Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Ez volna a betlehemi népszámlálás? Méltán hökkenhetünk meg a kép láttán. Sehol sincsenek a szentföldi táj jellegzetes elemei, a pálmák és fügefák, meg a kőfalú lapos tetős házikók, kopár domboldalakon legelésző juhnyájak, meg a színes leplekbe öltözött izraeliták! A karácsonyi bibliaillusztrációk jól ismert motívumai helyett egy hamisítatlan németalföldi falu téli életképe bontakozik ki előttünk, nyüzsgő csődülettel: pirospozsgás kofaasszonyokkal, korcsolyázó sihederekkel, szorgos mészáros- és iparos legényekkel, zsákokat cipelő kalmárokkal, tűz körül ácsorgó koldusokkal!

Nos, igen. Miközben a napfényes Itália ünnepelt festői kecses Madonnákat, pazar öltözetű „háromkirályokat”, meg atlétatermetű szenteket álmodnak képeikre, addig Bruegel szülőföldje, a ködös Flandria egyszerű parasztjait, polgárait festi, szinte megszállottan, meg nem szűnő érdeklődéssel és türelemmel. Szenvedélye volt megfigyelni és minél pontosabban megjeleníteni a hétköznapok egyszerű szereplőit, akik számára végtelenül izgalmasak. Van ebben valami alázat, őszinteség és puritanizmus, ami nekünk, protestánsoknak különösen is rokonszenves lehet. És igen, elsőre, mintha csak ürügy volna neki a bibliai téma, „népszámlálás Betlehemben”, hogy kedvenc figuráit és témáit újra megörökítse.

Mégis, azt gondolom, a festő nem tévedett vagy füllentett, amikor ezt a címet adta képének, vagy így festette meg a bibliai jelenetet. Sőt, ő az, aki igazán komolyan vette a témát. Mert nem elégszik meg egy illusztrációval.
Népszámlálás a téma, hát ő katalógust készít. Számba veszi, ahogy annak idején a császár tisztviselői országa népét. Lelkiismeretesen, már-már kényszeres pontossággal és a teljesség igényével. Férfiakat és nőket, felnőtteket és gyerekeket, parasztokat és polgárokat, szegényeket és gazdagokat, civileket és katonákat. Senkiről nem feledkezik meg, mindenki ott van a képen. És mindenki milyen eleven és tevékeny! Disznót vág, fát cipel, tülekedik, kiabál, söpröget, vagy épp bunyózik a földön hemperegve. Szinte elveszünk a sok apró részletben. Külön-külön mindegyik egy külön kis életkép, történet, epizód, jellemrajz.

Az összkép mégsem vidám vagy felszabadult. Hiába keressük a későbbi biedermeier meghitt, hangulatos, adventi-vásáros klisé valamiféle elődjét ebben az alkotásban. A tájra ólmos, szürke ég borul, melybe csupán a csupasz fák csontvázai merednek. A Nap sehol, árnyékok sincsenek, helyette a képről úgy árad a nyirkos hideg, hogy szinte vacogni kezdünk, ha sokáig nézzük. A hó pedig, ha el nem temeti is, de hideg szürkés-fehérjével elszigeteli egymástól a szereplőket, éles kontúrt vonva köréjük. Minden ember vagy embercsoport, látszólagos elevensége ellenére, magányos, végtelenül magányos. Így minden, amit tesz, kétségbeejtően hiábavaló.

Miért? Mert nincs kapcsolata az Egésszel. Cél és ok nélkül való.
A képnek nincs egy mindent maga köré szervező-rendező elve, de még az arányérzékünket megnyugtató súlypontja se! Az út vagy főutca, mely egy irányba vihetné az embereket, elveszik a hóban, hatalmas, terhekkel megrakott szekerek torlaszolják el. A járókelők tétován bóklásznak, mindegyik a saját útját, saját célját követve. A templom, melynek a főtéren volna a helye, hogy tornyával felfele mutasson, és az égi otthont lehozza a földre, egészen távolra, hátura szorul, mintha mindenki megfeledkezett volna róla.  A tűz melege is csak egy kisebb csoportnak ad meleget-menedéket. A köréje gyűlők a fényét is eltakarják. Aztán ott van maga a népszámlálás. Az ablak, ami mögött egy nagy könyvet bújó, meg egy másik, pénzt számláló alak áll, tölcsérként szívja be az előtte sötétlő társaságot! De az írnokokat láthatólag csak az érdekli, akinek pénze van. A gyerekek meg a koldusok kimaradnak a történetből, így ez az esemény is csak egy epizód lesz a sok között, ez se válhat a kép, az élet szervező erejévé.

 Végtére marad mindenki a maga céljával, útjával, problémájával a maga elszigetelt világában, magányosan. Ha nem veszünk a részletekbe és kissé távolabbról tekintünk rá az összképre, rájövünk, diffúz, töredékes, ezer irányba húzó világ ez, mely szereplőivel együtt elakadt a hóban. Benne és rajta hiábavaló, és kilátástalan minden. Meddő és jövő nélküli.

Lenne.

Ha ott a bal alsó sarokban, egy sáros mellékutcán, minden feltűnés nélkül be nem baktatna a képbe, egy emberpár.  Ők is, ahogy a többiek, beállnak a sorba. Elöl egy férfi, vállán mestersége jelképe, a fűrész. Mögötte, egy szamár hátán várandós asszony.

Igen, várandós. Ez a helyes szó. Nem terhes ő, hisz nem szenved, nem teherként cipeli állapotát, de azért áldottnak sem mondhatom, ezt nyilvánvalóvá teszi a művész. Nem festett glóriát a feje fölé és a körülmények igencsak realisztikus ábrázolásával érzékelteti, nem épp befogadó és szerető az a közeg ahová érkezik.

Várandós.

Nem csak az asszony, a kép minden szereplője vár valakit. Vagy várnia kellene.

Őt, aki nem látható, mégis ott van. Őt, aki nem kerül a népszámlálók nyilvántartásába, mégis a legfontosabb szereplő. Őt, aki az egyetlen reménye, egyetlen esélye ennek a téli magányba rekedt, elveszett emberiségnek. Őt, aki közel van, és egyre közeledik közénk. Legyünk bár koldusok vagy gazdagok, tevékenyek vagy tétovák, egymagunkban vacogók, vagy sokadmagunkkal a tűz mellé húzódók.

Hogy kimozdítsa megrekedt életünket a kátyúból. Hogy levegye a terheket zsibbadt vállunkról. Hogy felborítsa a pénzváltó asztalát. Hogy megtörje a kört, mely eltakarja előlünk a fényt.

Hogy utat taposson a hóba, egymás felé, és vissza, az Atya házába.