Istentisztelet 2020. január 24-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Az Ökumenikus imahét alkalmán - a szegedi jezsuita templomban

ApCsel 27,1-2; 28,1-2.7

Kaliszpera! Így, az anyanyelvemen, makedón-görögül szoktunk egymásnak jó estét kívánni. A zsidó Pál, és én. Igaz, amikor fáradt, akaratlanul is úgy üdvözöl, ahogy náluk, az ő hazájában szokás: shalom. Békesség. Kiről beszélek? Róla. Pál apostolról. Pszt! Ott pihen a többi, hajótörést túlélt társammal együtt.

Bocsánat be sem mutatkoztam! Arisztarkhosznak hívnak. Egy ideje zavarba jövök, amikor úgy sejtem, hogy akik hallják az apámtól kapott nevemet, azok értik is jelentését. Ha valaki mégsem, elárulom: Arisztarkhosz azt jelenti: „a legjobb uralkodó". Pedig én senkin sem akarok uralkodni. Tudjátok miért nem? Elmondom. Mert az én Uram, Jézus Krisztus két tanítványa, ha jól emlékszem János és Jakab, akik testvérek voltak, egyszer azt kérték tőle, hogy hadd legyenek ők a legfőbb emberei. Az egyik Jézus jobb, a másik a bal keze felől akarta bebiztosítani a helyét. Ezt is Pál mesélte. Pedig ő nem is volt ott. Viszont: Jeruzsálemben találkozott velük. Szerintem ők mesélték el neki, mennyire begurult a többi, tíz apostol, amikor meghallották, miféle hatalomra készültek.

Jézus akkor „így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!" (Mk 10,42-44) Na, ezért nem kérkedem a nevemmel. Hívjatok továbbra is Arisztarkhosznak, de jegyezzétek meg, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni akarok! Erre tettem fel az életemet.

Milyen jó itt ülni a melegben! Rendes ember ez a Publiusz! Ő a sziget elöljárója. Megesett rajtunk a szíve. Már harmadik napja vendégeskedünk nála. Semmiben sem látunk hiányt. Bezzeg, amikor partot értünk! Hideg volt. Ömlött az eső. Bár az már mindegy volt, hiszen a tengerből evickéltünk a fövenyre.

Milyen tengerből? Milyen fövenyre? Rendben, összeszedem magam, és kezdem az elején. Ahogy említettem, engem a Birodalom írnokai Arisztarkhosz néven jegyeztek be az élők sorába. Mindez egy emberöltővel ezelőtt történt, a világ legszebb tengerpartján fekvő Thesszalonikában. Gazdag városunk van. A kereskedelmünknek köszönhetően nálunk nincs római helytartó. Mi magunk választunk elöljárókat, akik kiválóan kormányozzák a békésen együtt élő görögöket, rómaiakat, zsidókat, és az innen-onnan betelepült fura szerzeteket.

Pál apostol, a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadása után 17 esztendővel érkezett a városba. Arról is sokat tudnék beszélni, hogy ő hogyan vált Krisztus Urunk követőjévé! Na, az még egy csodálatos történet, de most nem annak van itt az ideje! Szóval: Pál apostol a később szintén a barátunkká, testvérünkké lett Szilásszal keresett fel minket. Filippiből jöttek. Nem vesztegették az időt, már az első Sabbath estén felkeresték a helyi zsinagógát. (Mert az is van nálunk!) Nem sok eredménnyel jártak, de további két szombaton át győzködték a zsidókat arról, hogy „Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból". (ApCsel 17,3)

Pált és Szilászt a derék, köztiszteletben álló Jászón fogadta be a házába. Jászón is zsidó volt. Otthon Jósuának szólították (úgy, mint Jézust Palesztinában!), de Jászón az üzlet miatt görögösítette a nevét. Pál és Szilász igen szorgalmasak voltak. Éjjel-nappal dolgoztak. Sátorlapokat készítettek, úgy keresték meg a betevőjüket. (1Thessz 2,9) A városban gyorsan elterjedt a hírük, tudniillik munka közben is Jézusról beszéltek. Itt kezdődött a baj! Amikor már egyre többen (köztük én is) megértettük, mit tett értünk a zsidók Istene. Aki, kiderült: nem csak a zsidóké! Az emberek bűnéért életét adó, egyetlen, testté lett Isten: Jézus Krisztus az egész világgal szövetséget kötött!

Milyen szövetséget? Olyat, aminek az a vége, hogy aki hisz őbenne, az nem vész el, hanem örök élete lesz. Pál azt mondja, amikor Jeruzsálemben találkoztak, (éppen az a korábban első helyért versengő) János apostol hívta fel a figyelmét arra, hogy „Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa." (Jn 3,17) Ez aztán a Szövetség! Egészen új! Ilyet még senki nem hallott!

Hol is hagytam abba az előbb? Ja, igen! Jászón házában egyre többen hallgatták Pál apostolt. Voltak köztük istenfélő görögök, aztán már előkelő asszonyok is! „Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost, felvonultak Jászón házához, és ki akarták vezetni Pálékat a népgyűlés elé. Amikor nem találták ott őket, Jászónt néhány testvérrel együtt a város elöljárói elé hurcolták, és így kiáltoztak: Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek. Jászón befogadta őket, holott ezek mind a császár parancsai ellen cselekszenek, mivel mást mondanak királynak: Jézust. Ezzel fel is izgatták a sokaságot és a város elöljáróit, akik ezt hallották. Amikor azonban kezességet kaptak Jászóntól és a többiektől, elbocsátották őket." (ApCsel 17,5-9) Kicsit megkönnyebbültünk, de éreztük, hogy továbbra is ég a talaj a lábuk alatt. Az egész város nevében szégyelltük magunkat, hogy így kellett történnie, de „A testvérek... még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába." Ez jó három-napi járóföldre esik, tőlünk nyugatra. Nem tudom honnan, de „amint megtudták a thesszalonikai zsidók, hogy Pál Béreában is hirdeti az Isten igéjét, odajöttek, és ott is fellázították és felizgatták a sokaságot." (ApCsel 17,13) Tovább kellett állnia Athénba. Az ottani, fővárosi bölcselkedő népség csak legyintett rá. Irány Korinthus, majd haza Jeruzsálembe, onnan pedig Pál az első keresztyén testvérei közé, Antiókhiába tért vissza. Ráfért a pihenés! Még hallgatni is sok volt, ugye? Pedig el sem mondtam mindent. Képzeljétek, milyen lehetett bejárni, végighajózni ezeket a távolságokat! Olyan sokat imádkoztunk érte! Ő, otthon kissé megpihent, de egy idő után újra a római utak kövein koppant a botja. Mi sem tétlenkedtünk; jó barátommal Gájusszal vele tartottunk.

Ugrok az időben, és elmondom, hogyan jutottunk ide, Melitára, amit máshol Máltának ismernek. Megannyi viszontagságokkal teli áldások után a mi Pál apostolunkat pont' a szülőföldjén jelentették fel a zsidók. Évekig volt börtönben, de képzeljétek, még a fogsága is Jézus ügyét szolgálta, mert több római elöljáró előtt is alkalma volt beszélni a mi Urunkról. Az utolsó meghallgatás után fellebbezett a császárhoz, és mi, a helytartótól engedélyt kapott kísérői vele tartottunk.

Lukács barátom nem unatkozik; egyfolytában ír. Azt mondja, egy Theophilusz nevű ismerősének akarja lejegyezni, mit cselekedtek az apostolok azóta, hogy a mi Urunk felment a mennyekbe. Tőle is sokat megtudtam Jézusról. Mindent, amit tudott, összeszedett róla, és elküldte ennek a bizonyos Theophilusznak. Szerencsés ember! Írva van előtte Lukács barátom örömhíre! Az evangélium. Úgy látom, a második kötetbe ez is belekerül. Ez az ijesztő hajótörésünk. Mert, hogy Pál fellebbezése után Júliusz százados vezetésével majd 300-an nekivágtunk a Róma felé vezető tengeri útnak. A vitorlákat, kormányrudat kezelő matrózok egyre viharosabb időben ordítottak egymásnak. Az egyre sápadtabb arcukon láttuk, hogy nem is akármilyen fergetegbe keveredtünk. A hírhedt Eurakviló szélvihar volt, aminek már a híre hallatán is behúzzák a nyakukat a hajósok! Nem hiába féltek! Tizennégy nap után hajótörést szenvedtünk, de most... most Jézus Urunk Atyjának legyen hála; mindnyájan sértetlenül itt melegszünk a sziget ura, Publiusz vendégeként. Még most sem tudom elhinni! Ez a római arisztokrata azelőtt nem is hallott rólunk. Mit látott? Kétszázhetvenhat csuromvizes, esőben didergő embert. A ruhájáról csak a római századost és néhány katonáját tudta beazonosítani. Még akkor is azt mondanám, hogy ez a Publiusz vendégszerető, ha csak őket, a katonákat és a hajósokat fogadja be. De nem: itt vagyunk mi is. Csss! Publiusz és Pál elkezdtek beszélgetni. Vajon mit mond neki ami drága apostolunk? Azt, amit Lukács barátunk néhányszor már elmesélt nekünk. Igen, Publiusz azt hallgatja, amikor Jézus meghívást kapott egy farizeustól, és még a legelején, amikor az előkelő vendégek a főhelyeket válogatták, így szólt a házigazdához: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor." (Lk 14,12-14)

Publiusz arca felderült! Vajon miért? Aha!... Megértette, hogy ez a vendégszeretet róla szól! Róla, aki megnyitotta a házát, az éléskamráját. Nekünk, akik bizony nem tudjuk viszonozni a szívességét. Ő, és a hozzá hasonlók azok, akik az igazak feltámadáskor viszonzásban részesülnek. Krisztusi szeretetükért nem most, hanem akkor kapják meg a jutalmat. Ez a Publiusz úgy viselkedett velünk, mintha már ismerné Jézus Urunkat. Pedig nem. Először hallott róla. Akkor, akik a szájukkal vallják Krisztusba vetett hitüket, azok, ugye ennél a Publiusznál is jobbak, irgalmasabbak, és szeretetteljesebbek?

De jó lesz, amikor ez a pogány római, a vele született jóságon túl még azt is megtanulja, mekkora az Isten szeretete! Beáll közénk, és mi teljes egyetértésben, tőle is tanulva, vele együtt fogjuk követni Jézust. Ahogy róla kiderült az önzetlen jósága, úgy mutatjuk meg mi is, mennyire szeretjük egymást.

Erről fognak felismerni! Úgy szeretjük egymást, mint Jézus - minket! Minket, görögöket, rómaiakat, zsidókat, és ki tudja még hány nemzet gyermekeit, akik, íme, ebben a házban is: egy asztalról tudunk enni. Közben elmeséljük, mit tett velünk a mi Urunk, és tőle tanulva, mit kell tennünk - nekünk! Azt, amit szeretnénk, hogy velünk is cselekedjenek. Ilyen egyszerű.

Én, a thesszalonikai Arisztarkhosz hiszek ebben. És ti?... Ámen