Istentisztelet 2020. november 15-én

 

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Jób 1,6-12; 2,1-8;

6,25/a

 

Szeretett Testvérek!

 

Ki hitte volna; újra így találkozunk egymással!

Nem örülök neki, mert kimaradtok valamiből. A templom belsejének illatából, az ablakok, a padok, a szószék látványából. És - veletek együtt - én is lemaradok a szemünk összecsillanásairól, a maszkok mögül is érzékelhető hangok kedves csengéséről.

De hát... hogy szokta mondani a mi Pali bácsink? „Ez van tiszteletes úr!"

Igen, ez van! Megint ez van. Összeszűkült tér. Reggeli statisztika fertőzött, kórházban kezelt, lélegeztető gépre szorult, elhunyt felebarátaink számáról. Visszatetsző híradások arról, mennyivel rosszabb a helyzet máshol, és alázatos hallgatásra intő hírek azokról a helyekről, országokról, ahol létszámban, arányaiban is kevesebb az áldozat, mint nálunk.

Ez van. Megint ez van. Csak egy kicsit oldódott a feszültség, és máris azt hittük, vége ennek a világot körül kavargó, láthatatlan szörnyűség elleni tehetetlenségnek.

Hogy kezdődött az egész? Rámutathatnánk a térképre, csóválhatnánk a fejünket, okoskodhatnánk higiéniáról, mutogathatnánk politikusokra. Jó magyar emberként, kötelességszerűen meg is tesszük. Aztán megvakarjuk a fejünket, mert még az összes bölcsességünk elpufogtatása után sem jutottunk előbbre.

Bizony: nem tudjuk „hol kezdődött az egész"! Jób sem tudta. Sejtésünk sincs a felől, mire gondolt Isten, mielőtt hagyta, hogy ez történjen Jóbbal. Ez van, ez volt, és kész!

Jób könyvéhez óvatosan nyúlunk hozzá. A mai napig több kérdést vet fel, mint amennyi kíváncsiságunkat kielégíti.

Miről is szól ez az Isten akaratából a Biblia közepébe fúródott könyv?

Röviden! A világ folyásának valamelyik napján Isten elé gyülekeznek a lakóhelyére belépési engedéllyel rendelkező lények. Közöttük van az ellenzék megszemélyesítője is: a Sátán. Isten megkérdezi, merre járt. A ki tudja hány lehetséges helyszín közül a Sátán a földet jelöli meg. Elkezdenek beszélgetni az istenfélő Jóbról. Odáig jutnak, hogy a Sátán engedélyt kér arra, hogy letesztelje Jób hitének, az Úrhoz való hűségének mértékét. Isten beleegyezik, azzal a feltétellel, hogy mindent megpróbálhat a Sátán, de Jóbnak magának nem eshet baja.

Áll az alku. Jön az első hullám! A Sátán nagypályán, teljes letámadással játszik. Elpusztítja Jób vagyonát, majd gyermekeit is. Jób beleroppan a megpróbáltatások sorozatába, de hite továbbra is szálegyenesen áll: „Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób, és nem követett el megbotránkoztató dolgot Isten ellen." (1,22) Mi több, kijelentette: „áldott legyen az Úr neve!" (1,21)

Isten ellensége elvesztette az első fordulót. Na, de nem is ő lenne a Sátán, ha belenyugodna a vereségbe! Újra megjelenik a következő mennyei összejövetelen. Isten az orrához dörgöli, hogy elvesztette a csatát. Jób töretlenül „féli az Istent, és kerüli a rosszat". Annak ellenére, hogy - Isten bevallja a Sátánnak -: „felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem." (2,3)

A Sátán indítja a második hullámot. Újabb egyezséget köt Istennel. Továbbra is megkíméli Jób életét, de elviselhetetlenné teszi számára. Isten ezt is jóváhagyja, mire ellenfele „megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig." Olyannyira, hogy a kínok kínját kiálló Jób fájdalmai enyhítésére, korának gyógymódjához folyamodott, „fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült."

Jöhet még valami? Jöhet. Jön is. A felesége. Nem bírja tovább nézni férje szenvedését. Nem öli meg, és Jóbot sem buzdítja öngyilkosságra. De, hátha, ez a számtalan keserűséget megengedő Isten majd végez vele, ha a férje megtagadja! Arra próbálja hát rávenni: „Átkozd meg Istent, és halj meg!" Jób, sebeit vakargatva, a hamuban ülve sem veszti el helyreigazító humorérzékét, és bölcsességét. Odafordult az asszonyhoz, és „így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk." (2,9-10.)

Később négy barátja látogatja meg. Őszintén igyekeznek lelki vigaszt nyújtani Jóbnak. Nem sikerül. Miért nem? Mert nem látnak a mennyei színfalak mögé. Nem ismerik a szenvedés, a fájdalmak, a csapások okát. El sem merik képzelni, hogy Isten engedte meg mindazt, ami életekbe, vagyonelvesztésbe, és annyi keserűségbe került.

A könyv végén feltűnik az Úr és megdorgálja Jób jóindulatú, de tájékozatlan tanácsadóit. Jób hűségét megjutalmazza új otthonnal, stabil egzisztenciával, és feleséggel, gyerekekkel.

Ezt az internetes felvételt hallgatva, a képernyőt nézve; ismerőseinket karanténban, vagy kórházban tudva, maszkkal a zsebünkben és az arcunkon mit kezdjünk Jób könyvével?

Nos, lapozzuk fel, és erősítsük meg magunkban a hagyományos magyarázatokat!

Amikor nehéz idők járnak rád, ne engedj a kísértésnek, ne engedd, hogy meginogjon az Istenbe vetett hited! Bízz benne! Akkor is, ha nem fogod érteni mit, miért kell elszenvedned. Valószínű, hogy itteni életed végéig nem kapsz magyarázatot a „De miért Uram?" kiáltásaidra. Tarts ki, és meglátod, Isten majd megjutalmaz minden szenvedésedért! Elégedj meg ennyivel; élj tovább azzal, amin nem változtathatsz, és: reménykedj!

Ez mind igaz. Így kellene lennie a mi esetünkben is. Ezzel együtt, kicsit félünk tőle, hogy hátha, legközelebb az Úr a mi hitünket teszi ilyen hatalmas próbára! Vajon tudnánk úgy viselkedni, mint Jób? Vagyunk mi, vagyok én olyan erős, mint ő? E kérdést boncolgatva elkezdhetnénk egyre mélyebbre süllyedni a hitbéli gyarlóságunkat erősítő kisebbrendűségi érzésünk ingoványában. Történik azonban valami, amiből kiderül, hogy egy ponton Jób is elérte a tűrőképessége határát. És ez a mi kapaszkodónk!

Nem tudjuk mi váltotta ki belőle, de „Végül aztán megnyitotta Jób a száját, és megátkozta születése napját." (3,1) Összeborzadunk, mert nagyon emberivé, kíméletlenül emberivé válik Jób. Olyanokká, mint mi, amikor eljutunk/eljutnánk az idegeket facsaró, a lelket préselő fájdalom-küszöbig.

Az Első Világháború lövészárkaiban, a gyerek-intenzív folyosóin, a bolognai kórházak előtti sátrakban, a Duna-deltában, Auschwitzban, a menekülő örmények között, a lélegeztető gépek előtti fuldoklásban, a világ milliónyi pontján, minden idejében felhangoztak már Jób üvöltései:

„Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!... Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten... mert nem zárta be anyám méhének ajtaját, és nem rejtette el szemem elől a nyomorúságot! Miért nem haltam meg, mikor megszülettem? Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem? ... Miért is ad a nyomorultnak világosságot, és életet annak, aki megkeseredett, akik várják a halált, de hiába, pedig jobban keresik, mint a rejtett kincset... Mert mielőtt eszem, sóhajtozom, kitör belőlem az ordítás, mint a vízfolyás." (Jób 3)

És jönnek az okos magyarázók, a barátai. Az egyik azt mondja, valamiért megérdemelte a csapást. A másik kijelenti, hogy nem követelhet magyarázatot Istentől. A harmadik kitalálja, hogy Jób Istent káromolta. A negyedik megpróbálja meggyőzni, hogy az Úr a szenvedéssel formálja, építi Jób személyiségét.

Hogy mindegyiküknek, vagy melyikőjüknek volt igaza, a felől nem nyit vitát az Úr, de sokatmondó, amikor a sok tudós barát után Ő is megszólal: „Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal?" (Jób 38,2)

Távol álljon tőlünk, hogy ezt tegyük! Jegyezzünk meg annyit e könyvből, amennyit Isten tudomásunkra akar hozni belőle! Elég lesz...

Lássuk, mi az! Ha a mennyei nyitány elejét vesszük alapul, nyugodjunk meg abban, hogy nem szabad mindenért magunkat okolni, ami megtörténik velünk. Isten és a Sátán Jób tudta nélkül rendezte meg a csapások sorozatát. A feddhetetlen és becsületes Jób iszonyatos kárt szenvedett. Miért? Ki tudja? Isten.

Aztán: Jób felindulásából kiderül, hogy még a feddhetetlen ember sem mentes az érzelmi kitörésektől. Ne félj hát kikiáltani magadból a keserűséget! Ne félj Isten előtt kikiáltani! Féld az Istent, és üvölts el neki mindent, ami fáj! Többre értékeli a nyíltságodat, mint a kegyes szenvelgésedet.

Van még valami? Igen! Barátok, családtagok. Együttérzések, vigasztalások. Hallgasd meg őket, köszönd meg nekik, de ne feledd, hogy ők sem ismerik az okokat. Ha pedig te látogatsz, tudd meg, hogy a szemed, a kezed, a dúdolásod gyakran többet jelenthet a szenvedőnek, mint az összes összeolvasott, vagy rögtönzött lelki kötszered.

És végül: a legfontosabb! Történjék bármi, értetlenkedj akárhogyan, legyen csendben az Úr bármilyen hosszú ideig: ott van! Tud rólad. Szeret téged.

És: tartogat valamit a számodra.

Jób így hagyta ránk: „én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött... Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg... ".

Hiszem, hogy így lesz. Meglátjuk Őt. És akkor majd rengeteg mindent kérdezünk tőle. Bőven lesz rá időnk. Az örök élet. Ámen