Egy lelkész beiktatására

"Márpedig a sáfároktól azt követelik,
Mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.-
1.Korintus 4,2

Volt egyszer egy kislány.
Olyan 12 év körül lehetett, amikor elég felnőtt volt már ahhoz, hogy rádöbbenjen, hogy boldogtalan.
Családja korán kettészakadt, szüleit szinte soha nem látta együtt, édesanyja aki mindent jelentett számára súlyos beteg lett. Az iskolában nem érezte jól magát, nem voltak igazi barátai.
Idegen városba került, idegen vidékre, ismeretlen arcok és szívek vették körül. Nem találta helyét, feladatát, örömét a világon.
Egy idős rokon hívta először templomba, majd elkezdett rendszeresen járni.
Egyre gyakrabban lett figyelmes Isten hívó hangjára, mely sok különböző forrásból jött felé.
Az egyik ilyen forrás, egy fiatal lelkész élete volt.
Ez a lelkész egy olyan sáfár volt, aki nem oltotta meg a lelket, és aki nem keményítette meg a szívét, amikor az ő Istene szavát hallotta, felfigyelt a kislányra, és bibliaórára, nyári táborba hívta, és nagy türelemmel felelt a gyermek egyre bátrabb kérdéseire.

A lány szíve lassan kinyílt, olyan közösségre talált a lelkész családja és fiatal tanítványai körében, akik figyeltek rá, akik szerették.
Először érezte igazán, hogy valakinek fontos amit mond, a családján kívül is.
És a lányka társra, barátra, Megváltóra talált az Úr Jézus Krisztusban, akiről a lelkésztől annyit hallott, és aki a lelkészt múlhatatlan, örök derűvel ajándékozta meg.

Írta:
Papdi Eszter
2004. április 16.