Istentisztelet 2016. október 16-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 5,38-48

Textus: Rm 12,14.17.19-21

Szeretett Testvérek!

A színpadkép és az álarcok változnak, de a szereplők jellemei nem. Erről szól a a történelem, ezt erősítik meg a tapasztalataink, ezt olvassuk a Bibliában. Mi, a Teremtés piramisának tetején álló emberek bántjuk egymást és sérelmeket hordozunk.

Mióta kitoloncoltattuk magunkat az Édenkertből, féltékenyek vagyunk egymásra. Irigykedünk. Ez az érzelem fokozódott az első gyilkosságig. Ráadásul testvérgyilkosságig. Káin és Ábel esete óta milliónyi helyen felépült az emberiség színpada. Számlálhatatlan, békés együttélésre vonatkozó próbálkozás hiúsult meg országok határain belül és kívül; szomszédságok, hálószobák, irodák és műhelyek elválasztó falainál; osztályok, évfolyamok, pártok, vallások, felekezetek, mozgalmak, vezetők és vezetettek között.

A díszletek, a szavak, a megfogalmazások, a plakátok és az arcok cserélődnek; de a szereplők ugyanazt fújják. Fújnak egymásra. Mint a macskák. Mint a cicák, és, mint a nagymacskák. Nevetséges, vagy fenyegető módon. Megszóljuk, karmoljuk, harapjuk, gyilkoljuk azt, aki az utunkban áll. A tekintetünk, az elképzeléseink, a békességünk, a hitünk, a testi, a szellemi jólétünk útjába.

A szülők fájdalomküszöbének dobogóján érmes helyet foglal el az a keserűség, amit gyermekeik, az egymás közötti veszekedéssel, ellenségeskedéssel váltanak ki. Ilyenkor lesz könnyes az édesanyák és édesapák szeme.

A mi mennyei Atyánk egyik legnagyobb fájdalma az, amikor mi, az Ő akaratából életet nyert gyermekei nem tudunk kijönni egymással.

Amikor személyesen eljött közénk, akkor az első, fegyelmező helyreigazításai között szerepelt a következő, igencsak meghökkentő felszólítás: „...ne szálljatok szembe a gonosz emberrel... Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket...". (Mt 5,39.44.)

E szavak elhangzásának idején, Pál apostol (akkori nevén: Saul) még javában azok között volt, akik Jézus, és a hozzá hasonlók elhallgattatására törekedett. Eltelik két évtized, és az Istentől elkért férfiból önmagát semminek tartó apostollá vált tanítvány (Saul azt jelenti: akiért imádkoztak; Pál: kicsinyke, csekély) írja, magyarázza a római keresztyéneknek, mit is értett Jézus az imént idézett kijelentés alatt.

Ezt a levelet addig másolgatták, amíg mi is beletekinthettünk. Mi, akik újabb és újabb trükkökkel támadunk vélt és valós ellenségeinkre, és ebben a buzgóságunkban nemigen tetszik nekünk, hogy Jézus éppen azokért kéri az imáinkat, akik nem hagynak békét nekünk.

Most, amikor a meghirdetett akaratán, az igehirdetésen túl az úrvacsora kenyerében és borában is találkozni kíván velünk, Jézus azzal erősíti meg a talán legnehezebben befogadható, és még nehezebben teljesíthető parancsát, amit Pál apostol diktált le munkatársának, Terciusznak (Rm 16,22): „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok, és ne átkozzátok." Ma, itt, a templomban, abban a világban, abban a korban értelmezgetjük ezt a Szentlélek Istentől nyomatékosított Igét, amelyik világnak még a keresztyén alapokra épült társadalmai is csak a demokrácia kényszeréből viselik el a keresztyénséget, de tiszteletet már nemigen tanúsítanak iránta.

Vajon, hogy' lehet ilyen körülmények között jóval legyőzni a rosszat? Hogy' lehet megállni, hogy ne azt adjam vissza, amit kaptam; ne fizessek legalább annyi rosszal a rosszért, amennyi engem ért? A helyett, hogy saját kezünkbe vennénk a dolgokat, milyen elhatározás szükséges ahhoz, hogy Istennek adjuk át a méltányos megfizetés lehetőségét? A rómaiak azt hallották egy papirusz-, vagy pergamentekercsről, amit ma, mi hallottunk a leveleket szépen egybekötött Bibliánkból.

Először is: felejtsd el a bosszút! A bosszú az ember ösztön-életének alapvető megnyilvánulása. Ahogyan a kegyes református első válasza is az: „Én, bizony nem vagyok bosszúra éhes, engem ugyanis senki sem bánt." Az baj. Mert akkor valami hiányzik belőled abból, ami a Jézust valóban követőkre jellemző. Ő előre figyelmeztette az övéit: „Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak..." (Jn 15,20) Ha mégsem, akkor nem derült ki rólad, hogy kinek a szolgája vagy. Vagy - ami még kínosabb -: kiderült, kinek dolgozol! Akkor viszont, pillanatnyilag semmi okod az aggodalomra, mert ott, azon a tevékenységi területen, a Jézussal ellenkező oldalon állók nem fognak bántani. Egészen addig, amíg közéjük tartozónak könyvelnek el. Aki Jézus szolgái ellen dolgozik, az Jézus ellenségeivel tart.

Felismerted ki az? Tudod, hogy azért bánt téged, azért üldöz, mert Jézus szolgája vagy?  Haragszol rá? Elhiszem. Megértelek, de arra kérlek: Állj le! Ne gondold tovább, hogyan fizetsz vissza neki! Van egy jobb ötletem! Ha tényleg Jézusé vagy, be fog válni! Én, évtizedek óta gyakorlom. Hogy mi az? Ebben a levélben olvassuk, a derék Terciusz írta le Pál apostol Istentől kapott szavait: „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok, és ne átkozzátok."

Figyelem az arcokat... jó, hiszek nektek; bármilyen mérgesek vagytok, átkozódni (már...) nem szoktatok. Akkor egészen közel jártok ahhoz, hogy „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket..."! Mondjatok róluk jót; kívánjátok nekik azt, ami hasznukra, épülésükre szolgál! Ezt jelenti: áldani. Ne az átkozódó ösztönödnek engedj, hanem a benned élni akaró Jézusnak!

Ő fogja legyőzni azt, aki most még az ellenséged. Figyelj; Jézus megtanít téged áldani őt, akit ma még a gondolataidból is száműznél! Megláttatja veled azt, aki az arc mögött szenved. Mert hidd el, az üldöző is küszködik valamivel. Az a baj, hogy ő ezt nem vallja be. Főleg neked nem fogja bevallani. Neked, akit kiszemelt magának.

Ki ő? Melletted él? A másik házban? A túlsó szobában? A következő utcában? Az ajtó mögötti íróasztalnál? Az ágy másik oldalán? A másik éned (ó-embered)? Akit látsz, nem tudod, miért üldöz a tekintetével, a szavaival, az üzeneteivel, csak az eredményét tapasztalod. Ne haragudj rá! Ne győzzön le téged a benne élő, belőle kifakadó rossz (gonosz)! Vesd be a benned parázsló jót! Már az is elég, ha nem vered vissza a támadásait! Ha nem felelsz neki. Közelebb és közelebb kerülsz ahhoz a pillanatig, amikor áldást mondasz rá.

Ki ő? Az, aki valamilyen oknál fogva ellenséget keresett, és téged talált meg. Mi az oka? Majd kiderül! Lehet, hogy le akarja győzni a lelkiismeret furdalását, és te vagy az, aki ébren tartod. Mint az az édesapa, aki bátran (igen: bátran, mert bátorság kellett hozzá) elmondta: haza kéne' mennie a gyerekeinek segíteni, de inkább elmegy, és dolgozik, pedig tudja, hogy a jelenléte fontosabb lenne, mint az sms, mint az ajándék, mint a buzdító e-mail üzenetek. De életformát vált, mert a lelkiismerete nem hagyja nyugton. A kétkezi munkából élő, de olvasott, éles elméjű apuka azt mondta, rájött, hogy olyan, mint egyes forradalmárok (a történelmet kedveli a legjobban). Valahogy így fogalmazta meg a magával szemben támasztott kétségeit: „Mindig azok a forradalmárok jutnak eszembe (éltek bárhol és bármikor), akik annál inkább kiálltak a nehézségeket viselő népükért, minél messzebb voltak tőlük. Mint én. Ezek az emigrációt választó szabadságharcosok a „száműzetés kenyerének" könnyfakasztó biztonságából a nehézségek között, otthon hagyottakat serkentették kitartásra és életük áldozatának „nem hiábavalóságára". Ott, ahová elmentek, persze valakin ki kell tölteniük a haragjukat, különben saját lelkiismeretük végzett volna velük. Gyávaságuk mértéke egyenesen arányos volt a szidalmaik számával. Az éppen velük szemben állókra zúdított szidalmaik mennyiségével." Így fejezte be: „Én is ilyen „forradalmár" vagyok. Azokra haragszom, akik között élek, a helyett, hogy azokat ölelném át, akik az enyéim." Már otthon van. Nem élnek olyan jól, mint korábban, de semmivel fel nem cserélnék a közös étkezéseket, játékokat, sétákat. Ez az édesapa bocsánatot kért azoktól, akikre kitöltötte a haragját. Most már imádkozik értük. Áldja őket.

Ez is egy módszer. A Jézustól kapott ön-felismerésből következő, szép lassan, lépésenként történő gondolat-, majd cselekedetváltás. E szent formabontás aztán még az áldáson is tovább mutat: „.. ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére...".

Mi lehet ez a „parázsgyűjtés"? A parázson a legkeményebb hús is megpuhul. A nem várt jócselekedet megbontja a gyűlölet, a harag szöveteit. Ellágyítja a megfeszülő izmokat. Az öklöt, a nyelvet mozgató izmokat egyaránt. A parázson legmakacsabb módon ellenálló izmok meggyulladnak. A bosszú helyett ételt és italt kínáló, jó szót formáló, segítséget nyújtó cselekedetek miatt a szó első és átvitt értelmében „égni" fog az, aki még mindig bánt téged. Ha enged; el fog égni. De nem ez a cél, hanem a megmentése! A tűzből való kimentése. De így jársz te is, én is, ha mi vagyunk az üldözők, a rágalmazók, a fenyegetők.

Isten áldjon meg bennünket, akik megtanultuk áldani ellenségeinket, és szálljon reánk azoknak a gyógyító áldása, akik imáikkal bocsátanak meg nekünk, áldásra szorulóknak. Az értünk meghalt, csendes és nyilvánvaló gyűlöleteinkből végleges kiutat mutató, elkövetett tetteinkért pedig bocsánatot szerző Jézus így imádkozott a jeruzsálemi kereszten az akkori és azóta „tudatlan" bűnösökért, - értem és érted: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" Ma megint megtanultuk tőle, mit cselekedjünk: „győzd le a jóval a rosszat"! Erősödjünk meg ebben az elhatározásban most, az úrvacsorai közösségben! Ámen