Digitális igehirdetés – 2021. április 5. Húsvéthétfői istentisztelet

Húsvéthétfői digitális igehirdetés - 2021. április 5. Gyöngyös

- készítette és közreadja: Kenyeressy Károly lelkipásztor -

„KIHOZLAK SÍRJAITOKBÓL, ÉN NÉPEM"

Alapige: János 20,19-23 „Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség néktek!"

Némelykor a látható egyház megsemmisültnek látszik. Ilyen időket élünk. Második Húsvéton vagyunk egymástól elzárkózva. Egy éve, Húsvétvasárnap lettem beteg, most újra fájdalmakat éreztem tagjaimban, az ünnep első napjának estéjén. A két hetvenhárom éves templomharang is csak hírharangra szólal meg, a temetések óráin. Azt mondják, egy templomot akkorára építenek, amelyet a helyi gyülekezet egy ünnepi alkalommal megtölt. Ezen a Húsvéton nincs ünnepi gyülekezet, kiki a lakásában, vagy épp otthonról elmenekülve éli át a nagy lelki közösség nélküli egyházi ünnepnapot. Egy régebbi legátus úrvacsorai prédikációját lapozgatom, még a váli gyülekezeti időből. „A gyülekezetek belefekszenek saját sírjukba" - üti meg a mondat a lelkemet. Akkor kényelmesen ültünk a székeken, a teremben, a teológus fiún kívül hatan, azon az ünnepi délutánon. „A reménytelen állapotba jön el Jézus" - olvasom tovább a jegyzetet. Akkor, a finom húsvéti ebéd után, nemigen vettük komolyan, hogy ránk vonatkozik az az egyházi állapot. Látjátok, próféciát mondott! Nemcsak annak az ottani gyülekezetnek, hanem nekünk, mai gyöngyösi reformátusoknak is. Mert ha nem lenne a szigorú karantén, az elesett közállapot, vajon hányan jönnénk az Isten házába ünnepelni? Hányan jönnénk az Úrért égő szívvel, az ige szavától lelkesedve? Itt a Húsvét, és ahogy tegnap is említettem a szóban hangzó igehirdetésben, nem a kölnimet keresem! Keresem az üzenetet, hogy feltámassza az Úr beteg, megroskadt közösségünket! I. Jézus Krisztus nemcsak egy-egy halottat támaszt fel, mint ahogy az evangéliumokból ismerjük, hanem az elcsüggedt tanítványi közösséget együtt ragadja a halálon is győzelmes lelki valóságba, a feltámadás boldog állapotába. „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek... De Isten, gazdag lévén irgalomban... minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt" (Efézus 2,1;4-5) Nem a házak, nem a templomok ajtói, hanem a szívünk van igazán bezárva. De Jézus előtt, ismerjétek fel, ez nem akadály! Először az értelmünket nyitja meg, hogy értsük az Írásokat (Lukács 24,45). Majd ajándékul adja az Ő Lelkét: „Vegyetek Szentlelket!" (22. vers) Meghint bennünket a Lélek kegyelme, mint Elizeus prófétát, amikor látta, hogy a tüzes szekéren Illés a mennybe megy (2 Királyok 2,9-10). Ez a lelki feltámadás! „Ó, adj hát segítséget, / Lelki elevenséget / Az első feltámadásra: / Az új életben járásra." (RÉ 349:5) „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak." (János 5,25) „Amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is." (Róma 6,4-5) Amikor Jézus megjelent az övéinek, megmutatta a kezét és az oldalát (20. vers). Ő valóban feltámadt, úgy, ahogy az evangéliumok - köztük János evangéliuma - leírják. Ez a múlt. A jelen az, hogy ma is felpattannak a bezárt szívek Őelőtte, és sok-sok ember lelkileg halottból élővé válik, ha Jézusban hisz. A jövő, hogy az Ő második eljövetelekor mindenki feltámad, aki benne hitt, az örök élet feltámadására, aki benne nem hitt, a kárhozat feltámadására. Amikor látjuk a testi-lelki halált elhatalmasodni magunk körül, amikor nem bízunk már abban, hogy személyes sorsunk jobbra fordulhat, imádkozzuk személyes vallomásként: „Jézus, benned bízva-bízom, / Elpusztulnom ó ne hagyj! / Te, ki bűnön, poklon, síron / Egyedüli győztes vagy: / Gyönge hitben biztass engem, / Készíts arra, hogy én lelkem / Láthat majd fenn, ó, Uram, / Mindörökké boldogan." (RÉ 295:2) II. Az ajtókon áthatoló Jézus Krisztus a húsvéti jelenlétében békességet ad. Ünnepi evangéliumi igeszakaszunkban háromszor is elhangzik az Úr köszöntése: „Békesség nektek!" (19. vers, 21. vers, 26. vers). Mivel ez a két szó a keleti emberek ősi és gyakori üdvözlési formája, az arab országokban ma is így szoktak köszönni egymásnak. Ezért azt lehetne gondolnunk, hogy ennek a háromszori békesség-köszöntésnek nem is kell különösebb figyelmet szentelnünk, egyszerűen úgy kell vennünk, hogy Jézus a megszokott módon üdvözölte tanítványait. De nem így van! Mert az Ő szájából most új és mély értelemmel hangzik ez a szó! Egykor ezt mondta a küldötteinek: „Ha egy házba beléptek, először ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békeségetek..." (Lukács 10,5-6) A feltámadás estéjén azonban úgy mondja, hogy elszenvedte a mi megérdemelt büntetésünket: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg." (Ézsaiás 53,5) Jézus első békesség-köszöntése annak a kifejezése és bejelentése, hogy a kiengesztelés művét elvégezte és minket megbékéltetett az Istennel. Amíg valaki meg nem békül Istennel, nem ismeri az igazi békességet, hanem a „szolgaság lelke" lakozik abban. Jézus Krisztus beállt az Isten és ember közötti ellentét irtózatos feszültségébe, elszenvedte a kínokat, és feloldotta a feszültséget, amikor a kereszten „megölte az ellenségeskedést" (Efézus 2,16). „Ő a mi békességünk" (Efézus 2,14). Így köszönt minket is ezen a Húsvéton. Minden nyomorúságunk ellenére közösséget vállal velünk és békességet ad. Jézus második békesség-köszöntése a többi ember felé való megbízatás és küldetés. „Légy örömmondó, békekövet!" (RÉ 397) Béküljünk meg a másikkal úgy, hogy megbocsátunk neki (Máté 6,12, Efézus 4,32)! Éljünk úgy a krisztusi lelkületben, hogy ne provokáljuk a békétlenséget! „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben." (Róma 12,18) „Ahogyan engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket." (21. vers) Az egész egyház bizonyságtevő munkájára vonatkozik ez: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel." (2 Korinthus 5,18-20) Aki megkapta az Úr békességét, az azért kapta, hogy továbbadja. August Tholuck, a későbbi teológiai professzor, Berlinben tanult. Hans Ernst von Kottwitz bárónál volt a szállása. Egyik este, amikor hazaérkezett, hiába kereste a csizmájába való sámfát. Hangosan szitkozódni kezdett. Ekkor csendesen belépett hozzá a báró és barátságosan megkérdezte: „Diák úr, elveszett valamije?" „Nem találom a sámfámat." Néhány perc múlva már hozta is neki a báró a sámfát. Ez a szeretet olyan hatással volt a diákra, hogy csodálkozva megkérdezte: „Báró úr, honnan kapta ezt a szelídséget?" „Megváltómtól" - válaszolta a báró, és jó éjszakát kívánt. Ez az este volt a kiindulópont August Tholuck megtéréséhez. Jézus Krisztus küldetése bennünk folytatódik. Ma mi vagyunk az Ő küldöttei. Jézus harmadik húsvéti békesség-köszöntésében az a biztatás van, hogy Neki hatalma van az előttünk bezárt ajtók felett is. Az ajtók az evangélium előtt Őbenne feltárulnak (2 Korinthus 2,12; 1 Korinthus 16,9). Sem a magába zárkózó gyülekezet félelme, sem a világ ellenállása nem akadályozhatja meg azt, hogy az Ő királyságának evangéliuma „hirdettessék az egész világon, bizonyságul minden népnek" (Máté 24,14). Bízzuk Rá magunkat, hogy ne nélkülünk vagy ellenünk, hanem velünk és általunk menjen végbe az Ő terve, és a mi szánkból, a mi életünkből hangozzék az emberek felé: „Békesség néktek!" A mi feltámadt Urunk a világtörténelem ajtóin is átmegy. Ebben a világban nemcsak a pusztulás, nemcsak a halál, hanem a feltámadás és az élet erői, az „eljövendő világ erői" (Zsidók 6,5) is munkálkodnak. A mi munkánk „nem hiábavaló az Úrban!" (1 Korinthus 15,58) Ámen.