Istentisztelet 2019. július 7-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mk 14,26-31

Textus: Mk 14,31

Szeretett Testvérek!

Jézus egyik legismertebb előrejelzése. Péter még aznap éjszaka háromszor le fogja tagadni, hogy bármi köze lenne hozzá. Jézushoz, a Mesterhez, akinek annyi mindent köszönhet. Akit odaadóan szeret. Akiért kardot ránt azokra, akik rá merik tenni a kezüket.

A nemzet legnagyobb ünnepére készülve, együtt költötték el a szertartásos vacsorát. A Mester, és 12 kiválasztott tanítványa. Jézus tudta, hogy halála előtt ez az utolsó közös étkezésük. Énekléssel fejezték be a báránysülttel koronázott, friss kenyérrel, borral, az ősök rituális füveivel, fűszernövényeivel kísért vacsorát. Végigénekelték az összes, ilyenkor szokásos előírt imát, zsoltárt, aztán kisétáltak a városkapun, és a szemben lévő Olajfák hegyén a több tízezernyi, Jeruzsálembe érkezett zarándok között megkeresték azt a szabad téri szálláshelyüket, vékonyka parcellát, amit egyik barátjuk bocsátott rendelkezésükre.

Nem szoktak hozzá a nehéz, húsos ételekhez, és bort sem ittak minden nap. Kicsit elnehezedett a testük, a gondolatuk. Ideje lenne ledőlni, holnap este kezdődik az év legjobb hangulatú Sabbathja, nyugalom napja. Őseik Egyiptomból történt szabadítására emlékeznek. Áldott legyen a Mindenható neve!

Kerülgetik az itt-ott heverésző, halkan beszélgető, imádkozó, vagy már szunyókáló, ki tudja, milyen messzi földről érkezett zarándokokat. És akkor Jézus megszólítja őket. Megszokták már, hogy váratlan, elgondolkodtató kijelentéseket tesz, de ilyen komolynak még nem látták. Vacsora közben is furcsán viselkedett, és még most sem értik egy-két gondolatát, de aztán, éneklés közben oldódott a hangulat. Hegyezik a fülüket. Mit mond? Jól hallják? Azt mondja, csalódni fognak benne. Megbotránkoznak. Zakariás próféta tekercsét idézi. A nagyobb gyerekek is kívülről fújják a régi, ijesztő jövendölést: „Vágd le a pásztort, széledjen el a nyáj!" (Zak 13,7)

Péter ugrik elsőként. Lehet, hogy az összes többi társára érvényes az, amit Jézus gondol megbotránkozásról, elszéledésről, cserbenhagyásról, de őrá, hát őrá aztán: nem! Jézus higgadtan lecsitítja. Úgy, ahogy szokta. Továbbmegy. Feltárja a részleteket. Ha ennyi nem elég, kiegészíti a jövendölését. Mielőtt a kakasszó másodjára jelezné a virradatot, Péter túl lesz azon, hogy harmadjára is letagadja a vele, Jézussal való ismeretségét. Péter nem hagyja abba. Micsoda? Akkor se tagadnálak meg, ha elkapnának és kivégeznének miattad.

Péter tagadását címkeként ismerjük a Bibliából. Rásütjük szegényre azt, amiről kiderül, hogy érvényes volt mind a tizenegy tanítványra. (Júdás már nem volt velük. Neki az árulás szerepe jutott.) Igen, Péternek tulajdonítjuk azt a nehezen lemosható vádat, hogy teljes mellszélességgel, bátorsággal kiáll Jézus mellett, aztán, ahogy szorul a hurok, kiderül, mennyit érnek a nagy szavak.

De ott az a rövid kis mondat, ami a hívők köztudatában azóta sem kapta meg az őt megillető helyét, mióta létezik a Biblia, a kötelességszerű bibliaolvasás, a középszerű bibliamagyarázat, a felszínes prédikálás.

Melyik ez a tőmondat? „Ugyanígy beszéltek a többiek is." Péter nem volt egyedül. A másik tíz társa is hűségnyilatkozatot tett az Úrnak.

Az evangélium következő oldalán azt olvassuk, hogy amikor a többi, már alvó zarándokot kerülgetve előcsörtetett a Jézusért küldött különítmény, a tanítványok közül „mindnyájan elhagyták őt és elfutottak". (Mk 14,50)

Vajon ez azt jelenti, hogy megtagadták Jézust? Igen. Bár a Gecsemáné kertben, a letartóztatás helyszínén senki nem állította róluk azt, amit később Péterről: Te is vele voltál; közülük való vagy. (Mk 14,67-70) A kertben egyértelmű volt. Kiderült, hogy ők tizenegyen Jézus kíséretéhez tartoznak. Ez vállalhatatlan volt számukra, ezért elhagyták a Mestert és elfutottak. Pedig nem sokkal azelőtt ugyanúgy beszéltek, mint Péter: inkább meghalnak, mint hogy megtagadják Jézust.

Évekkel, vagy évtizedekkel később beváltották a szavukat. Péter is. Hiába forgatjuk a Bibliát, sehol nem találjuk benne, miként adták az életüket az Úrért. Mi, reformátusok, akik, ha tehetjük, csak azt hisszük el, ami igazolható a Bibliából (Sola Scriptura), itt, ezen a ponton kénytelenek vagyunk a hagyományokra hagyatkozni.

A tizenegy apostol tetteit, és mártíromságukat lejegyző történetek, csakúgy, mint azok, amiket a Bibliában találunk, először szájhagyomány útján terjedtek. Aztán valaki elkezdte gyűjtögetni őket, majd leírta. Azt lemásolták, továbbadták, a szakadt részeket kiegészítették, elírták, de mégis csak megmaradtak. Így, ha a részletek a párhuzamos evangéliumi történetekhez hasonlóan néhol nem is egyeznek, kiegészítik egymást, és kerek képet festenek arról, mit jelentett Jézus örömhírének hordozójaként, átadójaként örülni, szenvedni, szolgálni, üdvözülni.

Vegyük sorra őket; megpróbálom röviden felidézni a hagyományokat. Mi történt a Jézust háromszor megtagadó Péterrel? Feleségét Rómában a szeme előtt feszítették meg; végig kellett néznie. Pétert - kérésének eleget téve, mi szerint nem méltó úgy meghalni, ahogyan az Úr -, fejjel lefelé szegezték a keresztfához. András. Aegeas, Akhája római helytartója letartóztatta, megvesszőztette, majd keresztre feszíttette. De nem akárhogy'! András X alakú keresztet kért, méltatlannak tartva magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus. Nem szegezték, hanem felkötözték rá, ami meghosszabbította az agóniát. Szomjan halt. Fülöp a mai Törökország területén, Hierapolisban hirdette az evangéliumot. A helyi prokonzul elfogatta, levetkőztette, majd bokájánál és combjánál átszegezve, fejjel lefelé felakasztatta. János volt az egyetlen, aki a hagyomány szerint majd' száz évet megélt. Idősebb korában ezt az egyet hajtogatta: „Gyermekeim, szeressétek egymást!" Megkérdezték tőle: „Miért ismételgeted ezt annyiszor?" „Mert az Úr parancsolta, és ha csak ennyit sikerül megtenni, az már elég." János testvérét: Jakabot Heródes lefejeztette. A másik Jakabot, Alfeus fiát Perzsiában keresztre feszítették. Simont, a zélótát ugyanott, a perzsa királyi udvarban meglincselték. Mátét, a zsidó Talmud szerint (!) a Nagytanács halálra ítélte és megkövezték. Bertalant, akinek csak a nevét ismerjük az apostoli névsorban, Örményországban botokkal agyonverték. Taddeus szintén Perzsiában halt mártírhalált. A „hitetlennek" tartott Tamás Indiáig vitte Jézus Igéjét. Ott egy Gundaphorus nevű király megkínozta és megégettette.

Sétáljunk vissza a Gecsemáné kertbe! Még nem tartunk ott, hogy Péter háromszor megtagadja az Urat. Ott járunk, amikor a szókimondó apostol így fogadkozik Jézusnak: „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg." Aztán az evangélium írója hozzáteszi: „Ugyanígy beszéltek a többiek is." Máté írása is megerősíti: „Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is." (Mt 26,35)

Úgy beszéltek, mégis elszaladtak. A fáklyás-botos csendőr-osztag megjelenése, Júdás áruló csókja, a pillanatnyi ijedtség, az ezt kiváltó lelki trauma megtette a maga hatását. Igenis: mindannyian elárulták, otthagyták Jézust. Ez volt péntek hajnalban. Aznap délután keresztre feszítették Jézust. Másfél nap múlva, vasárnap reggel pedig találkoztak vele. Feltámadt. Negyven napig együtt voltak. Az elfogatás éjjelén szanaszét rohanó, Mesterüket megtagadó cserbenhagyó apostolok megerősödtek. Abban, hogy mi a dolguk. Tíz nap múlva, Pünkösdkor megteltek Szentlélekkel. Aztán addig hirdették az Igét, míg be nem teljesítették ígéretüket, és meghaltak az Úrért.

Mi a helyzet velünk? Nagyszájú, kátét, Apostoli Hitvallást ismételgető, úrvacsorázó keresztyénekkel, akik, amikor szorul a hurok,... No, mi történik akkor?

Mikor szorul a hurok? Amikor kiderül, hogy mi, alapvetően Jézus követői vagyunk. Mint az a 11 apostol, azon az éjszakán, abban a kertben. Szorul a hurok, mert két lehetőség van. Odaállni Jézus mellé: Vigyenek engem is! Vagy: Uzsgyi, mert ebből baj lesz!

Hát nem most fogadtad meg, hogy történjék bármi, nem tagadod meg? Hát nem a legutóbbi úrvacsora elején ígérted, és fogadtad meg, hogy élő áldozatként átadod magad az Úr szolgálatára?

Mit mondhattak az apostolok? Jó, jó, de az akkor volt, amikor még semmi veszély nem közeledett! Mit mond a kegyes református? Jó, jó, ígértem, fogadtam, de nem hittem volna, hogy ez ennyibe kerül!

Mit mond Jézus? János evangélista; - igen, az a magas kor megélt apostol, aki öreg emberként már csak azt suttogta: „Gyermekeim, szeressétek egymást!" - írt egy nagyon fontos, lámpást gyújtó kicsiny epizódot az elfogatás éjszakájáról. Jön a katonai csapat. Jézus puszta megjelenésétől hanyatt esnek, majd ezt hallják az előállítandó názáreti szájából: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!" (Jn 18,8)

Jézus lebénítja az üldözőket, és ezzel együtt felhatalmazza a tanítványokat arra, hogy otthagyják őt, és elrohanjanak! Vajon miért? Mert a félelem, harag, tehetetlenség, csalódás miatt majd kiugró szívükben és elméjükben, rohanás közben magukkal visznek mindent. Az elmúlt három év eseményeit, csodáit, örömeit. És igen, a most elnyelt nagy szavakat is. A bizonyságtétel szavait. Látnak még keresztet, de látnak üres sírt és feltámadott Mestert is. Soha többé nem fogadnak az Úrnak semmit, csak azt, amit minden áron, bárminek ellenére is megtartanak. Tényleg: az életükkel hitelesítik szavaikat.

„Ugyanígy beszéltek a többiek is." Ugyanúgy beszéltek, amikor nem került sokba. Ugyanúgy otthagyták a Mestert, amikor rájuk tört a veszedelem. De! Ugyanúgy kiálltak mellette, hirdették az örömüzenetet, amikor eljött az ideje. Amikor attól a Jézustól kaptak erőt, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Akitől ma délelőtt mi is, megint! Ugyanúgy. Ámen