nyugati kultúrában. Mivel a film a szorongató egzisztenciális magányból való kitörésről szól, megkerülhetetlen benne a hit kérdése, amely nélkül semmilyen erőfeszítés sem jöhet létre. A főhős egy nehéz pillanatban rádöbben, hogy imádkozni szeretne, de nem tanította neki senki. A film nézése közben végig velünk van egy eredendő egzisztenciális félelem. A filmben buddhista jelképek és Szent Kristóf (a hajósok védőszentje) ikonja is feltűnik. A távoli kínai rádióadás, a kutyaugatás utánzása egy kritikus szerint primitív imaként is értelmezhető. Egy másik külföldi kritika megállapítja, hogy az istentelen semmi börtönéből „csak a transzcendencia (filozófiai, vallási, zenei) menthet meg minket.”

A tudomány révén ma már tudjuk, hogy a világűr nem üres, nem a semmit jelenti. Anyaggal és antianyaggal, sugárzással, energiával teli. Nem a semmi végtelen, hanem a lét ereje. A lét végtelen ereje akkor és ott tud betörni, amikor és ahol nem várta senki. És olyan formában, ahogyan jónak látja. De a szerkezete mindig a szeretet. Dr. Ryan Stone életének rendszerébe a veterán űrhajós, Matt Kowalsky (Georgey Clooney) viszi bele azt a megváltó energiát, ami az élet felé fordítja. A lelki dimenzió megjelenésének természetesen a szem, a lélek tükre a metaforája – „flörtölnek kicsit a film elején”, nyugtázzák a blogok filmkritikái. 

Mindez persze nem elég a születéshez, a saját akarat, az elszánás is szükséges, hogy áttörjük a tojás kemény héját, a burkot, a régi, halott, levedlett bőrt. Nincs újjászületés elengedés nélkül, nincs újjászületés „gyász” nélkül. A filmplakát „Ne engedj el!”-jelmondata kétértelmű. Aki nem enged el(veszni), az szeretettel fordul feléd, de aki így tesz, az a megfelelő pillanatban elenged. Ha kell, mindezt úgy teszi, hogy a te érdekeidet a sajátja fölé emeli. Nem nehéz fölfedezni a filmben a születés/újjászületés motívumait: az életmentő Kowalsky vontatókötele köldökzsinórszerű kötelék, az anyaméhszerű kerek űrkabinban (a kör a tökéletesség, paradicsomi állapot jelképe, kerek űrkabin-ablak, a Föld kerek/gömb alakú látványa stb.) A kör alakú magzatpózban megnyugvást lelő Ryan, az egész felgyorsuló utolsó jelenet, a víz-motívum a legvégén mind a születésre utalnak.  A depresszió végén vissza kell menni a társadalomba, meg kell tanulni újra járni, ahogy a súlytalanságból visszatért Stone űrhajós teszi a film záró jelenetében. Megszülni azt az énünket, amely tényleg élni akar, ez a gyógyulás nélkülözhetetlen eleme. „Ahány ember, annyi körülmény, annyi akadály, hogy megtalálja a mélybe száműzött életkedvét. (…) El kell indulni, méghozzá mélységes hálával a szívünkben, örülnünk kell annak, hogy élünk.” – írja Feldmár András pszichológus. 

Sokan fanyalogtak azon, hogy – ellentétben azzal, mennyire üdvözlendően valósághű, hogy a tipikus filmes mentő körülmény, az utolsó szalmaszál-motívum mindig bedöglik a filmben – annyira irreális, hogy Ryan végül, így vagy úgy, de hazajut, hogy ennek a matematikai esélye nulla. Zsombékokon ugrálva jutunk ki a mocsárból, egyiken sem állhatunk meg, mert elsüllyednek. Nem látjuk, pontosan milyen út vezet ki, de az irány látható és követhető. Mindez talán szándékos, éppen ezzel érzékeltethető, hogy nem technikai eszközök, nem ügyes terv, a kristálytiszta ész visz haza, hanem a szeretetet követő hit szolgálatába állított akarat. 

Ahogy a filmdroid blog írta: „A túlélést ezúttal nem a technika fejlettsége dönti el, hanem a lélekben rejlő őserő, ami először találékonyságban-tanulékonyságban mutatkozik, aztán kitartássá és lelki erővé érlelődik, hogy végül az annyira sajátosan emberi hit bezárja a kört és újrateremtse a szükséges energiát a találékonysághoz és kitartáshoz.”

Kérdés, hogy ez a hit, ami „annyira sajátosan emberi”, miből nyeri az erejét? XVI. Benedek 2011 virágvasárnapján a szentbeszédében emlékeztetett rá: az egyházatyák szerint a gravitáció két irányból hat az emberre. Létezik a lefelé húzó erő, amely az egoizmus, a hazugság, a rossz irányába vonz bennünket. A gravitáció, amely a mélybe visz, eltávolít bennünket Istentől. Másrészről jelen van Isten szeretetének gravitációs ereje. E két erő között feszülünk, és minden attól függ, hogy el tudunk-e menekülni a rossztól a szabadságot elnyerve s átadva magunkat Isten szeretetének, amely igazzá tesz bennünket, felemel és szabadságot ad. 

Stone  a Föld lenyűgöző látványáról beszélget a társával az űrben, amikor kiderül, hogy nincs igazi otthona. Csak földrajzi otthona van. Családja, szeretet melegét adó „tűzhelye” nincs. Mégis hazatér. Hova? Oda, ahol képes másokat szeretni.  A megtapasztalása annak, hogy engem szeretnek, szerethető vagyok (a filmben ezt kapja Stone Kowalskytól) alapélmény ahhoz, hogy szeretni tudjam magam, amely nélkül nincs személyiségfejlődés, újjászületés és hazatérés, és amely nélkül én magam is képtelen lennék másokat szeretni. 

Ugyanez egy kritikus nézőpontjából így hangzik: „Mégis megreked a csontig rágott hollywoodias konyhapszichológiánál: akármilyen tragédia ért is bennünket, számot kell vetni az életünkkel, és meg kell találni benne, ami miatt érdemes tovább élni.” Hát, igen, az élet nagy dilemmái a valóságban sokszor nagyon egyszerűek, csak épp felismerni, megélni, megoldani nehéz őket. Ezek a „hollywoodias konyhapszichológiák” persze joggal keltenek viszolygást, mert sekélyesek, mert központ nélkül valók, így hiteltelenek. Ahogy a mester, Paul Tillich írja: „A Lelki jelenlét nélküli etikai formákat az a tény ítéli meg, hogy nem képesek felmutatni a késztetőerőt, a választás alapelvét a konkrét szituációban és az erkölcsi parancs feltétlen érvényét. A szeretet megteheti ezt, de a szeretet nem az ember akaratának függvénye. A szeretet a lelki jelenlét teremtése. Kegyelem.”