Istentisztelet 2016. október 30-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Kor 2,14-16;3,5-6

Textus: 2Kor 3,6/c;17

Szeretett Testvérek!

Mint oly sok minden mással kapcsolatban, a tudományos ismeretterjesztés területén is felmérhetetlen számú adathoz juthatunk hozzá. A középiskolában érintőlegesen tanultunk a feromonokról. Ma már az általános iskolás tanagyagban olvassuk, milyen fontos szerepük van ezeknek az emberi szervezetben is jelen lévő, jellegzetes szagú kémiai vegyületeknek. Számottevő szerepet játszanak a szaporodásban és a hatalomgyakorlásban. Az állatok közvetlenül, mi, emberek már csak tudat alatt érzékeljük a feromonok szagát - bocsánat: illatát. Igaz, hogy sem az udvarlás, sem az erőviszonyok felmérése nem úgy kezdődik nálunk, hogy: „Gyere csak ide, hadd szagoljam meg, mit üzen a feromonod!", mégsem vesztettük el teljesen ezt a fajta érzékenységünket, ami segít eligazodnunk embertársaink viselkedésének felmérésében.

Azt olvassuk a Bibliában, hogy már a keresztyénség születésének idején létezett az emberben egy, a feromonnál sokkal értékesebb adathordozó. Egy illat. Krisztus születésének évszázadában, annak második felében, amikor Pál apostol vitte szívében, szájában és lábában az evangéliumot, már sok évezredes múltra tekintett vissza a higiénia; jó ideje használtak fürdősókat, illatszereket. De ha nem írja meg, nem tudnánk, hogy mit használt az apostol. Hát, azt a bizonyos, tökéletes illat-adathordozót! Mi volt az? Elárulta a titkát: „Krisztus jó illata vagyunk". (2Kor 2,15) Mi lehet az? Hogy működik? Hogyan fejti ki a hatását? Azt is megtaláljuk a korinthusi levélben: „Krisztus... ismeretének illatát terjeszti általunk". (2Kor 2,14) Pál apostol és társai Krisztus illatát terjesztették. Ahol csak tudták, amikor csak alkalmuk volt rá. Újra meg újra. A Jézus Krisztusról szóló tudnivalókat, jó illatát reklámozták. Nem a szavakkal játszom; a latin eredetű reklám szó azt jelenti: hangosan elmondani.

Tudjuk, hogy Pál apostol milyen hatékonysággal végezte a szolgálatát. Ennek az eredetét is megosztotta velünk: „a mi alkalmasságunk Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk". (2Kor 3,5-6) Az apostol az új szövetség szolgája lett. Előző „állásában", Saul néven az első szövetség alkalmazásában olvasta, tanította az Ószövetség írásait. Azokat, szinte kívülről fújva üldözte Jézus követőit. Aztán történt vele valami. Elolvasta az Újszövetséget? Dehogy! Olyan iratgyűjtemény akkor még nem létezett. Isten Lelke érintette meg. Életre keltette. Addig nem élt? De. Lélegzett, evett, beszélt, tanult, írt, dühöngött, örvendezett, sírt és nevetett. A Lélek azonban megelevenítette. Elérhető életcélt mutatott neki.

Zsidó, ószövetségi emberként is volt célja. Minden erejével azon volt, hogy eleget tegyen a kőbe vésett Tíz Ige (Tízparancsolat) előírásainak. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele: lehetetlen dologra vállalkozik. Szerette Istent. Meghalt volna érte. A kettejük (és általában a nép és az Úr) közötti kapcsolat azonban változatlan maradt. Isten volt a bíró, aki számon kérte a bűnelkövető embertől, ki milyen mértékben teljesíti, vagy szegi meg a kőbe vésett utasításokat.

Pál apostol a betű reménytelen rabszolgája volt. A Lélek azonban állásajánlatot tett neki: az új szövetség alkalmazottja válhat belőle. A munkaadója változatlan marad. Csak a kapcsolat változik meg köztük. Isten az Atyja, ő, Pál pedig a gyermeke. A betű megölte, de a Lélek megelevenítette. A törvényeket citáló, hitbuzgó farizeusból az Istenbe vetett hit örömét megértő, szabad ember lett belőle.

Mi történt ezzel a korábbi, szerencsétlen dogmatikussal? Arra törekedett, hogy mindenkinél jobban értse, majd teljesítse a betűkbe írt Törvényt. Még magánál is különb akart lenni. Másoknál meg főleg!... Kivetkőzött emberi önmagából. Azt hitte, ha szó szerint veszi a betűket, akkor eléri az isteni magasságot. Annyi energiát fektetett ebbe a küzdelembe, hogy elembertelenedett. És ezzel együtt, egyre távolabb került Istentől.

Világszerte holnap ünneplik a Reformáció napját. Annak a történelmi folyamatnak a hivatalossá vált kezdetét, melynek során, a saját tanításainak betűibe majdnem belefulladt egyház ráléphetett a megelevenedés útjára. Isten Lelke belépett az egyház önistenítő tanításának utolsó stádiumába, és adta önmagát azoknak, akiket alkalmassá tett a betű helyett, az Ő, a Lélek, a Szentlélek szolgálatára.

Valójában: Jézus Krisztus szolgálatára. Hiszen Ők egyek. Az Atya Isten és a Szentlélek Isten együtt volt jelen abban a testben, amit az emberek először Betlehemben pillanthattak meg.

Ezt a Lelket kaptad te is! Magát, a Lelkében élő Urat, Jézust Krisztust. Mikor? Amikor először jöttél rá arra, hogy a puszta betű - a Biblia betűje - ma sem elegendő ahhoz, hogy az Atya Isten elképzelése szerinti emberként élj! Ehetsz, ihatsz, szomorkodhatsz és kacaghatsz; olvashatod a Bibliát, kívülről megtanulhatod és mondhatod annak, akinek csak akarod, de ha a Lélek hiányzik belőled - hiába! És még azt is gyorsan hozzáteszem, hogy bátran, gyakran olvassuk a Bibliát, és ajánljuk olvasásra, de ne Lélek nélkül!

Akkor, hogyan? Úgy, mint akik Krisztus illatával „illatosítják" magukat. Nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Mint ahogyan, valaki odáig van ennek vagy annak a parfümnek az illatától, a másikat pedig ki lehet vele kergetni a világból. Pál apostol is így járt. Magáról és társairól írta: „Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre." (2,15-16) Akik elfogadják Krisztus ismeretét, azok életre „szippantják be" az evangéliumot, akik viszont fintorognak miatta, azokon már csak Isten segíthet.

Mi a kedvenc illatotok? A friss kenyéré? A kisgyermek ruhájáé? A szerelmed hajáé? A régi otthon udvaráé? Az édesanyád arcáé? Az esti teáé? Változó. Mégis keressük. És amikor az az illat eléri az orrunkban lévő szaglóhámokat, egészen különleges érzés tölt el bennünket. Néhány pillanatra még a szemünket is lehunyjuk. Utánanéztem, nem akartam elhinni: több ezer szagot meg tudunk különböztetni.

Na, de mindez mire jó? Mi kevésbé, de az állatok elsőrendűen tájékozódnak a szaglás segítségével. Az emberek között az, aki a Lélek segítségével megismeri Krisztus jó illatát, az tájékozódik. Képes arra, hogy irányt változtasson. Megtalálja azt, ami a legjobb neki. Elkerülje a veszedelmet. Időben kikerülje az útjában álló akadályokat. Átugorjon a felett, ami, aki nem szolgálja Krisztus ismeretének terjesztését.

A szaglás felidézi az emlékeinket. Megérzünk egy régi illatot, és elmosolyodunk: „Ó, amikor „vele" jártam itt, akkor éreztem utoljára ezt az illatot!" Megijedünk: „Igen, megint a gyógyszer szaga!" Közeledünk a tenger felé, még nem látunk semmit, de kihajolunk az autó, a vonat ablakán: „Igen, a szabadság illata!" Krisztus jó illata emlékeket idéz fel bennünk. Van akiben szép emlékeket, másokban ijesztő képeket. Mert „Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között...". Nem a mi dolgunk eldönteni, ki hogyan értékeli Krisztus illatát. Az élet illatát megérzőkkel együtt örülünk. A halál illatát érzékelők felé segítséggel sietünk.

Néhány hónapja olvasok egy prédikációs kötetet. Minden héten néhány oldalt. Abban találtam azokat a sorokat, melyek nagyon érdekes feleletet adtak egy kérdésre: Miért olyan nehéz rávenni felebarátainkat a Biblia olvasására? A válasz: „Nem önmagában a Bibliában van az ok, amiért nem olvassák, hanem azokra tekintenek, akik a kezükbe akarják adni és azok miatt nem olvassák."

Óriási felelőssége van tehát annak, aki már beszippantotta Krisztus illatát. Indulna, vinné, megismertetné ezt a semmi máshoz nem hasonlító illatot, de kudarcba fullad minden igyekezete. Miért? Mert beszívta az illatot, de az, amivel Krisztus eltöltötte, nem látszik meg rajta. Hiába fújja ki magából, hiába erőlteti a pórusain keresztül, amíg a saját sejtjeit nem járja át, addig csak „szag" marad az, amit Isten a legillatosabb áldásként bízott rá.

Míg hallgattuk az igehirdetést, biztosan sokunkban felötlött a gondolat: Ki az, akit Isten Lelkének hordozójaként ismerek? Veszélyes utakra juthatunk, mert ítélkezni kezdünk, ahogy kiszűrjük azokat, akik „biztosan nem" érzik Kisztus illatát. Sokkal jobb és hasznosabb, ha így tesszük fel a kérdést magunknak: Vajon énbennem ott van-e a jó illatú Lélek? Megkönnyíti a választ az utoljára felolvasott Ige: „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság." (2Kor 3,17)

Kérdezd meg attól az embertől, aki ott ül a helyeden! Kérdezd meg magadtól: Szabad ember vagyok-e? Én is átestem ezen a „kérdőíven". Megkötöz-e bármi, aminek, akinek engednem kell, de nem szívesen teszem, vagy: az Úr Lelkének szabadságával tényleg azt csinálom, amit akarok? Isten Lelkével minden képmutatás nélkül vallom-e: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává."? (1Kor 6,12)

Krisztus jó illatát belélegezve, veletek együtt akarom kimondani: Senki nem gyakorol hatalmat fölöttem. Egyedül Ő, Jézus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Neki akarok szolgálni, aki soha nem él vissza a hatalmával.

Ez az én igazi szabadságom! Jó neki engedni. Jobb, mint magamnak, jobb, mint bárki, bármi másnak, aki, ami biztosan kihasznál, és ha átadom magam neki elveszi az emberségemet. „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság." Nem a Biblia betűiben, a szó szerinti értelmet kereső izzadságban, hanem a betűket, és azokkal engem is, téged is megelevenítő Lélekben. Keressük, találjuk meg Őt együtt, a gyülekezet közösségében, hogy Krisztus jó illatát áraszthassuk ki a világba! Ámen