Istentisztelet 2016. június 26-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Krón 13

Textus: 1Krón 15,13

Szeretett Testvérek!

Mutatom (...) körülbelül ekkora volt a Szövetség Ládája. Akácfából készült; kívül belül színarannyal bevonva. A belsejében helyezték el a két kőtáblát, rajta a Tíz Igével (Tízparancsolat), amit Isten Bizonyságnak nevezett. A láda tetejére két, kiterjesztett szárnyú kérúbot (angyalt) formáztak, igényes ötvösmunkával. A láda négy alsó sarkára négy arany karikát erősítettek, amikbe két, aranyozott rudat illeszthettek. Azok segítségével hordozták a ládát. Kik? Ennek jól tesszük, ha utána nézünk, mert a válasz, Isten, mai üzenetének egyik kulcsfontosságú pontja. Nos, a Szövetség Ládáját (más néven: a Frigyládát), az említett rudak segítségével, Kehát fiai vitték. Ki volt az a Kehát? Jákób ősatya Lévi nevű fiának gyermeke. Tovább folytatva a sort: Mózes nagyapja. Kehát fiainak volt a feladata a Szent Sátor felszerelésének szállítása. Szállítása! De megérinteni még ők sem érinthették meg a szent tárgyakat! Azokat Áron fiainak, a papoknak kellett „összecsomagolniuk"; érinteniük. Kehát fiai, a léviták csak a hordozóeszközökhöz nyúlhattak. Mózes negyedik könyvében találjuk a szent kellékek útra való felkészítése utáni utasítást: „menjenek oda Kehát fiai, és ők vigyék azokat."

Mindjárt ez után azonban azt találjuk, ami az előbb valami rossz érzést váltott ki belőlünk. Kehát fiainak feladata a Szent Sátor felszerelésének szállítása, köztük, a karikákkal rudakra rögzített Frigyláda vállukra helyezése, de Isten végrehajtási utasítása hozzáteszi: „De ne érintsék a szent dolgokat, mert akkor meghalnak." (4Móz 4,15)

Mi volt az a különös érzés, miközben arról olvastunk, hogy Dávid Jeruzsálembe akarta szállíttatni Isten ládáját? A szerencsétlenül járt Uzzá esete. Ő, és Ahjó irányították a szekeret. Hogy került oda  a szekér? Ki mondta Dávidnak, hogy eltérhet a szent előírástól, és a helyett, hogy papok készítenék elő, majd léviták vennék a vállukra, valami közönséges módon, még ha új is, de ökrösszekérre pakolhatja a Szövetség ládáját? Senki. Dávid a maga elgondolása szerint járt el. Ráadásul, azt tette, amit az ellenségeik. Először a filiszteusok gyalázták meg Isten ládáját úgy, hogy amikor zsákmányul ejtették, ökrösszekérre rakták. Dávid, ráadásul két, ökröket hajtó lévitát bízott meg a szállítással. Uzzá és Ahjó is ismerhette volna a Tóra rendelkezéseit, így azt is, hogy még, két másik lévitával, négyen, a vállukon kellene vinniük a Szent Ládát.

Én még csak tizenhat éves voltam, amikor a Magyar Korona újra hazaérkezett. Annyian ültek a tévékészülékek előtt, mint pár nappal ezelőtt a futballmeccs közben. Édesapám azt mondta, hogy álljunk fel... - mert hazaérkezett a Korona! És arra emlékeztek, amikor az új évezred első napján a Koronaőrség kíséretében a Nemzeti Múzeumból a Parlament kupolatermébe kerültek a koronázási jelvények? Mi lett volna, ha Amerikából nem a külügyminiszter, hanem a posta hozta volna a magyarság összetartozását jelentő Szent Koronát? És ha a Nemzeti Múzeumba taxit küldtek volna a Parlamentbe szállítandó csomagért?

Ugye, értitek, hogyan próbálom kiélesíteni Isten tanítását? Képzeljétek el, ahogyan Ő nézte végig a Szövetség Ládája szentségtelen kézbesítési kísérletét! A nép, és benne Dávid király őseinek megadott, ünnepélyes és tiszteletteljes renddel szemben, két ökörhajcsár lévita noszogatja botladozó állatait egy frissen készített szekér előtt. A Szent Láda ide-oda csúszkál, hallani Mózes kőtábláinak koppanásait.

Isten türelme addig tartott, amíg egyikőjük, Uzzá véletlenül, vagy kishitűségéről tanúskodva, nem is csak kinyújtotta, de megfogta a Frigyládát. (Ezt a párhuzamos történetből tudjuk, Sámuel 2. könyve 6. fejezetéből.) Isten sok mindent elvisel, de van olyan határ, amit büntetés nélkül senki nem léphet át.

Uzzá azonnal meghalt. Ki volt a felelős a haláláért? Mindenki, aki nem adta meg a tiszteletet az Úrnak. Nem szentelte meg az Ő nevét, az Ő jelképeit, az Ő jelenlétét, az Ő dicsőségére szervezett eseményt. Felelős volt mindenki, aki utána nézhetett volna Isten akaratának, de azt hitte, úgy is tetszik Istennek, ahogyan az ember értelmezi. Kicsit lazábban, nagyvonalúbban.

Egyre közelebb kerül hozzánk a két és fél évezredes történet aktualitása! A Szentlélek Isten, Uzzá esetén keresztül szépen megérteti velünk: Azzal foglalkozz, amivel megbízott Isten! Amire engedélyt adott! Uzzá lévita volt, de nem pap. A vállára helyezett rudakon, nem egyedül a testvére segítségével, hanem másik három lévitával együtt vihette volna a Szövetség Ládáját, de ökrösszekéren: nem!

Tudatában vagyunk annak, meddig terjed az Istentől kapott hatáskörünk? Mi az, amit el kell, el kellene végeznünk a gyülekezetben, és mi az, amit - bármilyen tetszetős is -, nem ránk bízott az Úr?

Uzzának, lévitaként, vagyis az Istennek szentelt törzs tagjaként kívülről kellett volna fújnia a munkaköri leírását. Nem lehet kétségünk a felől, hogy így is volt! Akkor viszont: még nagyobb volt a felelőssége. Érthetetlen, miért vállalkozott arra, hogy a hivatása, elhívása szabályait felrúgva viszonyul Isten dolgaihoz, az ellenséghez hasonló módon, lealacsonyodva annak a szintjére. Amikor kis ideig náluk volt, akkor a filiszteusok hurcolták ide-oda egy szekéren a hadizsákmányként kezelt Szövetség Ládáját.

Azt tesszük-e; úgy tesszük-e; amit, ahogyan Az Úr rendelt az Egyházban, a gyülekezetben? Istennek legyen hála, a Reformáció óta, azok a felekezetek, akik tanításaikban hordozzák Jézus igazságát, megélik az „egyetemes papság" szép rendjét. Mi ezt felülírjuk. A Olyan törvényekkel bástyázzuk körül magunkat, melyek igyekeznek gúzsba kötni a Krisztusban elnyert szabadságunkat. Ezért elsősorban a lelkészek a felelősek. Isten kegyelme az, hogy - például -, református egyházunkban még mindig elnézi nekünk a katolikus testvérektől titokban irigyelt hierarchiát, melynek legbántóbb jele, ahogyan ragaszkodunk a „nagytiszteletű", és „főtiszteletű", a Bibliától fényévnyi távolságra lévő, hangzatos, pökhendi címek használatához. De várat magára a megújulás, az egyetemes papság megélése kérdésében is, amikor minden, hívő-, lelkészi végzettséggel rendelkező, és nem rendelkező testvér megtalálja a helyét Isten munkaerőpiacának reá kiosztott, neki kijelölt helyén!

Menjünk tovább! Uzzá végzetes példájának mondanivalóját nem korlátozhatjuk a lévita munkakörre, esetünkben: az egyházi teendőinkre. Mert ez az eset jóval túlmutat rajta! A Szentlélek Isten itt nem hagyja abba. Eddig azt mondta, és azt kéri, vidd el magaddal - továbbgondolásra - a felszólítást: Vigyázz arra, mit teszel, mihez nyúlsz hozzá, mit érintesz azzal kapcsolatban, amit Isten rád, vagy nem rád bízott.

És - jön a folytatás: Jól gondold meg, többször is, hogy mibe szólsz bele, mivel kapcsolatban intézkedsz! Uzzá feladatkörének volt egy kerete. Neked is van. Életkorszakaid peremein átlépve, ismét és ismét fel kell mérned, meddig az addig. Kötelességed a társadról gondoskodni, de ha a papír nem védi meg a kapcsolatot, és elválnak útjaitok, nem intézkedhetsz helyette, és fölötte! Kötelességed a gyermekeid testi-lelki növekedéséhez szükséges körülményeket megteremteni (vajon melyikre fordítottunk több gondot?), de amikor a saját útját vállalva tovább sétál, kisétál a kezeid alól, már nem szólhatsz bele a döntéseibe! Tanácsot adhatsz. Az, hogy mennyire hallgat rá, az előbb említett lelki felkészítés feltétele, majd hozadéka lesz. Elmélkedj tovább az Igén, és Uzzára emlékezve, kérd Istent, hogy segítsen neked azt, és annyit elvégezni, amennyit ő kérhet számon tőled. A többit engedd el. Ha teheted, ne is vállald el!

Uzzának sem lett volna szabad. Miért tette? A vállán vihette volna Isten legszentebb eszközét, amit embernek adott. Ő pedig ökröket vezetve figyelte, hogyan billeg a Frigyláda. Uzza mondhatott volna nemet. Akkor nem kellett volna kapkodnia; katasztrofális következményekkel járó, ösztönös cselekedetre ragadtatnia magát. Hiszen erről volt szó. Uzzá nem akart rosszat, de meggondolatlan volt. Ösztönszerűen cselekedett. Nem élt benne a tudat, hogy ő semmiképpen sem intézkedhet; nem az ő dolga Isten dolgainak a védelme. Isten nem szorul védelemre. Nem is állítja olyan helyzetbe az embert, hogy azt tegye, amit Ő megtiltott neki! Uzzá nem érinthette a Ládát. Nem is kellett volna, ha negyedmagával, Isten rendelése szerint, a vállán viszi. Ha közülük megbotlik egy, három még tartja. Az ökör botlása azonban magával rántja a szekeret.

Sajnos, sok az ösztönéletet gyakorló keresztyén. Ökröket vezet. Mint Uzzá. Szekérre teszi a közelébe vágyakozó Istent. Mint Uzzá. Sajnálja a fáradságot? Biztonságosabbnak találja a saját módszerét annál, amit Isten talált ki, és le is íratott? Nem bízik magában, és elhívásában? Fontosabb neki a tömeg előtt mikrofonba beszélő vezér szava, mint Istené? Uzzának, valószínűleg Dávid utasításait kellett jóváhagynia. Azt, ami ellenkezett Isten rendelkezésével. Uzzá megingott. A nagy Dávid király kér tőle valamit. És? Az felülírja Isten Kijelentését? Dávid felelős volt Uzzá haláláért, de Uzzát semmi sem menti fel az alól, hogy jobban akart az embernek tetszeni, mint Istennek.

Dávid először „megdöbbent attól", ami történt. A fordítás kicsit elnéző. A héber szó (חָרָה) nem azt jelenti: megdöbbent, hanem azt, hogy: elégedetlen volt, sőt: haragra gerjedt. Még neki állt feljebb! Utána azonban „félni (יָרֵא) kezdett Dávid Istentől". Aztán mindent a helyére igazított, és végül: „Megszentelték azért magukat a papok és a léviták, hogy fölvigyék Izráel Istenének, az ÚRnak a ládáját. És a léviták rudakkal a vállukra vették az Isten ládáját, ahogyan Mózes parancsolta az ÚR beszéde szerint." (1Krón 15)

Ezt tanította ma nekünk Isten, Uzzá és Dávid esetén keresztül. Hiszem, hogy most is elindított, kiigazított bennünk valamit, ami elromlott. Azt, amiről megfeledkeztünk. Amibe hiába kezdtünk bele. Amit nem vele beszéltünk meg. Mégis, ha most, vagy bármikor, bűnvallással ki tudjuk mondani: „... ránk tört Istenünk, az ÚR, mert nem megfelelő módon törekedtünk bánni vele", újra a vállunkra vehetjük keresztünket, és Jézussal együtt járhatjuk végig a hazafelé vezető út minden egyes szakaszát! Ámen