Istentisztelet 2016. május 15-én

Pünkösd I. napja

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: ApCsel 2,1-4; 14-21

Textus: 1Kor 3,16

Szeretett Testvérek!

Pál apostolnak nem volt könnyű levelet írni Korinthusba. Természetesen, választékosan fejezte ki gondolatait, és legtöbb esetben csak diktálnia kellett, mert volt, aki lejegyezze a szavait. Mégis; jól meg kellett gondolnia, hogyan fogalmazzon. A híres kikötővárosban lévő gyülekezet ugyanis rengeteg kérdéssel, gonddal küszködött. Jól ismerte őket az apostol, hiszen ő volt az első, aki elmondta nekik a zsidó Jézus történetét. Az igen csak vegyes összetételű közösség azt is tőle hallotta először, hogy Isten Fia, feltámadása után negyven nappal visszament a mennyekbe, de nem sokkal később megint visszatért. Ezúttal nem emberi testben, hanem önmagának és az Atya Istennek abban a láthatatlan formájában, amelyben bárhol megjelenhet a Földön. Akár egyszerre több helyen is. Nincs időhöz és nincs helyszínhez kötve. Ő a Szentlélek. A Szentlélek Isten.

Ezt jól megjegyezték a korinthusiak. Örültek annak, hogy ők is maguk között tudhatják Istent. Hiszen az Isten és Jézus egyek. Mint ahogyan a Szentlélek is egy a Fiúval és az Atyával. Tehát: maga Isten, maga Jézus van közöttük, amikor a Szentlélek jelenlétében olvassák a régi tekercseket, amiket a zsidó próféták írtak. A Szentlélek Isten van közöttük, amikor meghallgatják az ősi kijelentések magyarázatát. Olyankor együtt imádkoznak. Aztán kötetlenebbé válik az együttlétük. Kibontják a magukkal hozott ételt. Kicsit többet visznek a szükségesnél; jusson azoknak is, akik még nem ettek aznap. Vendégül látják őket. Szeretetből. Nevet is adtak neki: szeretet-vendégség.

A hosszú napok végén jó azokkal együtt vacsorázni, akik újra és újra elmondják, megerősítik: a názáreti Jézus Krisztusban, Isten önmagát áldozta fel az ember bűneiért. Ettől kezdve nem kell félni Isten haragjától. Nem kell áldozatot vinni neki. Szeretni kell. Miközben ezt ismétlik, könnyű bort isznak a megtört kenyérhez. Pál apostol azt mondta nekik, hogy amikor Jézus kereszthalálára emlékeznek, akkor ezt cselekedjék, mert ő, az Úr kérte. A Szentlélek jelenléte miatt pedig ténylegesen hiszik, hogy az Úr megosztja velük az ételt. Olyan: „Úr-vacsora" ez! Az Úrral vacsoráznak.

Ilyen ismerettel, ilyen hittel élő közösségnek miért lehetett nehéz levelet írni? Azért, mert annak ellenére, amit örömmel megvallottak, sokan közülük csak maguk közé, de nem magukba fogadták a Szentlelket. Legalább négy kis pártocska alakult, amelyek vezetői mind maguk akarták kézbe venni a gyülekezet vezetését. A kis közösség egységét megtépázta a széthúzás. A vezetői tisztségre vágyók elfeledkeztek arról, hogy a hívek mindennapi kérdéseire is felelniük kellene. Kihez forduljanak, amikor Jézus tanítását megismerve nem tudják eldönteni, mit szabad megtartani előző, pogány életükből, és mi az, amit Jézus kedvéért szívesen feladnának?

A derék korinthusi testvérek ily módon képtelenek voltak megszabadulni régi szokásaiktól. Éltek úgy, ahogy az előtt. Veszekedések okozta rossz hangulatban, Szentlélek nélkül. Lélektelenül. Voltak köztük paráznák, bálványimádók, házasságtörők, bujálkodók, fajtalankodók, tolvajok, nyerészkedők, részegesek, rágalmazók, harácsolók. Nem kérdezték a Szentlelket, és kezdtek megfeledkezni Pál apostol történeteiről, amit Jézusról mondott nekik.

Úgy hangzik, mintha a XXI. századról beszélnék, nem? A „nyugati világról". Az Európai Unióról. Vagy: Magyarországról. Vagy: a Magyarországi Református Egyházról. Ne szűkítsem tovább a kört, ugye... ?

Rendezetlen állapotok uralkodtak a korinthusi gyülekezetben. Azon is csodálkozhatunk, hogy miért levelezett ezzel a társasággal az apostol? Nos, azért, mert az a korinthusi csapat már megkóstolta a Krisztusban adott új élet ízét. Velük üzenetet váltva, Pál már a közös alapra utalhatott. Jézusra. Arra, amit Jézus, a személyesen, a földön járt Isten tanított. Magyarázott. Érthetően. Örömmel. Szeretettel. A befogadott Jézus Krisztusra utalva inthette őket.

Szeptember óta, vasárnap délutánonként egy héttagú kis csapattal kóstoltattuk Jézus örömhírét. Ők a konfirmandusaink. Kísérletet tettünk arra, hogy úgy magyarázzuk el nekik Jézus tanításait, ahogyan azt református Egyházunkban hisszük. Tegnap - nem Jézus, hanem egyházunk törvényeinek eleget téve -, a presbitérium előtt számoltak be ismereteikről. Annak az ismeretnek a töredékéről, amit - nem Szentlélekkel, hanem - ésszel lehet elsajátítani.

Felajánlottam nekik, a szülőkkel is megbeszéltem, hogy ha nincsenek készen, ha csak tudják, de még nem hiszik teljes szívből azt, amit kimondanak, akkor nem szükséges ma fogadalmat tenniük. Tanúsítványt kapnak arról, hogy ismerik a Református Egyház tanításait. Ezt Jézus nem kéri. Ő arra kíváncsi, hogy fiatal testvéreink megbíznak-e benne? Őbenne bíznak-e legjobban a világon? Amikor erre igennel tudnak válaszolni, akkor adja nekik az Ő szent Lelkét. Ez után bármikor készen állnak a hiteles fogadalomtételre. Azt, amit nem az egyházi törvények írnak elő, hanem Jézus hallgat meg - örömmel.

Örömmel, hiszen, attól kezdve mindenhová együtt mennek, mindent együtt beszélnek meg. Jézus szent Lelke, a Szentlélek Isten beléjük költözik. Ott lakik. Kinevezi a testüket a saját templomának. Erről írt az apostol a korinthusiaknak. Mert, mintha elfelejtették volna. „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?"

Az itt lévők közül ezt bizonyára sokan átélték. Mindenkinek megvan a saját története. Jézus félreérthetetlenül megszólított minket. Addig is tudtunk róla. Elismertük, hogy ő az Isten Fia. Jónak tartottuk, ha kapcsolatot tartunk vele a templomban. A gyülekezettel nem, de vele, igen! Néha megköszöntük neki azt, amink van. Még gyakrabban arra kértük: Na, most segítsen! Betegségben, kilátástalan helyzetben. A gyereknek. A cégnek. A barátnak. A hazának. A világnak.

Olyan: „vallásosan" ismertük Jézust. De amikor igazán tudtuk, hogy most nekünk szól, az más volt! Egyedül voltunk? Gyülekezetben? Temetésen? Esküvőn? Szülőszoba előtt? Olyan helyen, vagy társaságban, ahol azt kérdeztük magunktól: Mit keresek én itt? Ti tudjátok. Én is tudom. Én kórházi ágyon feküdtem.

Előtte is kopogtatott már. Kicsit meg is nyitottam az egóm ajtaját. Meghallgattam, amit kínált. Elolvastam, amit elém adott. Megtanultam, visszamondtam a felkészítésen tanult „anyagot", amit a debreceni Nagytemplom presbitériuma elfogadott. Kaptam is „érte" egy Bibliát. Csak a Szentlélek nem jött. Tudom is, hogy miért nem. Mert - bár nagyra tartottam Jézust -, különösebben nem akartam azt csinálni, amit ő javasolt - már amennyire visszaemlékeztem rá az idős lelkész történeteiből (Isten nyugtassa feltámadása napjáig). Az meg aztán végkép' nem tetszett, amikor valami eszembe jutott arról, amit Jézus nem ajánl, én viszont ragaszkodtam hozzá.

Aztán... aztán az történt, ami veletek. Veletek, akiknek egy bizonyos órában, vagy hosszú hetekig, hónapokig tartó győzködés során Jézus átadta a lakcímbejelentőjét. Azt az igényét, hogy belétek költözzön. Mert a jó Isten Szentlelke számára a ti személyeteket utalta ki, jelölte ki lakóhelyül. És - emlékeztek rá - ezzel a kijelentéssel nem lehetett vitatkozni! A szeretet olyan erejével vette birtokba egész valónkat, amivel szemben tehetetlenek voltunk. A Szentlélek békességet, jókedvet és kiegyensúlyozott nyugalmat teremtő beköltözésével megkezdődött valami, amit, azóta semmivel sem cserélnénk fel. Egy szóval azt mondanám: boldogság. Mindennek ellenére élő boldogság.

Ez történt háromezer lélekkel Krisztus mennybemenetele után tíz nappal, Jeruzsálemben. Ez történt azokkal a fiatal testvéreinkkel; ez ment végbe bennük, amikor úgy döntöttek, ma a gyülekezet előtt mondják ki, mit kaptak Istentől. Mivé váltak. Templommá lettek. A Szentlélek Istent hordozzák, és Ő gondot visel róluk.

Mint ahogyan teszi velünk. Az egyháznak azokkal a tagjaival, akik nem sokban különböznek a korinthusiaktól. Akik megvallották, azokról a lelkészek tudják, akik magukban tartogatják, azokról pedig Jézus, hogy kik, és hányan vannak közöttünk paráznák, bálványimádók, házasságtörők, tolvajok, részegesek, rágalmazók. Jézus Krisztust ismerő, megváltott, Isten-gyermekek. Akik még mindig várják, mert még nem kérték, vagy nem engedték, hogy a Szentlélek, templomává alakítsa őket. Azzal a bizonyos beköltözéssel.

Pünkösd arról szól, kedves Lelkes, és Lelketlen testvéreim (Ugye, értitek, hogy nem bántóan, nem ítélkezően, hanem Jézus állapotfelmérése szerint mondom), hogy Isten soha nem adja fel! Azokat is meg akarja menteni, akik azt, hiszik, nincs honnan, nincs miből menekülniük. A Szentlélek eljövetelével kötelet dobott azoknak, akik sejtik, hogy sokáig nem taposhatnak az élet szennyes tavacskáiban, de azoknak is, akik hamis tükrök előtt pipiskedve, egy két pöttyöcskétől eltekintve makulátlannak látják magukat.

Istennek úgy volt kedves, hogy mégis összerak bennünket. Mint a Lego játékot. Gyülekezetet épít belőlünk. Nem egyformák az elemek, de amikor készen áll az alkotás, akkor nagyszerű dolog kerekedik ki belőle. Így volt a Szentlélek érkezésekor. Így volt Korinthusban. Így történt akkor, amikor elődeink, hatvankilenc évvel ezelőtt, ebben az épületben, még az alagsorban tartották meg az első istentiszteletet. A Szentlélek Isten lakhelyei, hívekből álló templomai egymáshoz illeszkedtek, ellenálltak minden, őket szétszakítani akaró külső és belső támadásnak, és tanították, várták azokat, akiket közéjük vezetett az Úr.

Ma, benneteket, kedves, fiatal testvéreink! Isten hozott titeket. Maradjatok meg, épüljetek, szolgáljatok közöttünk - az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten dicsőségére! Ámen