Kálvin János élete (2. rész)

A De la Marche növendékéből csakhamar a Montaigu kollégium ta­nulója lesz. Itt nyeri el 18 éves korában a marteville-i, majd két évre rá a pont Pévequ-i papi állás elég jelentékeny jövedelmét. És midőn e kollégi­umban elsajátítható bölcsészeti tanulmányok befejezése után, a folyton te­ológiára készülő Kálvint a pap nevelő Sorbonne helyett mégis az orleánsi egyetem joghallgatói közt látjuk feltűnni: egész akaratlanul adódik a gon­dolat, miért? Kálvin életrajz írói azzal próbálják megoldani a kérdést, hogy apja minden áron olyan állásba óhajtja juttatni fiát, hol a vagyonszerzés lehetősége nem kizárt dolog. E feltevés nem egészen fedi az igazságot. A valószínű okot részint abban az elhidegülésben kell keresnünk, mely Obry Miklós végrendelete miatt Kálvin apja, mint ügyész és a noyoni káptalan között keletkezik, részint pedig abban a mind erősebben érezhető világné­zetben, mely az emberi romlottság egyik fő okát a katolikus papság laza, er­kölcstelen életében keresi és találja meg. Gyermekének előbb akar tisztes, és csak azután vagyon szerző állást biztosítani a közbecsülésben megőszült apa. Így kerül Kálvin, az akkor lenézni kezdett katolikus papi pálya helyett, a jogászok közé!

Aki azonban a földi, múló okokon kívül a magasabb irányítás lehető­ségét sem hagyja ki számításából: az öntudatos isteni gondviselés bölcses­ségét is könnyen megtalálja ezen pályacserélésben, hiszen e lépés nélkül Kálvin később sem úgy mint Genf állami ügyeinek rendezője, sem pedig, mint a református egyház törvényhozója nem lehetett volna olyan és az a tekin­tély, mint akire századok multán is szívesen hivatkoznak.

Kálvin János 1528. év őszén megy Orleánsba. A főiskola szabad, szinte köztársasági szelleme egy időre megváltoztatja a zárkózott ifjú kedélyét. Ba­rátkozni kezd. Társaságba jár. Komolyba hajló lelke felderül. De a fiatal jogászt nem sokáig elégíti ki a felszínes külsőség. Újra könyveihez mene­kül s közöttük töltve éjt napot a tudásnak oly magas fokára jut, hogy ta­nárai helyett nem egyszer ő tart előadást, sőt VIII. Henrik híres válóperé­ben Európa legkiválóbb jogtudósai mellett a 20 éves ifjú véleményét is kikérik. És -bár napja, meg éjszakája később is, szinte percnyi pon­tossággal van beosztva, hogy barátkozásra nincs is ideje, - mégis akiket egyszer már szívébe zárt, elfelejteni többé nem képes soha. Még a legne­hezebb napokban is nemcsak szívesen emlékezik meg orleánsi két meghitt­jéről, Duchemin Miklós ügyvédről és Dániel Ferencről, hanem leveleivel is gyakran felkeresi őket. (vége a második résznek!)

(090908-szala)