Istentisztelet 2018. február 25-én

Hang: kattints a képre!

Böjt II. vasárnapján

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 15,1-7

Textus: Mt 18,11-14

Szeretett Testvérek!

Nincs ember a földön, aki legalább milliós pontossággal megsaccolná, hányan mennek ma délelőtt keresztyén templomba. Nehezen tudom elképzelni, hogy létezik Magyarországon olyan statisztika, amely ne tévedne néhány tízezret abban a tekintetben, hogy hányan indulnak el, vagy szeretnének ma eljutni valamelyik, Szentháromság Istent Urának valló gyülekezetbe. Fogalmam sincs róla, közületek ki az; kik azok, akiknek jobban örül Jézus, mint azoknak, akik nem vesztek el, nem tévedtek el.

Szeretjük az elveszett, eltévedt juh példázatát. (Azért használom ezt a két szót, mert Máté evangéliumában eltévedt, Lukács evangéliumában elveszett juhról olvasunk.) Hosszú ideig ácsorgunk a képtárakban, amikor híres festők ábrázolásában nézegetjük Jézust, ahogy a vállán viszi a megtalált állatot. Mosolygunk, és kicsit elhomályosodik a szemünk a gyerekek ábrázolásain. Mert a legkisebbek gyakran úgy vésik papírra a fejükben már kész jelenetet, hogy Jézus a lakótelepen, az újszegedi Ligetben, vagy valamelyik bevásárlóközpontban találja meg a legtöbb esetben könnyező kis négylábút. Az eltévedt juhot. Akinek szőke, fekete haja van, hajcsatja, hátizsákja, okostelefonja. Ők a főszereplők. A gyerekek. Rajzaikon hozzájuk hajol le Jézus a Ligetben vattacukor-árus mellett. Őket veszi a vállukra a lakótelepi szeméttárolónál. Feléjük nyújtja a kezét a bevásárlóközpont első emeleti információs pultjánál. A gyerekek még beazonosítják magukat az elbotorkáló juhocskával. Ők, nem maguktól, hanem Jézus vállán bemehetnek a mennyek országába. Visszamehetnek a kilencvenkilenc közé. A gyülekezetbe.

Miféle gyülekezetbe? Melyikbe? A Szeged-Honvéd téribe? Nem. A Magyar Református Egyház valamelyik gyülekezetébe? Nem. Akkor melyikbe? Hol van az a gyülekezet? Ki a lelkésze? Ki választotta a presbitériumát? Ki az a „kilencvenkilenc igaz" juh, „amelyik nem tévedt el", és „nincs szüksége megtérésre"? A két, derék heidelbergi professzort idézem, akik a kátéban azt írták a keresztyén Anyaszentegyházról, Jézus „százas" gyülekezetéről: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok."

Ezek szerint: a kilencvenkilences gyülekezet tagjai azok, akik ott vannak Jézus gyűjteményében. Jézus pásztorolja őket. Nem más. Senki más. Sem a pápa, sem a református hitvallások nem vehetik át azt a szerepkört, amit Isten Fia, Jézus Szentlelke tölt be. Tetszése szerint, magának gyűjti össze azokat, akiket akar. Akkor, amikor jónak látja. Onnan, ahonnan kívánja.

A világ keresztyén közösségeinek, felekezeteinek többsége jónak látta ezt meghatározni. Dogmákba, hitvallásokba izzadni, hogy kik lehetnek Jézus gyülekezetének tagjai, és kik nem. Mintha a hittudósok és az egyházi elöljárók, a buzgó kegyességű hívek nem bíznának Jézusban. A keresztyének kisebb nagyobb csoportjának örök kísértése: „Majd mi megmondjuk ki az igaz hívő!"

Jézus példázata úgy kijózanít minket, mint a lelkiismeretesen elkészített korhelyleves a farsangozót. Jézushoz az tartozik, aki a közelében van. Akiknek Ő a pásztora. Rajtuk, a kilencvenkilencen kívül pedig az, aki hiányzik neki. A századik. Az eltévedt, az elveszett századik.

Nem a százas szám a fontos. Az egy képletes, kerek szám. Amit jelent: a teljesség. Kilencvenkilenc a teljesség hiánya. A „nincs meg" feszültsége. Az öröm hiánya.

Amíg Tiszaszigeten laktunk, ha jól emlékszem, mind a három fiunk végigzongorázott a féltő szeretetünk idegvégződésein. Az iskola, edzés, szakkör végén tudtuk, hogy melyik buszra szállnak fel. Kiszámítottuk, mikor érkeznek a megállóba. Százszor leléptük a távolságot; onnan még három perc a házig. Öt perc még belefért a forgalom okozta késésbe. Tíz perc múlva az ablakban álltunk. Negyedóra elteltével vettem a cipőmet és elindultam a buszmegálló felé. Újabb tizenöt perc után meg is érkezett soron lévő gyerek - az ellenkező irányból. Elaludt a buszon, és a végállomásról fordult vissza. A kicsit álmos pofi láttán persze, hogy jobban örültem neki, mint az otthon lévőknek. Teljes lett a család. Azok száma, akiket én „gyűjtöttem" magunknak. Vele, a „századikkal" a közelemben, biztonságban volt mindenki.

Kik a századikok, akik nélkül „nem százas...", nem teljes Jézus egybehívott serege? Azok a századikok, akik elcsatangolnak Jézus közeléből. Halló és látótávolságon kívül kerülnek. Nem érzékelik a Főpásztort. Őt, akinek abban telik kedve, hogy „bűnösöket fogad magához és együtt eszik velük". (Lk 15,2)

Mindig akad „századik". Bármikor a századik lehetsz. A századikká válhatsz te, a gyülekezetünk, a Magyar Református Egyház, a magyar nemzet, Európa, a világ keresztyén nyájának akármelyik juha, közössége. Kik a századikok? Mikor válik századikká az ember? Mikor válok azzá?

Eltéved, elvész, századik az, aki Jézus összegyűjtött társaságából (gyülekezetéből, seregéből) minden kolompszóra ugrik. Kiugrik. Kedves, alapjában véve szimpatikus ez a kereső, igényes keresztyén. Érdeklődik. Mert azt hiszi, mindent tud már; a testi és lelki legelők minden tájékán kérődzött. Belátja, hogy a Pásztor, Jézus Lelke még akkor is újat mond neki, amikor elismétel egy történetet, de ő úgy dönt, hogy elcsatangol és meghallgatja azt is, aki jézustalanul rázza a csengettyűjét. Semmit sem tehetünk az ellen, hogy áthallások legyenek Jézus nyája és más csordák vezetői között. Szerintem maga Jézus engedi, hogy összehasonlítsuk magunkat másokkal. Sőt! Megengedi, hogy Őt magát összehasonlítsuk azokkal, akik más hangnemben gyűjtögetik követőiket. Bízik bennünk. Bízik abban, hogy nem választunk más hangot. Nem követjük azt a frekvenciát, ami „majdnem olyan", és mégsem az, mint az Ő oltalmazó és megtartó hangja, ami nélkül eltévedünk. Elveszünk.

Századik lesz, eltéved, elvész az, aki lemarad. Valamikor, élete mindent eldöntő kereszteződéséhez érve úgy kanyarodik, hogy beáll Jézus mögé. A következő, és a rákövetkező estén már a közelében nyugszik le, reggelente mellette ébred. Nappal úgy, és arra halad, amerre a Pásztor kitapossa az utat. Bírja a tempót. Hogyne bírná! Ha valaki, hát Jézus tudja, mikor, mennyit bírnak el, mennyit viselnek el az övéi. A századik mégis lemarad. Aki eltévedt, aki elveszett, arról kiderül, hogy valamikor elábrándozott. Arra figyelt, amire nem kellett volna. Saját ritmust vett fel. Úgy gondolta, nem lehet baj, hiszen még látja a nyáj, a gyülekezet végét. Valahol előttük ott van Jézus is. Közte és a Pásztor között ugyan már nincs kapcsolat, de majd helyreáll estére. Holnapra. Valamikor. Az se' baj, ha eltűnnek egy kanyarban, egy lejtőn eltávolodnak. Majd utoléri őket. Felfelé mennek? Nem gond! Ő erősebb náluk. Majd később jobban kilép!

Aztán kiderül, hogy a Jézus ritmusából kieső lélek adóvevője hiába keresi a kapcsolatot. Nincs térerő. Túl messzire engedte Jézust. Túlságosan lemaradt. Félelmetes sziklák leárnyékolják a lelke vételi készségének érzékenységét. Nem érzi a Pásztor botjának igazítását. Nem hallja a hangját. Azt sem tudja mit egyen. A kínálat óriási körülötte, de senki nem védi meg a mérgezéstől. Nyalogatja a sebeit, de egyre több a fertőzés! Még együtt érez a kilencvenkilenccel, de már nem éli át azt, amit ők. Eltévedt. Elveszett.

Századik lesz az a juh, amelyik nem is a többiek, de egyenesen a Pásztor elé vág. Előreszalad. Neki kevés az, amit Jézus diktál. Látja ő az irányt. Pihenjen csak az Úr, majd ő, a századik juh felméri, felderíti a terepet. Azt, ami előttük áll. A jövőt. Elég útravalót, elegendő Igét hallott ahhoz, hogy felismerje és felmérje a veszélyt. Kívülről fújja a szabályokat és tiltásokat. Megkülönbözteti a jót a rossztól. Előremegy. Majd néha hátranéz, hogy Jézus követi-e őt, az előre-csellengő juhot? Őt, aki kezébe vette az életét. Az Istentől kapott lelkét, a Szentlélek vezetését pedig hátrahagyta. Lelketlenné vált.

Bejárta a világsajtót, és számos könyv illusztrációja lett a dakota-sziú indiánok esete. Valamikor a 70-es években az amerikai elnök tárgyalásra hívta a törzsfőnököket. Repülővel utaztak Washingtonba. A hosszú fekete autók sofőrjei a repülőtér épülete előtt várták őket. Hiába. Az indiánok leültek a váróteremben. Azt mondták, túl gyorsan jöttek. A lelkük most érte utol a testüket. Harminc napig ültek. Akkor kijelentették, hogy készen állnak a tárgyalásra.

Felejtsük el az indiánok lélekvilágát, de ne felejtsük el ezt a történetet! Nekem mindig eszembe jut, amikor úgy készülök valamire, hogy Jézus Lelkét magam mögé utasítom. Nem várom meg, hogy velem együtt érkezzen oda, ahová készülök. Az esetek többségében aztán kiderül, hogy nem is Ő küldött oda. Nem is nekem kellett volna szólnom. Nem is engem kért arra a segítségre, ami így, inkább több kárt okozott. Ilyenkor rájövök, hogy eltévedtem. Elvesztem. Majdnem. Majdnem, mert Jézus Lelke utánam jött. Utánam, aki elé vágtam.

Jézus „csak" annyira bünteti meg a mögüle kilépő csavargásainkat, amennyire azokkal magunkat büntetjük. Elég kopárak azok a legelők, és elég mérgezők azok a források ahhoz, hogy azokon ténferegve, azokból vedelve elszenvedjük a jézustalanság fájdalmát. Egészen addig, amíg utánunk jön! Azokért, akik hiányoznak az övéi közül. A gyülekezetéből. Mert nem az a tagja Jézus gyülekezetének, aki konfirmált, bérmált, bemerítkezett, áldozott, imádkozott, végigolvasta a Bibliát. Nem. Azt választotta ki, aki tudja, mennyire rossz volt nélküle, és milyen jó az Ő vállán hazamenni a többi kis bolondos, de annyira szeretett, összegyűjtött kilencvenkilenc közé! Ámen