Istentisztelet 2016. október 9-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Rm 9,30-10,3

Textus. Rm 10,9-11

Szeretett Testvérek!

Mit gondoltok, melyik könnyebb? Szájjal vallást tenni Jézusról, vagy szívvel hinni, hogy „Isten feltámasztotta őt a halálból"? Pál apostol írása szerint mind a kettőre szükség van. A szóbeli vallástételre, és a szívbéli hitre; megigazulásunk és üdvösségünk érdekében.

Aki a beszélő szerveit használva bárki előtt ki meri mondani, hogy Jézus Krisztus az Ura, vagyis: egyedül rá akar hallgatni és neki kíván engedelmeskedni, az megigazul és üdvözül. Gyanúsított volt, de felmentik. Nem kell ítéletre mennie, mert azt már végrehajtották. Jézuson. Aztán: akinél ez a szájából kifakadó hitvallás, ráadásul azzal a szívből jövő hittel párosul, hogy a helyette kivégzett Jézust Isten feltámasztotta a halálból, az üdvözül. Ez pedig azt jelenti, hogy még tárgyalásra sem kell mennie. Isten nem haragszik rá. Nincs vád. A vádlótól is megszabadította Isten. Egyenes az út a Jézus Krisztus, és a többi, üdvözült ember társaságában kezdődő és véget nem érő életre.

Ezen a mai istentiszteleten arra keressük a választ, miképpen lehetünk biztosak abban, hogy amikor meghalunk, a mennyországba kerülünk? Milyen az a hit, amelyik a szívünkből jön, és a szánkra kerül?

Amikor pénteken idáig jutottam, ahogy szoktam, imádkoztam az íróasztalom előtt, és arra kértem Istent, adjon nekem olyan feleletet, amit vasárnap elmondhatok a szószékről. Leültem. Kinyitottam a Bibliámat. A görög nyelvű Újszövetségben is kikerestem a fejezetet. Előkészítettem a szótáraimat, és kezem ügyében voltak a legkedvesebb referencia-könyveim. Beazonosítottam a prédikációhoz szükséges, legfontosabb ismereteket nyújtó tájékozódási pontokat, aztán...

Aztán izgalmas indíttatást kaptam. „Milyen az a hit, amelyik a szívével hisz, és beszélni is akar róla?" Az lesz a legjobb, ha végiggondolom az én hit-történetemet. A Krisztusba vetett hitem állomásait. És azokról beszélek. Biztosan lesznek kapcsolódási pontjaink. Megrázó és felkavaró élmények, melyeken, ha nem is együtt, de sokan átestünk. Át-estünk, hogy aztán Isten állítson talpra minket.

Volt látszat-hitem. Annak látszott, és mégsem bizonyult annak. Hit-utánzat volt. Olyan, mint az ajándékba kapott „Vizsolyi Bibliám". Fakszimile kiadás. Az eredetivel megtévesztően hű másolat. Teljes mértékben úgy néz ki, mint amit 1590-ben nyomtattak, de mégsem az.

Van ilyen hit. Volt ilyen hitem. Fakszimile. A két latin szó - fac simile - azt jelenti: Készíts ugyanolyat! „Készítettem" olyan hitet, ami megtévesztően hasonlított az igazihoz. Sokan úgy látták. Pedig nem a szívemmel hittem, csupán igyekeztem megfelelni azoknak az elvárásoknak, amit elegendőnek tartottam. Belül semmi sem változott. Nem a hús-vér szívemről beszélek, hanem arról, amit a Biblia tart annak. Az apostoli időkben ismerték a szívet, hiszen abban a korban már legalább háromszáz éves történetre tekintett vissza a boncolás. (Később, éppen az egyház tiltotta meg...) A görög gondolkodók az ismeret, és az átadott, megváltozott tudat központjának tartották a szívet. Pál apostol ezen a tudományos szinten nevelkedett. Ezért írta: „szívvel hiszünk". Én azonban, jó ideig nem a szívemmel, vagyis a meggyőzött, átalakult értelmemmel hittem, hanem azoknak, és azok miatt hittem, akik e miatt rendes, sőt: „hívő" embernek tartottak.

Ehhez a hit-utánzathoz járult az ennek megfelelő hitvallás: „Keresztyén vagyok." Ennyi. Ezt nem volt nehéz kimondani. Nem is volt sok valóságtartalma. Valahogy úgy történt, mintha most azt mondanám nektek: „Cseresznyefa vagyok." Aggathatnék magamra cseresznyefa gallyakat. Beboríthatnám magamat igazi cseresznyefa levelekkel. Még a fülemre is akaszthatnék a gyümölcsből, de én is tudnám, ti is tudnátok, hogy nem úgy működök, mint egy cseresznyefa. Hiába mondom, akkor sem vagyok az. Az ilyen hit nem termi a gyümölcsöket, hanem megvásárolja. Ez a hit-utánzat; az utánzott, másolat-hit két jellemzője. Mivel nem a szívből fakad, komolytalanná válik a szájon is. És fordítva: mivel a szájon kiejtett szavakhoz csak a tüdőből jön utánpótlás, de nem a szívből, a levegőből táplálkozó, légből kapott vallástétel még magát a beszélőt sem képes meggyőzni.

Ez volt az én hitem első állomása. Szabadítómnak, Megváltómnak tartottam Jézust, de nem az Uramnak. A nyelvem beszélt, de a szívemet gondosan bezártam előtte. Oda se befelé, se onnan kifelé nem jutott semmi, amit hiteles hitvallásnak nevezhettek volna.

Ti is átmentetek ezen a hit-szakaszon? És most hol jártok?

Az én, következő állomásomnak ezt a nevet adnám: Az óvatos hit.

Továbbléptem; kiléptem az előző, kritikus, semmitmondó hit állapotából. Elkezdtem Bibliát olvasni. Érdekeltek azok a könyvek, amik arról szóltak, amit én olyan könnyedén, felületesen kimondtam: „Keresztyén vagyok." A fejem már hajlott arra, hogy befogadja „A" Tanítást, de a szívem (megengedő értelmem) még mindig kulcsra zárta a kaput. Negyvenkét centire voltam a mennyországtól. Ennyi a távolság az agyam és a szívem között. Az agyammal, az eszemmel az érthetetlenség ellenére is, őszintén befogadtam, elfogadtam azt, hogy Jézus a názáreti Szűztől született. Elhittem a csodáit, és nem kerestem rájuk a tudomány magyarázatát. Nem voltam kíváncsi az okoskodó ellentmondásokra, de az izzadságszagú érvelésekre sem. Hittem a Feltámadást és a Mennybemenetelt, de mindezeket, még mindig nem a szívemmel, hanem az eszemmel. Azzal, az eszemmel, amivel elhittem azt is hogy a Nap és a Föld közötti távolság 149600000 km. Soha nem mértem, és igazából arra sem voltam kíváncsi, ki, mikor, hogyan állapította meg ezt a távolságot. Földrajz órán viszont ötöst kaptam érte. Ennyi elég volt.

A szám viszont csöndben maradt. Érdekes módon, az előző hit-állapotomban, a valósághű, mégis hamisítvány-keresztyénségemben könnyebben eljárt a szám. Fesztelenebbül kimondtam, hogy „keresztyén vagyok". Amikor viszont komolyabban vettem az egészet, mert az agysejtjeim kis neuron-munkásai nekiálltak feldolgozni a nekik küldött, olvasott és hallott értesüléseimet, akkor valami leállt.

Kitaláljátok, hogy mi! Igen, a nyelvem. Befogtam a számat. Legalábbis, ami a hit-felismeréseimet illette. Vajon miért? Ismeritek Jézus mondását: „... amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj." (Mt 12,34) Az én fejem tele volt Jézussal, de a szívembe, a legbensőbb valóságomba nem jutott el. Negyvenkét centire volt tőle. Így már érthető, hogy nem szólt a szám Jézusról. Nem, hogy csordultig tele lett volna, de a szív-szintmérő első fokáig sem jutott el a hitem.

Ismeritek a hitnek ezt a mércéjét? Mikor jutottatok túl rajta? Mikor kezdtetek el beszélni Jézusról? Mikor tettél vallást a száddal arról, hogy Jézus az Úr? Nem: mikor?; nem hol?; nem ki fölött?; hanem egyszerűen: Ő az Úr. Mindenkor, mindenhol, és mindenek felett.

Nekem szükségem volt arra, hogy rájöjjek, nem állhatok meg az óvatos, körültekintő, mások elől rejtegetett hit fázisánál. Teljes hitre vágytam. A nélkül, hogy átéltem volna. Tudtam, hogy lennie kell! Tudtam, hogy van! Mert azt írta a Biblia. Mert hit-hősökről olvastam. Mert a hit kortárs-hőseiről meséltek a szüleim, nagyszüleim, tanáraim.

Több kellett annál, hogy hiszem az üres sírt; hiszem a feltámadt Jézus találkozásait a tanítványaival; hiszem, hogy engem is életre kelt Isten; hiszem a test feltámadását. Arra volt szükségem, hogy a szívem is beengedje azt, ami a fejemben van, majd zavartalan összeköttetés legyen a negyvenkét centi: az eszem és a szívem között. Azt kívántam, hogy az én személyemre is igaz legyen, amit Pál apostol Efézusba írt: „Krisztus lakjék szívetekben a hit által". (Ef 3,17) És megtoldanám azzal, amit a másik, apostoli levélben olvastam: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem". (Gal 2,20) Ezzel rendben is lenne az üdvösségem.

És néhány nappal azt követően, hogy drámai fordulatok sorozataként a halál közelében voltam, biztos voltam benne: sikerült! Nem nekem; Jézusnak! Félig tehetetlen állapotban tudtam, hittem, éreztem, hogy tényleg megvan az üdvösségem! Szívvel hittem a feltámadást! Örültem. Úgy, mint addig, soha. Aztán újra kérdeztem: ... kell még valami az üdvösségemhez? Igen! Az üdvösség ratifikálását, végleges érvénybe helyezéséhez oda kell tennem az Isten előtti igaz állapotom hitelesítését.

Ahhoz pedig a számnak is meg kell mozdulnia! A szívembe engedett Jézus beszélni akar! A tüdőmnek, a hangszálaimnak, a nyelvemnek, az ajkaimnak úgy kell mozogniuk, ahogyan a szívemben élő Jézus kéri. Nem lesz ez kellemetlen? Nem kerülök kínos helyzetekbe? Nem fogom restellni magam'? Bíztam benne, hogy nem. Pál apostolon keresztül azt üzente Isten: „Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg." Ekkor már konyítottam valamit a görög nyelvhez, de legalábbis tudtam, melyik könyvet kell leemelni a polcról, így gyorsan utánanéztem ennek a biztatásnak. Kiderült, hogy ez a „nem szégyenül meg" azt is jelenti: nem jön zavarba.

Így érkeztem el oda, ahol most is, azóta vagyok. A számmal a gondolataimat, szavaimat, mozdulataimat tanácsoló Úrnak vallom Jézust. Azt pedig a szívemmel hiszem, hogy „Isten feltámasztotta őt a halálból". Ettől kezdve már csak arra figyelek, amit Jézus egészen korán megtanított azoknak, akik felmentek vele arra a Hegyre: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." (Mt 7,21)

Kedves Testvérek! Kerestük, kértük a választ: „Miképpen lehetünk biztosak abban, hogy amikor meghalunk, a mennyországba kerülünk?" Megkaptuk a feleletet.           Ne féljünk hát megvallani a szánkkal azt, amivel csordultig van a szívünk: Jézus szeretetét, üdvösségre vezető örömhírét. És ha a hit keskeny útján elértünk idáig, akkor az „Uram, Uram" szavak mellé ne felejtsük el odatenni a mennyei Atya akaratának teljesítését felmutató cselekedeteinket! A megigazulás és az üdvösség megszerzése után, előtted is, előttem is, így fog kinyílni a mennyország kapuja! Ámen