Istentisztelet 2016.október 23-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Rm 16,17-20

Textus: Rm 16,27

Szeretett Testvérek!

A filozófiai munkák nem tartoznak könnyű, elalvás előtti esti olvasmányaink közé. Pedig szeretjük a bölcsességet. A filozófia (filó-szófia) azt jelenti: a bölcsesség szeretete. Mindegyikünknek adatott valamennyi bölcsesség. Ahhoz, észre sem vesszük, de állandóan hozzáteszünk egy keveset, hiszen mindig tapasztalunk valamit. Jót is, rosszat is. Igaz, némi fáradtság, idő, csend és tudatosság kell ahhoz, hogy ezekből levonjuk a kellő következtetéseket, de megéri! Minden, ilyen apró erőfeszítést követően bölcsebbek leszünk. Aztán, a már megszerzett bölcsességhez hozzátehetünk. A gondolatközlés bármelyik forrását (könyv, mozgókép, internet, élő szó, stb.) igénybe véve, szert tehetünk azokra a bölcsességekre, amire nem mi, hanem embertársaink jutottak el. Azokat feldolgozva, és bedolgozva addigi értelem-tárházunkba, képesek leszünk megfogalmazni, majd továbbadni, nem a szánkba rágott, nem is a belénk nevelt, hanem: a saját erőnkből megfogalmazott gondolatainkat. Bölcsességünket.

Aki elég időt fordít a megszerzésére, és karbantartására, abban megfelelő szinten működik az önismerete. A magát ismerő ember ugyanis napra készen tudja, mennyi híja' van a bölcsességének. Na, de ki ismeri magát? Az, aki ismeretségben van azzal, aki életet adott neki. Ismeri Istent. Ezen a két dolgon múlik, mennyire tarthatjuk magunkat bölcsnek. Kálvin János, többek között ezekkel a szavakkal kezdte élete legnagyobb munkáját: „egész bölcsességünk, már tudniillik, amelyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tartanunk, két részből áll: Isten és önmagunk ismeretéből."

Amit mi „igaz és valóságos" bölcsességnek, és nem bölcselkedésnek tartunk, annak egyetlen forrása van. Az a Teremtő, aki olyanná formálta az agyunkat, ami képes arra, hogy megértsük Őt. Nem teljesen, hiszen akkor istennek neveznénk magunkat, de annyira igen, amennyire Ő tartja jónak.

Az a bölcsesség-mennyiség amivel Isten rendelkezik, azért sem érhető el teljes mértékben a számunkra, mert képtelenek lennénk befogadni. Még az is sok, amiről a filozófusok tudnak. Bátran ki merem mondani, hogy ma, a földön élő legnagyobb tudású filozófus professzor sem olvasott minden, tudományához tartozó bölcseleti munkát. Így van ezzel mindenki. A jogász, az autószerelő, az orvos, az időjárás-jelentő, a villanyszerelő, de a hobbi-horgász sem tud mindenről, ami már tudásként halmozódott fel a világon (hogy a jó papról már ne is beszéljünk...). Egyszerűen: nincs elég időnk arra, hogy akár csak egy keveset is, de mindenhez értsünk. Még a saját szak-munkánkon belül sem. És akkor, még csak annak a töredékére gondolok, amit az ember elsajátíthat. Ugye értjük? Hol van az attól, amekkora tudással, és az ismeretek tökéletességét rendszerező bölcsességgel Isten bír!

„Az egyedül bölcs Istené a dicsőség...". Így zárja a levelét Pál apostol. Azt, amit Terciusznak diktált, és Rómába címzett. A zsidó kultúrában, hitben felnőtt Saul-Pál gondolatvilágában az „egyedül bölcs" azt jelenti, hogy Isten birtokában van minden. Ő tudja, mi, miért, mikor történik, meddig tart, és mi lesz a végkimenetele.

Jó ezt tudni, és az eszünkben tartani akkor, amikor olyan könnyen dobálózunk a történelmi események magyarázatával és következményeivel. 1956 őszének fordulatait, melyek Ura az első perctől kezdve az utolsóig Isten volt, egészen nagyvonalúan úgy értékeljük, mintha azok fő-, és mellékszereplői az itt jelenlévők, szüleink, nagyszüleink, a magyar nemzet, vagy a szovjet katonák, a távol maradó nyugati haderők lettek volna. Nem. Hadd hangozzék el, ha máshol nem, legalább a templomokban ezen a napon: „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség...". A bátorságért, a hősökért, a forradalom idáig ívelő eredményeiért, aminek az Úr által a történelemben hatvan évig érlelődő gyümölcseit mi élvezzük. Senki ne merjen sikert kovácsolni, babért fonni az ember fejére. „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség...".

Pál apostolnak fogalma sem volt arról, mi történik majd 1900 év múlva azon a vidéken, melynek nyugati felét, a Danuvius folyóig akkorra már elfoglalták Augustus császár légiói, és „Pannonia" néven jegyezték a térképészek. Arról azonban szilárd meggyőződése volt az apostolnak, hogy Istennek tervei vannak a történelemben. Azok bekövetkezésének idejét, és egyáltalán, azok célját nem hozza az ember tudomására. Minden egyes esemény oka és rendeltetése az Ő bölcsességének következménye. Akár örülünk neki, akár gyászoljuk.

Nem múlhatjuk felül az isteni bölcsességet, hiszen nem is érhetjük el azt a magasságot és minőséget, de (!) kérhetünk belőle! Jakab levele szabad kezet ad nekünk arra, hogy: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja." (Jak 1,5)

Akkor: ne olvassunk, ne tanuljunk; ne mutassunk érdeklődést a már - éppen Isten akaratából - megszerzett emberi bölcsesség, és annak szeretete (a filozófia) iránt? Dehogynem! Hiszem, hogy az emberi ész csiszolása, finomítása, fényezése olyan mértékben mehetett végbe az évezredek során, amilyen mértékben és úton megengedte Isten. Senkitől, semmilyen felhatalmazást nem kaptunk arra, hogy megtagadjuk azt az utat, amit Isten bölcsességének megsejtéséig végigjártunk. Száz meg száz ismeretre, tapasztalatra volt szükségünk ahhoz, hogy végigolvassunk egy könyvet. Pedig nem biztos, hogy hívő emberek tanítottak a betűk ismeretére, a könyv szeretetére. Mégis: Isten eszközei voltak. Mi lett volna, ha „pogány" voltuk miatt nem fogadjuk el az arab számokat, és a nehézkes római számokkal (a nulla ismerete nélkül) próbálnánk boldogulni a matematikával? Ez minden tudományra érvényes. Isten bölcsessége felülmúlja a mi csőlátásunkat és makacs ideáinkat. Akit bölcsességre akar eljuttatni, azt mindenhez odaengedi, amire a kívánatos eredmény elérésének érdekében szüksége van.

Református Egyházunk idei, a forradalom 60. évfordulójára kiadott ünnepi nyilatkozatában felfigyeltem egy érdekes mondatra: „Lelkészeink, egyháztagjaink szerepet vállaltak a helyi forradalmi bizottmányokban, nem egyszer gátat vetve a forradalom tisztaságához méltatlan indulatoknak." A tisztaság megőrzésének érdekében, bizony, ez is szükséges, és hatékony fegyver volt. A méltatlan indulatok (és az azokkal együtt járó szavak, kifejezések) előtti gátak megépítése. Mi volt ez, ha nem az Istentől elkért bölcsesség forradalomban is megmutatkozó példája? Isten elkért, és idejében bevetett bölcsessége olyan gondokat old meg, amivel a mi indulataink hiába próbálkoznak. Képes lerombolni azokat a családtagok, barátok, kollegák, felekezetek, nemzetek által felhúzott és megszilárdult akadályokat, falakat, amiket a két oldalon állók józanabb tagjai hiába próbálnak visszabontani. Az emberi eszközökkel előkészített, befogadásra kész értelem várja a képességeit meghaladó, felülről érkező bölcsességet. Azt, amelyik toborzás és fütyülés nélkül is békességet, nemzeti összetartozást teremt.

Ami pedig a legtöbb: Isten bölcsessége megoldást talált arra, hogy az Ő következetes igazsága, és irántunk táplált szeretete ne kerüljön ellentmondásba. Az igazsága szerint, nekünk az a kárhozat jár, ami azoknak, akik nélküle kívánják megvalósítani azt, amit kigondoltak magukban. Házasságot, nevelést, munkát, „vallásos" életet, forradalmat. Ez nem jó. Ez szöges ellentétben áll Isten következetes szeretetével.

Mit „talált ki" „az egyedül bölcs Isten"? Azt, hogy Ő maga megjárja helyettünk a poklot. Olyan lett, mint mi vagyunk. A Lélek Isten hússá, izommá, vérré, szövetekké, sérülékeny testté vált. Harminchárom évig a Jézus Krisztus nevet kapta. Mindent elmondott és megélt, amit nekünk tudnunk kell arról, hogy mi az Isten elképzelése rólunk. Azzal szemben, ahogy azt mi képzeljük. Feladta magát, és a kor módszereinek egyikével, két egymásra illesztett fára szegezve kivégezték. Sírboltba tették. Aztán, ahogy előre megmondta: feltámadt. Aki ezt elhiszi, és annyira örül annak, hogy visszatalált emberi önmagához, hogy attól kezdve Jézus magyarázata szerint kíván mozogni, szólni gondolkodni, arra ugyanez vár. Kárhozat helyett: örök, az áhított, sőt annál tökéletesebb boldogságot kínáló élet.

Ezért íratja hozzá az apostol, levele utolsó bekezdéshez: „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség, a Jézus Krisztus által...". Jézus az, akin keresztül lehetővé vált az isteni bölcsesség megértése. De hát Ő elment, vissza a mennyei dicsőségbe! Tudjuk, hogy visszajön, de addig mi lesz velünk? Addig be kell érnünk a saját bölcsességünkkel, amit a tudósok ismereteivel egészítünk ki? Nem! Jézus tanításából megértjük az isteni bölcsességet, a Feltámadás után ötven nappal elküldött Szentlélek segítségével pedig meg is kaphatjuk. A Szentháromság harmadik személye, Isten és Jézus Lelke a Közvetítő.

Ő érteti meg velünk, hogy akkor leszünk olyanokká, mint a mennyek országára belépőt nyerő gyermek, amikor a tőle elkért bölcsességgel éljük meg isteni-gyermek korunkat. A Szentlélek ad értelmet nekünk ahhoz, hogy felfogjuk, Isten bölcsessége békében és forradalmi időkben egyaránt készen áll a vezetésre. Kisimogatja belőlünk a közhelyeket, a jelszavakat, a szürkeséget és buzgóságnak látszó sekélyességet. Bölccsé tesz.

Tudom, mert megpróbáltam, sokkal kényelmesebb abban a langyos hitben lubickolni, hogy „én egyszerű ember vagyok, az isteni bölcsesség számomra elérhetetlen". Bele is aludnánk ebbe alázatosnak tűnő kijelentésünkbe. Az idézett apostoli levélben azonban nem kijelentést, hanem felszólítást találunk: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől"!Kérjük hát el Istentől ünnepelve, és az ünnepeink közötti élethelyzetekben még fontosabb bölcsességet! Megtapasztalva annak semmivel össze nem hasonlítható eredményeit, merjük, szeressük, akarjuk kimondani: „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség, a Jézus Krisztus által örökkön örökké"! Ámen