Istentisztelet 2016. július 24-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 18,9-14

Textus: Lk 18,14

Szeretett Testvérek!

Megrendezett jelenetekben kevésbé, éles helyzetekben annál inkább szeretem látni azoknak az arcát, akiket felmentenek az ellenük felhozott vádak alól. Az előzetes letartóztatásban lévő vádlottat két, fegyveres őr bekíséri a tárgyalóterembe. Ott elhangzik a vádirat, meghallgatják a tanúkat, az ügyész és az ügyvéd felváltva kérdeznek, érvelnek. A vádlott és a bíró megnyilatkozásai pörgetik a tárgyalás menetét. Ítélethozatalra vonul vissza a testület. Bizonyos idő elteltével nyílik az ajtó. A hallgatóság felállva figyeli a bíró ítéletét. Aztán elhangzik a jogerős döntés: a vádlottat felmentik és szabadlábra helyezik: bűnös helyett igaznak bizonyult.

Erről szól Jézus példázata. Valakinek a megigazulásáról. Tárgyalóterem nélkül. A templomban.

Tudjátok hová jöttetek, ma délelőtt tíz órára? ... Igen, ide, a templomba. De azt nem gondoltátok, hogy tárgyalóteremmé válik, ugye? Pedig az. Múlt vasárnap is az volt. Mi tesszük azzá.

Jézus így kezdi a példázatát: „Két ember ment fel a templomba imádkozni". Tegyük már elevenné ezt a történetet, és kezdjük így a megértését: „Száz-egynéhány ember ment el a szegedi, Honvéd-téri templomba imádkozni!"

Folytassuk! Ki volt ez a két ember? „... az egyik farizeus, a másik vámszedő." A farizeus nagyrészt kívülről fújta a Tórát, a Misnát és a Talmudot. A Tórát mi a Bibliánk elején található „Mózes öt könyve"-ként ismerjük. A kegyes zsidók a Misnában, a Tórában található Törvények minden egyes darabjához írt végrehajtási utasításokat olvashatták. És ez sem volt elég; ott volt még a Talmud, ami a Misnát, a Törvény értelmezését magyarázta tovább; fejezetről fejezetre. A farizeus ezzel a három írással, az azokba foglalt szabályok aprólékos betartásával töltötte az életét.

A templomba, imádkozásra érkező farizeus „megállt". Ez még nem mondana nekünk semmit, ha a másik imádkozóról, a vámszedőről nem olvasnánk azt, hogy „távol állva". Így viszont arra következtethetünk, hogy a farizeus jól látható helyen fogott bele az imádságba. Sokan láthatták. El is kezdi. Hálát ad Istennek. Miért? Azért, hogy nem olyan, „mint a többi ember". Akkor, milyen? Ő azt állítja magáról, hogy nem „rabló, nem gonosz, és nem parázna", valamint nem olyan, „mint ez a vámszedő is".

Térjünk csak vissza interaktív megközelítésünkhöz! Mi is eljöttünk ide, imádkozni. Vajon melyikünk érzi úgy, hogy nem rabló, nem gonosz, és nem parázna? Többségünk. És, próbáljuk magunkban elfojtani a viszonyítás édeskés ízét, de megkörnyékez bennünket a gondolat: De jó, hogy nem vagyok olyan, mint „ez", meg „az", és „ő", és „amaz"!

Ez az egyre ismerősebb egyéniségű farizeus azt is elimádkozza magáról: „Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek." Ez a kegyes farizeus jóval túlteljesítette a kötelező böjti előírást, ami évente csak egy alkalommal kérte a megtartóztatást. Ő hetente kétszer, vagyis, évente több mint százszor bizonyította, mire képes! De, ez még semmi; „tizedet adok mindenből, amit szerzek." Mózes törvényei a jövedelemből származó tizedet írták elő. Ezt a farizeust nem elégítette ki ennyi adakozás. Abból is tizedet adott, amit a már megmaradt pénzéből vásárolt.

Nincs ezzel semmi baj. Meg is dicsérhetjük a százszoros böjti gyakorlatát (évi egyszeri böjtölés helyett 104 alkalommal vont meg magától valamit), és a dupla tized-adakozását. Akkor, mi a baj? Az, hogy ezt a vallásos gyakorlatát úgy tudatta Istennel (aki előtt nem lehetett titok), hogy még nyilvános helyen, a templomban is elmondta neki. Büszke volt magára, és azt várta, hogy vallásgyakorlatát, ott, az áldások helyén Isten is értékelje, dicsérje, jutalmazza meg valahogyan.

Itt vagyunk szeretett templomunkban. Isten Szentlelke átvilágít minket. „Elolvassa" a heti eredményhirdetésünket: „Uram, ugye, emlékszel, hogy megtartottam azt, amit neked fogadtam? Sőt, ha figyeltél, láthattad, hogy még rá is tettem egy lapáttal. Többször adtam, kevesebbet kívántam. Nem is háromig, de tízig számoltam, mielőtt szóltam. Kényszeredetten bár, de még egyszer teljesítettem a kötelességemet. Kicsit többet végeztem el abból, amit megígértem. Dupla annyit olvastam a Bibliából, mint szoktam. A nyári szünet előtt jártam bibliaórára, asszonykörre, kóruspróbára, és majdnem minden vasárnap itt voltam az istentiszteleteken. Programokat szerveztem a gyülekezetben. Betegeket látogattam. Idén, láttad, mennyivel többet dobtam a perselybe? És tudod, megemeltem az áldozatos borítékba tett adományom összegét is. Hú, mennyit imádkoztam! Még azokért is, akik nekem jutottak eszembe¸ mert te, Uram, nem is emlékeztettél rájuk a templomban! Na, milyen vagyok?"

Ezek a rejtett, vagy álruhába bújtatott dicsekvéseink, amiket néha sikerül visszanyomni a kísértések mocsarába, mind, a farizeuséhoz hasonló kijelentések: „Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek."

Aki azt hiszi, hogy a jézusi alázat nélkül, saját teljesítménye fényezésével jó benyomást gyakorolhat Istenre, az a saját megszégyenülését építgeti. Megaláztatik. Észre sem veszi, de az emberek előtt is; Isten előtt pedig, minden kétséget kizáróan. Vajon, hogyan válik ilyenné, egy - egyébként - Istent tisztelő, szerető, tanácsait követni kívánó ember? A választ a történet bevezetésében olvassuk: „Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, Jézus ezt a példázatot mondta:" Az önmagában gyönyörködő, farizeus elbizakodott volt, igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte. Ezek voltak készülő megaláztatásának hozzávalói.

Jézus azoknak mutatott tükröt a példázatban, akikhez beszélt. A kihívóan imádkozó farizeus alakjával a közelében lévő, magabiztos, magamutogató kegyeseket formázta meg. (A „példázat" /görögül: παραβολὴ = parabola.../ egyébiránt „összehasonlítás"-t jelent.) Nekik címezte a példázat megfejtését: A saját nagyszerűségeiteknek tulajdonított eredmények felsorolásával, és mások lenézésével leszűkítitek a látásotokat. Önmagatokra és a magatoknál „lentebb" lévőkre néztek. Ezzel egyidejűleg pedig elvesztitek a képességeteket arra, hogy felfelé tekintsetek! És az ilyen ember egyedül marad. Még az imája is hiábavaló lesz. Mert a magunk elismeréséről szóló imádság olyan, mint a saját fülünkbe suttogott visszhang.

„Két ember ment fel a templomba imádkozni". - mondta Jézus. Ma délelőtt száz-egynéhány ember jött el imádkozni a szegedi, Honvéd-téri templomba! Ki volt még ott, a Jézus példázatában lévő templomban? A vámszedő. Az adóbehajtó. A római megszállók, saját honfitársaikat kizsákmányoló talpnyalói. A zsidók olyan mélyen megvetették őket, hogy pld. tanúkként sem kaptak idézést, egyszerűen azért, mert alapvetően szavahihetetlenek voltak. Na, egy ilyen „vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni", ott, abban a templomban, ahol a farizeus, azzal a bizonyos imádsággal éppen kipolírozta magát. A vámszedő - nem is lehet rajta meglepődni -, semmi okosat nem tudott kitalálni. Tényleg egy hazug csaló, áruló, számító gazember volt. Nem, hogy dicsekedett volna, de „még szemét sem akarta az égre emelni". Annyira szégyellte magát Isten előtt, amennyire önérzetes volt a farizeus. A farizeus túl büszke volt ahhoz, hogy felfelé nézzen. A vámszedő túl alázatos. A farizeus a középpontban helyezkedett el, a vámszedő „távol", valamelyik sarokban. A farizeus tisztának érezte magát. A vámszedő a mellét verte, ami azt jelentette: Szennyes a szívem! A ruhát, a vízben ütögetve ki lehet tisztítani, de én, ezzel a  foltos, koszos szívemmel már nem tudok mit kezdeni!

Ennyi szakadozik fel a mellét verő öklei alól: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" Ez a „légy irgalmas nekem" (ἱλάσθητί μοι), a görög nyelv gazdagságának kínálata miatt úgy is fordítható: „Istenem, tégy kegyessé engem!" Vagy: „Istenem, szelídíts meg engem, a bűnöst!" Nem tudom, hányszor olvastam már ezt a történetet, de, amikor tegnapelőtt végig-fordítgattam a biblia nyelvén írt szöveget, engem a vámszedőnek nem is az alázata, mint az őszintesége ragadott meg. „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" Mert nem várhatok irgalmat azért, amilyen vagyok. „Istenem, tégy kegyessé engem!" Mert én már alig emlékszem vissza arra, milyen jó, téged tisztelve, neked örömet okozva, kegyesen élni! „Istenem, szelídíts meg engem!" Mert elvadultam tőled. Hiába nyújtod a kezedet, hiába akarsz átölelni, én harapok, vicsorítok. Pedig tudom, nem is korbáccsal szelídítesz, hanem gondoskodással, szeretettel, türelemmel és jósággal.

Mit tesz hozzá az, aki ma, ide, ebbe a templomba jött fel? Semmit. Ebben minden benne van. Ebben a belőlünk felszakadó hörgésben mindnyájan benne vagyunk: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" Szelídítsen magához újra a mi Urunk, mert azt hisszük, hogy úgy vagyunk jó keresztyének, ahogy magunknak megmagyarázzuk. Mert jobban örülünk annak, hogy nem vagyunk olyanok, mint a többiek, a helyett, hogy Jézushoz hasonlítanánk magunkat, és akkor tisztában lennénk a saját állapotunkkal. „Isten legyen irgalmas, nekünk, bűnösöknek!", mert úgy, mint az a vámszedő, mi is megigazulva szeretnék hazamenni! Azt szeretnénk, ha levenné rólunk a bilincseinket, amiket magunk kattintottunk a lelkünkre. Igen, mielőtt elítélne minket Isten, ide eljövő önigazult bűnösöket, éljünk az utolsó szó jogával! Imádkozzunk! Jézus, a te emberré lett Fiad egyszer azt mondta: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek." (Jn 8,36) Ő pedig megszabadított minket a kereszten. Mindentől, amit átadunk, megvallunk neki. Szabadok vagyunk hát. Köszönjük, hogy nem a saját, valós, vagy elhazudott érdemeinkért, de Jézus, helyettünk, miattunk, és értünk meghozott áldozatáért nyilvánítasz minket igaznak. Ámen