Istentisztelet 2020. január 1-jén

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jel 7,9-17

Textus: Jel 7,17

 

Szeretett Testvérek!

 

Meddig láttok el élesen? Nézzétek! Feltartom ezt a lapot... Ki látja, milyen betű van rajta? ... És ezen? ... Most jön az utolsó! Ki tudja kiolvasni? ... Igen, azok, akiknek akár szemüveggel is, de a legjobb a látása, és azok, akik a legközelebb vannak a felmutatott íráshoz.

Kíváncsi vagyok, hogy az idős János apostol milyen távolságból vette észre a Pátmosz szigete felé közeledő, vagy mellette elvitorlázó hajókat. Száműzetése helyének legmagasabb pontja 270 méter volt. Nem sok. Amikor felsétált arra a dombra, annyival volt magasabban az Égei-tenger csendes hullámainál, mint nálunk az a veszprémi lakos, aki a város átlagos tengerszint feletti magasságában lakik.

Jézus szeretett tanítványa mégis: messzire látott. Túl a Szeged közigazgatási területénél hatszor kisebb sziget partjainál. János apostol messzire látott, mert közel volt Isten kijelentéséhez. Annyira, hogy az Úr felemelte előtte Kijelentése fátylát. Megengedte neki, hogy a mennyei történésekből, meglásson annyit, amennyit meg kell írnia az utána következő nemzedékeknek. Például: nekünk.

És mi olvassuk a Jelenések könyvét. Egészen pontosan, egyes számról van szó. Az irat görög címe nem „Jelenések", hanem: „János kinyilatkoztatása". De, hogy ne legyen ilyen egyszerű, az első mondata így kezdődik: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása... amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak." (Jel 1,1) Tehát: János apostol azt a Kinyilatkoztatást írta le, amit Jézustól kapott, látott.

A református Bibliaolvasó Kalauz menetrendjét követve most járunk - az egyszerűség és érthetőség kedvéért én is így használom -: Jelenések könyvének egyharmadánál. A Pátmosz szigeti „messzelátó" János épp' egy tömegre lesz figyelmes. Van ott mindenki: „minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből". Jézus Krisztus trónja előtt fehérbe öltözve pálmaágakat tartanak. Az Atya és Fiú Istent dicsérik. A jelenlévő angyalok és isteni udvartartás résztvevői arcra borulnak; Istent imádják. Nem kényszerből teszik. Meghajolnak az előtt, akinek a hatalmának, kedvességének, jóakaratának, szeretetének megnyilvánulását így akarják kifejezni: imádják.

A korábban felbukkant „vének" egyike szeretné, ha János tisztában lenne azzal, hogy mit lát. Megkérdezi hát tőle: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?" Az ókori udvariasság módszertanát tekintve ez kb. azzal egyenlő: Fogalmad sincs róla, kik ezek, de nem akarlak szembesíteni ezzel a hiányosságoddal, hát úgy teszem fel a kérdést, mintha feltételezném, módodban áll válaszolni rá.

Hű, de szeretném gyakorolni a kommunikáció-elméletnek ezt a nagyszerű, udvarias, keleti módszerét! A felől, amiről nekem vannak ismereteim, nem úgy adom a beszélgetőpartnerem elé, mintha ő nem tudná, hanem úgy fogalmazom a mondandómat, mint közös jártasságunk, tájékozottságunk felelevenített forrását. Egy újévi tanács. Nem az enyém, hanem azé, aki ide hozott: Jézusé. Sok barátot szerezhetsz azzal, hogy egyenrangúnak, vagy tudattalanabbnak mutatod magad annál, akit megszólítasz! A modern lélektan harminc éve fedezte fel ezt az „áldást". János apostol immár két évezrede tanítja a Krisztust követőknek... Próbáld ki! Tartsd a beszélgetőpartneredet okosabbnak magadnál, és ezt éreztesd is vele! Meg fogsz lepődni az eredményen!

Jézusnak ezt a gondosan átnyújtott útravalóját megfontolva, forduljunk vissza a mennyei látomáshoz! Hol jártunk? A vén azt kérdezte Jánostól: „„Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?"

János a jelenethez illő alázattal így válaszol: „Uram, te tudod." Nem kezd el okoskodni, találgatni. „Uram, te tudod." A vén, a presbiter (ezt jelenti a „vén") ezt várta. Azonnal át is adja a tudását. Nos, kedves János, „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek".

Miféle nyomorúságból? Sorolom a lehetséges, és kézenfekvő, helyes értelmezéseket. Figyeljetek; valamelyikben, vagy többen is felismeritek a saját ideiglenes, vagy krónikus nyomorúságotokat!  Zaklatás, megpróbáltatás, szenvedés, ínség, végső veszély, bánat, csapás, szomorúság.

Talált? Akkor tovább kérdezek. Jézus nevéért viseled, szenveded el azt az egy, vagy több nyomorúságot?  Mert itt, János kinyilatkoztatásában arról van szó! Azokat a Jézus trónja előtt álló, fehér ruhába öltözött embereket látja, akik miatta, Jézust meg nem tagadva, mellette kiállva kerültek oda, a mennyei dicsőítő seregbe! Nem azért, mert az egyéni vétkeik, meggondolatlanságuk miatt lettek nyomorultak. Nem a saját, vagy mások istentelen megnyilvánulásainak következményei miatt szenvedik el a zaklatást, a megpróbáltatást, az ínséget, és kerülnek kilátástalan veszélybe, hanem azért, mert kiálltak a hitük mellett, azt meg is vallották, majd vállalták a következményeit!

Az isteni helyszín jelenetében azok dicsőítik Istent, akik miatta viseltek el nyomorúságokat. Azért hagyták el őket, azért szakadt szét a család, mert valaki nem viselte el a Jézus normáihoz ragaszkodó hűségüket. Van ilyen. Itt, Szegeden is. Van, akiknek azért nyomorodott meg az élete, a család költségvetése, a fogsora, a keze, az idegei, mert Jézusra hallgatva, belé kapaszkodva ragaszkodott házasságkötési fogadalmához és még a halálos ágyán is gondozta drogos gyerekét, alkoholista férjét, napi két doboz cigarettát szívó, a közös pénzt elvásárolgató feleségét. Van ilyen a világban. Van ilyen Szegeden is. És vannak országok, ahol nem viselik el a Krisztust imádók istentiszteletét, jelképeit, ünneplését. Nigéria, Ausztria, Pakisztán, Franciaország, Szíria, Svédország. Folytassátok; ti is olvastok híreket! Azokon a helyeken egyre megalázóbb, egyre nyomorúságosabb a keresztyének élete!

Az Éden-kert óta kificamodott életünk annyi nyomorúságot mutatott be a tökéletesnek teremtett világba, hogy estig sem tudnánk felsorolni. Már csak azért sem, mert többet közülük nem is akarunk megváltoztatni. Keressük azt, amiről sejtjük, hogy még értéke van, de egyre nehezebb megtalálni. Úgy csinálunk, mint amikor rájövünk, hogy a szennyesbe tegnap előtt kidobott ingünkben volt egy ötezres. Turkálunk abban, ami már nekünk sem elégséges, piszkos, büdös, és kétségbeesetten igyekszünk rátalálni arra, amire visszaemlékszünk, hogy hasznunkra válna. Vágyunk a boldogságra, de erőlködünk, amikor megkérdezik tőlünk: Mégis, mi az? Hogy képzeled?

Nem véletlen, hogy az első evangélium ezzel kezdi Jézusnak azt a beszédét, amit azon a hegyen mondott el. A Boldogmondásokkal. Aztán azzal folytatja, ami azóta is mindenkit a legmélyebben érint. Mit jelent Isten szerint a házasság, a válás, egymás szeretete, az istentisztelet, az imádkozás, a böjtölés, a szükségeink betöltésének mértéke. De elsők a Boldogmondások! Jézus egy addig ismeretlen, egészen más típusú boldogságsorozatra készíti fel a domboldalon letelepedett hallgatóit, és azokat is, akik most míg ezt hallják, úgy döntenek, hogy otthon megint elolvassák (Máté evangéliuma 5. fejezet)!

Meglátjátok majd, mennyire szépen illeszkedik az utolsó boldogmondás a mennyei trónus előtt állók sereg jutalmához! Ne is várjatok addig, olvasom: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek."

János, Jézustól kapott kinyilatkoztatása már a jutalomátadás kozmikus méretű ünnepét írta a papirusztekercsekre. Azóta úgy működik, mint egy írásvetítő. Azok látják élesen, akik különböző intenzitású nyomorúságokat szenvednek el a Krisztus mellett döntő életük egészében, hitüket próbáló időszakaiban.

Meddig látsz el? A nyomorúságod szigetének határáig? Az nem elég. Fel tudsz pillantani a megpróbáltatásaidat körülvevő tenger pereméig? Ez már biztató. De Jézus ennél többet tartogat számodra! Ne abban reménykedj, hogy „majd egyszer könnyebb lesz!" Majd akkor, amikor csak a hozzád hasonló, hitük következetes megélése miatt szenvedők társasága vesz körül.

Már most elkérheted a boldogságot, amikor azért gyaláznak téged, mert Jézust követve nem tehetsz másképp'! Ha akarod, már abban a pillanatban boldognak tudhatod magadat, amikor kiderül, hogy Krisztust követő magatartásod miatt mindenféle rosszat hazudnak rólad. Téged és a hozzád hasonlókat bőséges jutalom várja a mennyekben.

Most kapaszkodj meg! Te lehetsz az egyik, akit János látott a mennyei trónus előtt fehér ruhában, pálmaággal a kezében, Istent és Isten Bárányát, Jézust ünnepelve! Láss messzire, és merd hinni!

A rövidlátó hitünk itt keresi a jutalmat. A szemellenzős hitünk szeretné kikerülni a gyászt és a halált. A vaksi hitünk igyekszik elkerülni a Jézus miatti gúnyolódást. Szűklátókörű hitünk azt várja Istentől, tartson távol tőlünk minden hit-próbatételt.

A mennyekig tekintő, Jézus kinyilatkoztatását tovább és tovább kutató hit nem ilyen. Elfogadja, hogy ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie, mint a világon élő többi embertársának.

Abban különbözik tőlük, hogy más a szemléletmódja. Ugyanazt látja, mint a többiek, de ami itt van, azt megoldandó, ugyanakkor másodlagos kihívásnak tekinti ahhoz a jutalomhoz képest, ami rá vár.

Azért akar már itt közelebb és közelebb kerülni Istenhez, hogy lássa, értse az Írást.

Mert abban az áll, hogy a jutalmazás idején és helyén „a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet."

Ott a helyed; arra nézz, láss el addig!

Ezt a látást kérem az Úrtól; ezt kívánom nektek az új esztendő minden napjára. Ámen