Istentisztelet 2016. augusztus 28-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 24,1-10

Textus: Lk 24,6/b

Szeretett Testvérek!

Emlékeztek?... Pont' ilyen arcokat képzeltem magam elé, amikor arra gondoltam, hogy ezzel a kérdéssel kezdem el az igehirdetést. Milyen arcokat láttam magam előtt? Ilyeneket. Kíváncsi arcokat, amik azt kérdezik: Mire? Mert, hogy rengeteg, közös emlékünk van. Ha én azt kérdezem: „Emlékeztek?", akkor azon törhetitek a fejeteket, melyik eseményt, beszélgetést vegyétek elő abból az emlék-kamrából, amelyikhez mindegyikünknek van kulcsa.

És ez jó. Nagyon jó. Mert azoknak a társasága a legkellemesebb és legkedvesebb, akikkel együtt éltünk át valamit. Azt, amit érdemes visszaidézni. Élményt, tapasztalatot, pihenést, munkát, pillanatig tartó, de kitörölhetetlen szavak elhangzását. Fontosak ezek a lélekmentő emlékeink. Ez derül ki a mai Igéből.

Lukács evangéliuma szerint, legalább hat, vagy még több asszony (24,10) tanácstalanul álldogált Jézus sírkamrája előtt. Bementek (24,3), de nem találták az Úr testét. Azt, amit alig másfél nappal korábban, a derék arimátiai József elkért a helytartótól, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a saját magának megvásárolt nyugvóhelyen. Az asszonyok, gondosan előkészített, holttestet megtisztelő illatszerekkel a kezükben zavartan, szomorúan nézelődnek, forgolódnak. Most mi lesz? Két, különösen fénylő ruhát viselő férfi félbeszakítja ijedt találgatásaikat. A jó rend és illem, de még inkább a félelem miatt, azonnal lehajtották a fejüket, és itták az idegenek szavait. Azt mondják, hiába keresgélik a holtak helyén Jézust. Nincs ott. Él! Feltámadt. Ne nekik higgyenek, hanem maguknak: „Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek..."! És visszaidézik Jézusnak a még békés, galileai időkben elhangzott próféciáját. Átadatik a bűnösöknek, megfeszítik, de a kivégzéstől számítva harmadnapon feltámad! Lukács evangélista lelkesen idézi a két, isteni hírvivőt: ἀναστῆναι (=anaszténai)! Felkelt, felállt, feltámadt! Úgy, ahogy megmondta! Harmadnapon. Számoljátok ki! A Sabbath pénteken, naplementekor kezdődött, aznap délután feszítették meg Jézust. Másnap estig, szombatig tartott a nyugalom napja. Sötétedés után már nem mehettetek ki. De most, ma, harmadnapon itt vagytok. Jézust pedig nem találtátok. Miért? ... Értitek már? „Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek..."! Az történt, amit előre megmondott. Harmadnapon feltámadt.

Az asszonyok pedig hittek. Késlekedés nélkül felkeresték az apostolokat, és elmondták nekik, hogyan váltak tanácstalan gyászolókból, örömhírrel felpakolt futárokká. A Biblia húsvéti leírásaiból, az igehirdetésekből, továbbtanulási igényünket csillapító olvasmányainkból jól ismerjük a folytatást.

„Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek..."! Én azt a feladatot kaptam a Szentlélek Istentől, hogy amit az Úr ezzel a néhány szóval letakargatott, azt kibontsam, és odaadjam nektek. Örvendezésre, bátorításra. Ezért kapták, azok a sírkertben topogó, idegeskedő, tanácstalan, megrettent asszonyok is.

Ezért, kapjuk mi is. Mi, akik magdalai Máriához, Jakab anyjához, Johannához, és a többi asszonyhoz hasonlóan valami jóra, hasznosra, szépre készülünk, de közbejön valami. Egészen váratlan fordulatot vesz a napunk. Elbizonytalanodunk. Felháborodunk. Csalódunk. Megijedünk. Mérgesek leszünk. Az előre nem látott helyzetben ki-ki úgy viselkedik, ahogy a Jézustól mért lelki távolsága diktálja. Adott élethelyzetben, a keresztyén ember meglepetésének mértéke egyenesen arányos azzal, hogy mennyire emlékszik vissza arra, amit Jézus mondott neki.

A jeruzsálemi sírkertben gyülekező asszonyok elfelejtették, mit mondott Jézus. Éppen azzal kapcsolatban, ami foglalkoztatta őket. Tudták, mert a visszaidézés során biztosan eszükbe jutott, de akkor, amikor a legnagyobb szükségük volt rá, leblokkoltak.

Ezek a kedves, kötelességtudó asszonyok úgy jártak, mint mi. Adott, váratlan, kiszámíthatatlan helyzetben annyi minden végigfut a fejünkben, de az, akit egyébként életünk kiindulópontjának és bevégzőjének; alfájának és ómegájának tartunk, ő valahogy nem jut eszünkbe. Elfeledkezünk róla.

A feltámadás napja asszonyainak példája tehát egy alkalmi, bár gyakran előforduló hiányosságunkat világítja meg. Azt, hogy nem él bennünk elevenen Jézus segítő, erősítő, útjainkat egyenessé változtató kijelentése. Tudunk róla, ha valaki idézi emlékezünk is rá, de könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy éppen akkor felejtjük el, pontosan akkor kezdünk el a saját okoskodásunkra támaszkodni, amikor megfejthetetlen kérdésekkel állunk szemben.

Most is foglalkoztat valami. Akkor is, addig is, amíg az igehirdetést hallgatod. Képzeld el; az itt, téged Lelkével átölelő Jézus, pont' azzal kapcsolatban akar neked feleletet, útmutatást, isteni megoldási javaslatot adni, amin a fejedet töröd. Ami miatt elkalandoznak a gondolataid! Nos, ma azt mondja neked: tedd magadban elevenné, állandóvá, elképzeléseidre hatást gyakorlóvá Jézus jelenlétét!

Mi kell hozzá? Több bibliaolvasás? Igen, de... valami más is! Igehirdetések hallgatása? Feltétlenül, de... valami más is! Imádkozás? Igen, de... valami más is! Mi? Hát az, hogy mindarzt, amit olvastál, hallottál, átéltél Jézus Lelkének jelenlétében, azt akard magadban tartani! Akarj rá emlékezni! Idézd fel magadban, tanuld meg, ismételgesd, annak érdekében, hogy - anyukád mondta, a tanárod? -: ha álmodból felkeltenek, akkor is emlékezz rá! Amikor itt az ideje, nem veheted elő a Bibliát! Vannak olyan helyzetek, amikor azonnali döntésre van szükséged. Várják, hogy kibökd a választ. Elvárják, hogy a szerint nyilatkozz, aminek elsősorban tartod magadat. Jézus tanítványának. Ha nem, akkor - Isten előtt - mindegy mit beszélsz. Valójában nem is az várja igazán, mit felelsz, vagy hogyan kérdezel, aki előtted áll, hanem: Jézus. A benned élő Jézus. Ő beszél. Ő adja a szádra a szót. Ő tesz hitelessé. Nem az, amit bemagoltál. Nem az, amivel másoknak akarsz tetszeni, tetszelegni. Nem. Amikor ki tudod mondani: „többé tehát nem én élek"; nem az álmaim, nem az eszméim, nem a példaképeim, „hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20), akkor váltál azzá az emberré, akiért Isten kinyilatkoztatta magát előtted, és akiért Jézus meghalt, és feltámadt, hogy neked is a mérhetőségen túlmutató életed legyen! Örökké tartó.

Így is vállalod azt, amit kimondtál, leírtál, végiggondoltál? A benned élő Jézustól jött (Ő vállalná?), vagy valaki más él benned, és ő diktálta?

Tehát: a Biblia olvasásán, az igehirdetés hallgatásán, az ima csendességén túl, arra van szükségünk, hogy Jézus kijelentéseire tudatosan emlékezzünk. Folytonosan. Ez még a tanulásnál is több. Az ismeretek halmaza, adott helyzetben elegendő. De ha nem emlékezünk rá; arra, amit tudunk, annak a kétségbeesés, és annak egyenes következménye, a reménytelenség, a szomorúság, az elkeseredés, majd ezek minden velejárója lesz a vége. Pedig olyan egyszerű lenne! Tudjuk, hol a fék, de nem lépünk rá? Tudjuk hol a gyógyszer, de nem vesszük be? Tudjuk mi árt, de mégsem tesszük le? Ugyíe azt is tudjátok, mert átéltétek: ha elevenen, felidézhető frissességgel él bennetek a keserűség, a tragédia elkerülésének a módja, sőt, helyette az örömöt választjátok, számtalanszor tapasztaltátok már, hogy: nem bántátok meg.

Ezt kínálja Jézus. Azt, hogy ne keseredj el. Ezért adta ma a lelkész szájába: „Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek..." Jézus! Azt mondtam az előbb: „a Biblia olvasásán, az igehirdetés hallgatásán, az ima csendességén túl, arra van szükségünk, hogy Jézus kijelentéseire tudatosan emlékezzünk." Aki már ismeri Jézust, annak gyakrabban van szüksége az emlékeztetésre, mint a tanításra. Ezt magamról tudom... A tanítás, a tanulás (aminek szükségét érzem, és időm szerint gyakorolom is) mindig kevesebbet ad, mint az emlékeztetés. A Szentlélek emlékeztetése arra, amit Jézus mondott nekem - valamikor. Bármikor.

Mikor szól hozzánk Jézus? Akkor, amikor akar. Történjék azonban akárhol, akármilyen körülmények között, abban a pillanatban kiemel minket a homályból, a színtelenségből, ami nélküle körülvesz minket. Világosságot ad. Érthetővé, körvonalazhatóvá válik az, ami addig rejtélynek tűnt. Mint az asszonyok számára, a sírkertben. Lelki sötétségünkben, Jézus szavai emlékezetének hiányában, tanácstalanok maradtak. A két férfi (angyal) világosságot támasztott az elméjükben. A gondolataikban. Az emlékezetük tárházában. Felidézték azt, amit Jézus világosságában láttak, hallottak, még Galileában. És amit akkor láttak a világosságban, arra a sötétségben is visszaemlékeztek. Amit a sötétben „látunk", azt nehéz visszaidézni. Amit világosságban élünk át, az visszakereshető. Ez történt a sírhoz sétáló asszonyokkal.

Reménység szerint ez történik ma velünk. Ha eddig nem akartuk, Jézus ma délelőtt elültette bennünk a vágyat arra, hogy Krisztus-követésünknek ez az oldala is céltudatossá váljon. Akarjunk emlékezni Jézus beszédére, intésére, feddésére, örömhírére, bátorítására!           E bátorítás része az a jelenlét, amit Jézus megígért nekünk. Valóságosan is érzékeltetni akarja velünk. Minden alkalommal, amikor a hétköznapi kenyérrel és borral arra emlékeztet(!) minket, hogy élni akar bennünk! Pál apostol így hallotta valamelyik szemtanútól Jézus utolsó, tanítványaival együtt töltött estéjén elhangzó felszólítását: „... ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Ez az „emlékezet" (ἀνάμνησις = anamnézis) szó szerint azt jelenti: visszahívás. Jézus arra kéri az úrvacsorai asztalhoz lépőket, hogy hívják vissza az emlékezetükbe mindazt, amit valaha is hallottak róla - Tőle. Úgy vegyék a darab kenyeret és igyák a korty bort, mint akik tudják, és emlékeznek arra, hogy szabad emberek. Mert sajnálják, amit elkövettek, megismételni nem akarják, ami másnak és az Úrnak fájdalmat okozott. Ez a bűnvallás pedig megszabadítja őket az ítélettől, amit - bár megérdemeltek, de - Jézuson már végrehajtottak.

Szabadok vagyunk a jó cselekvésére. Szabadok vagyunk arra, hogy a bennünk élő Jézus Krisztusnak engedjünk. Szabad, és szükséges emlékeznünk arra, amit Jézus már megmondott, megígért.

Éljünk ezzel a szabadsággal, annak érdekében, hogy minden szabadságvágyunk teljesüljön! „Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek..."! Ámen.