Istentisztelet 2021. február 7-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Jn 8,10-12.23-24.29-36.58-59.

Szeretett Testvérek!

A saját igazát ismételgető hírcsatorna műsora kezdett unalmassá válni. Nyomtam egyet a távirányítón. Sportközvetítés. Válogatás az olimpiák emlékezetes döntőiből. Százméteres síkfutás. A táv második felétől már csak két versenyző küzdött az aranyéremért. A célfotó döntött. A riportereket már csak a győztes érdekelte. Közülük a leghangosabb ezt a kérdést ordította a könnyeit törölgető bajnok arcába: Árulja el, mi dolgozott maga ellen a leginkább ezen a szoros versenyben? A levegőhiány? A két nappal ezelőtti sérülése? Az ellenszél? A bajnok felnevetett: Nem, nem! A legnagyobb ellenfelem a második helyezést elért versenyző volt.

Tiszta, „hívő" pillanatainkban senki és semmi nem veheti el a helyet Jézus elől. Senki és semmi nem szólhatja le a Szentlelkével bennünk élő Jézus ajánlását. Senki és semmi nem múlhatja felül Jézus ismert, visszaidézett tanácsát. Senki és semmi nem radírozhatja le élettérképünkről azt az utat, amit Jézus kijelölt nekünk, és amin előttünk jár.

Ő az első. Legnagyobb ellenfele pedig a nyomában mindig felbukkanó, a nyakunkba lihegő második helyezett. A Jézus győzelmét elhomályosítani igyekvő ellenfél. A Jézus világosságát tompított fényre váltani akaró ellenfél.

János evangéliumának időrendi sorrendjét követve egy drámai jelenet helyszínére érkeztünk. Jézus éppen megelőzött egy nyilvános kivégzést. Nem fizikai beavatkozással, csupán néhány szóval. A buzgó törvénykezők elejtették a kezükben szorongatott követ. A nélkül, hogy Jézus valami keleti harcművészet rafinált fogását, csavarását, leszorítását, vagy dobását alkalmazta volna. Valamit írt a földre, aztán arra buzdította a vádlókat, hogy: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." Mármint: a kikapós asszonyságra. „Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken." Bizonyára az ő számukra volt a legkínosabb a kérdés, hiszen ők rendelkeztek a legnagyobb tapasztalattal.

Jézus életre elegendő útravalóval elengedte az asszonyt is: „mostantól fogva többé ne vétkezz!" A történeten meghatódva ezt általában elfelejtjük. Elég nekünk annyi Jézusból, hogy: „Én sem ítéllek el téged, menj el"! Pedig nem kevéssel tolódik el a mondat hangsúlya, ez a bizonyos „menj el", ha a feloldozáshoz hozzátesszük a folytatást, a magatartási kódex kötelezvényét: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!"

Bár nem kérdezik tovább, kiderül, hogy Jézus nem ért a mondanivalója végére. A jelenlévőkhöz fordulva kijelenti: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."

Az előbbi jelenet után lassan magához térő hallgatóság egészen összezavarodik. Ez most hogy jön ide? Miről jutott eszébe Jézusnak, hogy a „világ világosságáról" elmélkedjen? Ráadásul úgy, hogy magát nevezi annak? Ha már világosságról van szó, akkor zsidók számára nincs világosabb kijelentés, mint Mózes törvénye. A Törvény, amit a házasságtörést leleplező nyomozók épp' az előbb idéztek „Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket." Aztán - hátha most lebukik Jézus, és ellene mer mondani Mózes törvényének - rákérdeztek: „Hát te mit mondasz?"

Jézus pedig azt mondta, amit egyedül az ejthet ki a száján, aki a Törvénynél is több. Aki az első. Mert mögötte a Törvény is csak második helyezett: „Én vagyok a világ világossága".

Immár felveszi a kesztyűt. A keleti viták módszeréhez igazodva, kérdésekre válaszolva fejti ki azt az igazságot, ami kétség kívül megdöbbentő volt hallgatói számára.

Ébredtetek már akkor? Indultatok már valahová akkor, amikor kikapcsolják a közvilágítást, mert a felkelő nap elegendő fényt ad a biztonságos tájékozódáshoz? Jézus rövid beszédét követően ilyesmi történt. Azt olvassuk: „Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne." Jézus világossága elhalványította a hallgatókban az - immár kiderült, hogy csak a - második legerősebb fényerőt; Mózes Törvényét.

„Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne." Ez miből derült ki? Valószínűleg abból, hogy ők mondogatták egymás között: Én hiszek neki. Én is! Én is!

De, vajon, mennyire volt mély a hitük? Nem csak a félelmükből fakadt? Azt hallották Jézus szájából: „ti e világból valók vagytok, én nem e világból való vagyok... ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben." Hát meghalni nem akarnak! Akkor inkább hisznek. A félelemből fakadó hit azonban - érezzük - távol áll az igaz hittől, a mi nem más, mint: bizalom!

Ha nem félelemből, akkor miért hihettek Jézusnak? Miért hittek benne? Azért, mert igazolni látták a szavait: „aki elküldött engem, velem van: nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves."? Látták a csodáit, a gyógyításait? A társadalom peremén élők iránti szeretetét? Elég ennyi ahhoz, hogy valaki hívőnek nevezze magát? Ahhoz igen, hogy magát annak tartsa, de hogy Jézus is úgy tartsa számon, annak még híja van!

Tényleg hittek Jézusban a farizeusokkal vívott csörtéjét végignéző, hallgató zsidók? Ez kiderül abból, ahogy Jézus hirtelen feléjük fordítja a hitüket átvilágító kérdés fénycsóváját, és így szól „azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok". Vagyis: akkor bólintok rá, hogy hisztek bennem, ha tanítványként követtek, ami azt jelenti, hogy „megtartjátok az én igémet". Az meg mi?  Röviden: Azt csináljátok, amit mondok. És ha nem? Ha „csak úgy", csak mérsékelten hiszünk Jézusban; Urunknak tartjuk, de tisztes távolságból? Nos, akkor Jézus: visszakérdez. De úgy, hogy abba belerendül a fél-hit, a hamis szív, a vallásoskodó keresztyénség! Mert Jézus kérdése így csíp bele a bizonyítékok nélküli hitbe: „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram - ha nem teszitek, amit mondok?" (Lk 6,46)

Ez kvalifikál, ez minősít engem és téged a Jézust követők közé. Beérjük az „Uram, Uram!"-ozással, vagy azt csináljuk, amit mond? A kockázatot és nehézséget nem vállaló hit, ami vallani vallja, de tenni nem teszi meg azt, amit Jézus mond, olyan, mint a kitüntetésektől roskadozó, de a frontot soha meg nem járt tábornok. Mint a professzor, aki minden elméletet átad a hallgatóknak, de soha nem próbálta ki, hogy tételei megállják-e a helyüket azon a háromszögön kívül is, aminek oldalai a dolgozószoba, a könyvtár és az előadóterem között feszítenek.

Ha az Egyház, ha a gyülekezet, ha a padban (vagy most éppen képernyő előtt) ülő „hívő" nem Jézust, hanem - legyen az bárki is, de - a második helyezettet követi, vajon Krisztus tanítványának nevezheti magát?  Aurelius Augustinus, a IV. és V. század fordulóján élt Észak-afrikai püspök azt írta: Ha azt elhiszed az evangéliumból, ami neked tetszik, de kihagyod belőle azt, amit nem kedvelsz, akkor nem az evangéliumnak hiszel, hanem magadnak". Ez mai, Szentlélek által ébresztett tanakodásunkra így értelmezhetjük: Ha számodra nem elfogadható Jézus világossága és elsőbbsége, hanem mellette kikéred, és megversenyezteted a második helyezett véleményét is, akkor sok mindenért díjazhatnak, de a „Jézus tanítványa" hitelesítést nem kapod meg!

Jézusnak először ezt kellett tisztázni a benne „hívő" zsidókban, de ugyanazzal a lélegzetvétellel már mondja is tovább: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket." Mert, hogy kiderül: ezek a már majdnem hívő zsidók még nem értették saját hitük lényegét. Ők Szabadítót vártak, és sejtettek meg Jézusban, de azzal nem voltak tisztában, hogy elsőként miből, mitől is kéne megszabadulniuk. Nem baj, azzal beszélnek, aki elmondja nekik: „aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája". Na, ebből a szolgaságból kellene kiszabadulniuk!

Nem a rómaiak, nem a török, nem a labanc és nem Brüsszel szolgaságát nyögi a lélek, hanem az elkövetett bűnök korbácsát. Amíg az ember nem abból, nem annak súlya alól kíván kiszabadulni, addig Isten egyik szabadságharcát sem fogja teljes győzelemnek minősíteni. Ki állítja ezt? Erre a zsidók is kíváncsiak voltak!

Gyerünk vissza gyorsan a helyszínre, a jeruzsálemi Templom-udvarba! Kérdések sorozatát lövik Jézus felé. Egyre feszültebb a légkör. A felforrósodott vita hevében a zsidók eljutnak odáig, hogy igazoltatják Jézust: „Csak nem vagy nagyobb atyánknál, Ábrahámnál, aki meghalt? A próféták is meghaltak! Kinek tartod magadat?"

És jön a válasz, minek hallatán a házasságtörő asszonyt kénytelen-kelletlen elengedő zsidók újra követ ragadnak, immár Jézusra célozva. Mert mit felelt Jézus? „Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok." Én vagyok. Jézus arámi nyelven azt mondta ki, amit Isten, Mózesnek, a lángoló csipkebokorból: Én vagyok a Vagyok. „Vagyok, aki vagyok." (2Móz 3,14)

A mindenit ennek a názáreti tanítócskának! Istennek tartja magát? A kövek már röpültek volna, „de Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból." Jézus azóta is elrejtőzik azok elől, akik addig hisznek benne, amíg szükség van rá, de több nem kell belőle. Elrejtőzik azok elől, akik kérnek tőle, de nem teszik meg azt, amit mond nekik. Jézus az első. Ő a világ Világossága. Sokan futnak mögötte, és próbálják megelőzni. Próbálják elhitetni Jézus igaz követőivel, hogy az ő, a második helyen izzadók törvényei, rendeletei, tisztségük és homokra épített tiszteletük holtversenyben van Jézussal. De nem. Isten célfotója senkit nem csal meg. Mert a kereszten csak egy győztes volt: Jézus! Ő, a világ Világossága kísérjen minket a mennyei célszalag felé! Ámen.