Digitális igehirdetés – 2020. március 29. vasárnap

Digitális igehirdetés - 2020. március 29. vasárnap - Gyöngyösön és szórványaiban

- készítette és közreadja: Kenyeressy Károly lelkipásztor -

ISTENNEK JOGA VAN AZ ÉLETÜNKHÖZ!

Alapige: Lukács 20,17 „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő"

Jézusnak a Lukács evangélium 20. részének 9-19. verseiben olvasható példázata a népről szól. A kortársak hamar felismerték ezt, hiszen a nemes szőlőskert hasonlata végigvonul a Szentíráson. „Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel...Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt termett! ...Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!" - fogalmazza meg Ézsaiás próféta a híres költeményben (Ézsaiás 5,1-2,7).

I. Isten nagyon szépet tervezett népével. Az Ő műve, az Ő munkája a szép szőlőskert, nemes céllal - mi is megérthetjük ezt itt, a Mátraalján, a szőlőskertek vidékén, hogy rólunk van szó: milyen szép gondolata van Istennek az életünkkel! A példázatban a Gazda át kívánja venni a szőlőtermést: „adják oda neki részét a szőlő terméséből" (10.vers). Újra és újra kinyilvánítja előttünk is Isten, hogy joga van az életünkhöz, és ezt a jogot érvényesíteni is akarja. A jelzések jönnek az életünk során, a lelkiismeretünkön át és a világ eseményeiben, a mostani világkrízisen keresztül is! Be kell ismernünk: mi ellene feszülünk ennek a szép célnak! A földművesek szépen berendezett és felszerelt szőlőt vettek át - használatra -  a nagylelkű Gazdától. A termésnek bizonyos hányadát kellett csak beszolgáltatniuk, jókora rész maradt nekik is. Isten nem akar bennünket megfosztani a szabadságunktól mindazokban, amiket ránk bízott!

II. Noha Isten szépen megalkotott mindent (Prédikátor 3,11), mi mégis hálátlanok vagyunk. Hálátlanságunkkal keserűséget teremtünk. „Mit kellett volna még a szőlőmmel tenni, amit meg nem tettem? Azt vártam, hogy jó szőlőt terem majd, mért termett mégis vadszőlőt?", „Mint nemes vesszőt ültettelek el, mint fajtájának megfelelő sarjat. Hogyan változtál idegen szőlőtő vad hajtásává?"- idézhetjük újra a prófétai költeményeket (Ézsaiás 5,4, Jeremiás 2,21). Jézusnak a gonosz szőlőművesekről mondott példázata az első három evangélium mindegyikében szerepel. Lukács evangéliumában a sajátossága az, hogy megelőzi egy másik példázat is az Isten elleni lázadásról: a minák példázata (Lukács 19,11-27), amelyben a gazdálkodással megbízottak nyíltan kijelentik: „nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk". Ez az akaratosság jellemzi a hálátlanságában keserűséget termő emberiséget. Pedig lehetnénk hálásak is! Erről szól „Az osztriga balladája". „Élt egyszer egy osztriga / S lám mi történt véle: / Homokszemcsét sodort a víz / Házába bele. // Zavarta az apró szemcse / Hisz a kagylók érző lények / Örömük és bánatuk van / Még ha rútak is, szegények. // A kis kagyló csendben tűrte / Mit az élet reá mért. / Nem okolt ő senkit, semmit / Sanyarú, rossz sorsáért. // Nem követelt kormányváltást / Sem új választásokat, / Nem hibáztatta a tengert / Miért szenvedett ily sokat? // A tenger mélyén csendben fekve / Ő így morfondírozott: / „A hátrányos helyzetemből / előnyt kovácsolhatok!" // Elteltek az évek sorban / Egymás után, lassan. / S így lett a kis osztrigából / Leves a fazékban. // És az apró homokszem, / Mi kezdetben úgy szúrta őt, / Sok kitartó munka árán / Csodás igazgyönggyé nőtt! / Tanulságos történet ez. / Nem is gondolná az ember, / Mit tehet egy kis osztriga / Egy aprócska homokszemmel! // Mi az, mit el nem érhetnénk, / Ha bosszankodás helyett / Arra néznénk, mit az ember / A rosszból jobbá tehet!" A példázat végén a nép ítélet alá kerül megátalkodottsága végkifejleteként. Izgató kérdés: működik-e ma a Földön az ítélet? Mindenki eldöntheti önmagában a választ! A példázat tanulságát Jézus a „sarokkő" megvetésében összegzi: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő" (17.vers).

A „megvetés" helyesebb fordítása az „elvetés", „eldobás", „elhajítás". Az építést végzők tehát éppen a lényeget dobták félre! A sarokkő nemcsak része a ház alapjának, hanem fő támasza az épületnek, azon nyugszik a fő teher. A reformáció felismerése ez ennek a példázatnak a magyarázatában. Ne rekeszd az életeden kívülre Jézust, hanem: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!" (Zsoltárok 55,23)

III. Jézus a példázatban a saját haláláról szól előre, és ezt ugyancsak megértik már az első hallgatók is! Teszi ezt azért, hogy ne legyen megütközés az ő halála, hogyha majd meghal, tudják meg a szándékát, az önfeláldozását. Egy hosszabb történettel szeretném ezt illusztrálni:

A XV. században, egy kis németországi faluban, Nürnberg mellett, élt a Dürer család, akiknél 18 gyermeke volt! Azért, hogy minden nap legyen étel az asztalon, a családapa, aki egyébként aranyműves volt, napi 18 órát dolgozott az üzletében, és mindenféle más munkákat is vállalt. Annak ellenére, hogy reménytelen volt a helyzetük, két gyermeküknek volt egy közös álmuk. Mindketten megkapták a tehetséget a festés művészetéhez. De nagyon jól tudták, hogy apjuk sohasem tudná őket Nürnbergbe küldeni, hogy a Művészeti Akadémián tanuljanak. Sok beszélgetés után a két fiú készített egy tervet. Feldobnak egy érmét. A vesztes elmegy a közeli bányába dolgozni, és keresetével segíti a testvérét, amíg az tanul. Aztán az a fiú, aki befejezi négy év alatt az iskolát, elkezdi támogatni a másik testvért, hogy ő is elmenjen tanulni. Vagy a képei eladásával támogatja testvérét, vagy elmegy ő is a bányába dolgozni. Egy vasárnap délelőtt, istentisztelet után, feldobták az érmét. Albrecht Dürer nyerte ezt, és elment Nürnbergbe festészetet tanulni. A testvére, Albert pedig elment a veszélyes bányákba, és a következő négy évben fizette testvére tanulmányait az Akadémián. Albrecht munkái nagy szenzációt keltettek: rézkarcai, famunkái és olajfestményei sokkal jobbak voltak, mint legtöbb professzoráé. Mire befejezte, egészen komoly összegeket keresett megbízásaival. Amikor a fiatal művész visszatért szülőfalujába, a Dürer család nagy ünnepséget szervezett a mezőn, hogy megünnepelje Albrecht diadalmas hazatérését. A csodálatos vacsorán, mely tele volt zenével és nevetéssel, Albrecht Dürer felállt megtisztelő helyéről, az asztalfőről, hogy kifejezze legmélyebb háláját szeretett testvére felé. Elmondta, hogy Albert évek áldozatos munkájával biztosította, hogy elérje célját. A zárószavai ezek voltak: „Most pedig Albert, áldott testvérem. Eljött a te időd! Most már te mehetsz el Nürnbergbe, hogy beteljesítsd azt, amiről álmodtál. Én fogok gondoskodni rólad. Minden szem szeretettel és kíváncsi várakozással szegeződött oda az asztal másik végére, ahol Albert ült. Albert arcán könnyek csorogtak. Lassan felállt és halkan így szólt: „Köszönöm, testvérem, de én nem mehetek Nürnbergbe. Nekem már késő! Nézd, mit tett a négy év bánya a kezeimmel. Minden csont az ujjaimban legalább egyszer már eltört. És annyira szenvedek a jobb kezemben lévő ízületi gyulladás miatt, hogy még a poharat sem tudom most felemelni, hogy megköszönjem a tósztodat. Még kevésbé tudok vonalakat húzni a vásznon vagy pergamenen, tollal vagy ecsettel. Nem, kedves testvérem, nekem már túl késő!" 450 év telt el azóta. Albrecht Dürernek több száz csodálatos portréja, akvarellje, szénrajza, fametszete, rézkarca található meg a világ számos múzeumában. A festő egy napon, hogy kifejezze mély tiszteletét Albert felé, azért, hogy mindent feláldozott érte, megfogta testvére kezét, és tenyerét mellé téve kinyújtotta vékony ujjait, az ég felé. Ezt a rajzot egyszerűen „Kezek"-nek nevezte el. De az egész világ azonnal megnyitotta a szívét ez előtt a csodás mestermunka előtt, és tisztelgésként „Az imádkozó kezek"-ként emlegeti. Legközelebb, ha látod ennek a csodálatos mestermunkának az egyik másolatát, állj meg egy pillanatra: emlékezz arra, hogy a te ujjaidat is az égre emelheted, mert valaki Szolgává lett érted! Az evangéliumot hirdetem: mi ma tehetünk máshogy, mint a szőlőművesek tettek! Örömmel engedelmeskedhetünk Isten megbízásának és odaszánhatjuk magunkat az Ő nemes tervének megvalósulásához!