Igehirdetés – 2020. október 25. vasárnap

Digitális igehirdetés - 2020. október 25. vasárnap - Gyöngyösön és szórványaiban

- készítette és közreadja: Kenyeressy Károly lelkipásztor -

A KÖNYÖRÜLŐ ISTEN

Alapige: Jeremiás Siralmai 3,19-40

„Üröm és méreg nyomorúságomra és hontalanságomra gondolnom; mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!"

Egy héber betűrendes siratóének három strófájának üzenete szólít meg bennünket ma. Jeremiás egy üregből, talán egy tömlöcből nézi az elpusztult várost, Jeruzsálemet, a kőtörmeléket, a füstölgő romokat, a holttesteket, a romok között élelmet keresgélő szegényeket. Az egykor oly büszke város összetöretett. „Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát... Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója." (JerSir 1,8-9) Kr.e. 587-ben a babiloni sereg lerombolta a palotákat, házakat és a templomot, teljesen kifosztotta a várost. Ennek az oka pedig a vezetők és a nép Isten iránti engedetlensége volt. A Jeremiás által írt panaszénekek magyar verses átiratai református Énekeskönyvünkben szerepelnek: ezek az úgynevezett „jeremiádok" (384.,385., 386. dicséretek). Egyiküket, a Sztárai Mihály által szerzettet, most énekeltük. Jeruzsálem pusztulásának kora párhuzamban állt Magyarország romlásával a török hódoltság korában, ezt verselték meg a magyar reformáció énekesei a jeremiádok költészetében. Megállapíthatjuk, hogy Jeruzsálem elpusztulásának drámája párhuzamban áll a végső időkkel, azaz a mi korunkkal is. Benne láthatjuk a civilizáció és az egyház romlását. Jeruzsálem tragédiája elhárítható lett volna, ha lakosai hallgatnak Jeremiás prófétára, az általa közvetített isteni figyelmeztetésre. Az egyház állapota és romlása is megállítható lenne, ha hallgatnánk Urunk szavára.

A héber betűrendes siratóének három versenként tartozik össze. Egy-egy fő motívum-szó adja a tartalmi üzenetet ezekben 3-3 verses strófákban. I. Az első motívum-szó: az emlékezés (héberül: „zákar").  A szív emlékezik („mondom magamban", „ezt veszem a szívemre"). Ha az ember emlékezik, működik benne egyfajta önvédelem: elfelejti mindazt, ami kellemetlen, és megtartja azt, ami őróla szólt. Mindenkinek az emlékei között a legfontosabb, amikor ő mondott vagy tett valamit. Minden elbeszélés után torzul az emlékezet. A végén már nem tudjuk elmondani, hogy pontosan hogyan is történt, csak azt tudjuk elmondani, ahogyan az emlékezetünkben él. Az emlék használat közben elkopik. A Szentírás azonban beszél Isten emlékezetéről is. Jeremiás prófétai könyvében ezt olvassuk, rögtön az elején: „Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön." (Jer 2,2) „Elfeledkezik-e ékszereiről a lány, díszes övéről a menyasszony? Rólam elfeledkezett népem számtalanszor." (Jer 2,32) Az Úr emlékezik népe bűneire: „Szívük azonban nem tartott ki mellette, nem voltak hűségesek szövetségéhez. Pedig ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata." (Zsolt 78,37-38) Az Úr emlékezete maga az evangélium, ha valaki kihallja belőle Isten szívének szeretetét. „Emlékszem rád" - azaz „tudom, min mentél keresztül, tudom, merre jártál nélkülem, tudom, miért kiáltottál, amikor segítségül hívtál, én akkor is szerettelek, amikor te nem szerettél." Isten emlékszik megkeresztelésünkre, konfirmálásunkra, akár jelentett ez valamit számunkra, akár nem. Istennek ez nagyon sokat jelent. „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!" - olvassuk Ézsaiás próféta könyvében (Ézs 49,15). Urunk emlékszik minden hittel elmondott kérésünkre (1 Jn 5,15), emlékszik segélykiáltásainkra, sírásunkra a gyászban, a betegségben (Ézs 38,15; Zsolt 138,3). Emlékszikaz Úr arra, amikor áttüzesedett bennünk egy ige valamelyik istentiszteleten, evangélizáción, és amikor csendes bibliaolvasással elindultunk Jézus útján.

II. Igeszakaszunk második motívum-szava: a könyörület (héberül: „heszed"). „Szeret az ÚR" = (hűségesen) kegyelmes az Úr (ez a pontos jelentés)! Rokon értelmű szóval így erősíti a költemény a párhuzamot: „Nagy a te hűséged!" (23. vers) Jeruzsálem bukásának szörnyűségét nehéz feldolgozni. „Mindig erre gondol és elcsügged a lelkem." - vallja Jeremiás (20. vers). Úgy láthatjuk: nincs tovább, nincs menekvés. Az ürömből, a méregből, a nyomorúságból akkor kerül ki az emberi lélek, ha Isten ezt a könyörületét veszi elméjébe, ha ezt az irgalmasságot teszi fontolóra: „De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek." (21. vers) Itt van a fordulat, amely új helyzetbe, új állapotba emeli az elmét és a lelket!  Nálunk is itt van az ideje, hogy újra gondoljuk a dolgainkat, hogy kilépjünk önfájdalmunkból és önsajnálatunkból. Az Úrra gondolni és az Úrra felnézni - ez mindig megbátorít! Ráébredhetünk, hogy a szörnyű bukás és mélység nem a végállomás! Az új szemlélet alapja ez: Isten könyörületére nézni. Jeremiás prófétai elődjének, Ézsaiásnak az igehirdetését idézi fel: „Uram, kegyelmezz nekünk, benned reménykedünk! Légy segítségünk reggelenként, szabadítónk a nyomorúság idején!" (Ézs 33,2) - „Nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul" - foglalja költeményébe Jeremiás (22-23. versek).

III. A harmadik motívum-szó: a jó (héberül „tób"). Háromszor ismétlődik, a verssorok első szavaként. A teremtés történetből már ismerős: „És látta Isten, hogy ez jó." (1 Móz 1,10) A jóság Isten kiemelkedő tulajdonsága (2 Móz 34,6), minden áldásának alapja. Az ember ujjongva magasztalhatja ezt a jóságot (Zsolt 145,9). Jeremiás Siralmainak ebben a központi szakaszában Isten jósága össze van kapcsolva az Ő szabadításával: „Jó csendben várni az Úr szabadítására." (26. vers)

Úgy tűnhet, hogy ennek a betűrendes költeménynek a gondolatai csak esetlegesen kötődnek egymáshoz. Pedig van egy fő összetartó mondanivaló minden sor mögött! Jeremiás próféta életét, sorsát megismerve, mintha önmagáról írna: igát (jármot) hordoz, porba hajtja a fejét, odatartja az arcát, ha ütik, eltűri, ha gyalázzák. Az etióp kincstárnok híres kérdése jut eszünkbe: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról?" (ApCsel 8,34) Jeremiás után később valaki felvette az igát: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek." (Mt 11,29) Később valaki a porba tétetett: „Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél." (Zsolt 22,16) Később valaki odatartotta az arcát vádlóinak és hordozta a szidalmakat (Lk 22,63-65; 23,35-37). Jeremiás a Siralmak könyvében Jézus Krisztusról prófétál. Felismerhetjük az Ő fájdalmát és szenvedéseit, övé lett az üröm és a méreg. C.H. Spurgeon írja: „A szomorúság és a bajok terhe alatt közelebb jutunk az Úrhoz. Örömünk hasonlatos ahhoz a hullámhoz, mely a part felé hömpölyög; kivet minket a part fövenyére. Ámde fájdalmaink hasonlatosak a visszatérő habokhoz, amelyek hajónkat visszaúsztatják Isten közelébe. Zátonyra jutottunk volna, fennakadtunk és megfeneklettünk volna, ha a visszaverődő habok nincsenek, ha földi jólétünknek ez az apadása vissza nem vinne Atyánkhoz, Istenünkhöz. A kegyelem zsámolyához hajt minket; ez eleveníti meg imáinkat; fellángoltatja szeretetünket, erősíti hitünket; ez hozza el Krisztust hozzánk, kivezet a tüzes kemencéből, hogy azután vidámabban és boldogabban éljünk Krisztussal, mint azelőtt." „Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít." (Jób 5,18)

„Ó, irgalmas Isten, / Én könyörgésemben / Füledet hozzám hajtsad. / Ó igen jó Isten, / Minden szükségemben / Áldásod szaporítsad." (RÉ 478:1 - Ráday Pál éneke)