Istentisztelet 2016. szeptember 11-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 23

Textus: 2Krón 33,1.2.6.10-13;15-16.

Szeretett Testvérek!

Mi történt a világban 2700 évvel ezelőtt? A magas szintre fejlesztett mezőgazdasági művelés, a mértani pontosságú és szépségű építkezés, a felsőfokú tudományok birodalmában, megalakult a XXVI. egyiptomi dinasztia. A görögök, két háború között Homéroszt olvasták és tanították, és az egy évre korlátozott uralkodórendszer bevezetésével lerakták a demokrácia alapjait. A több ezer éves kultúrát maguk mögött tudó kínai fejedelemségek összezártak az egység felé vezető úton. Papírra nyomtattak, lőport használtak, és selyemhernyót tenyésztettek. Dél- Amerikában a mai Peru területén, Chavin de Huantar-ban, lépcsős piramisok lábainál, és gránitfallal ellátott, arany-ezüst ötvözetekkel díszített templombelsőkben folyt az áldozatok bemutatása. Az Asszír Birodalom uralkodója, Szin-ahhér-eriba (magyarosítva: Szanhérib) király, óriási seregével és rabszolgáival, a földdel teszi egyenlővé Babilont, de Ninive városát még hatalmasabbá építi.

És ebben az időszakban élt valaki, aki számára semmi nem volt fontosabb, mint az, hogy második esélyt kapott. Manassénak hívták. Gyermekkori álma, szinte értelme ébredésének kezdetétől valóra vált. Király lett. Apja az az Ezékiás volt, aki Ézsaiás prófétával az oldalán „kiáltott az ég felé", és (a már említett Szanhérib) asszír uralkodó, Jeruzsálemet ostrom alá vett serege megsemmisült. De Manassé, aki Ezékiást követte a trónon, „azt tette, amit rossznak lát az Úr". Mintha nem is az apja példáján keresztül bizonyította volna Izráel Istene, hogy mit jelent benne bízni, hozzá fordulni békesség és veszély idején egyaránt.

Ő, Manassé, „azt tette, amit rossznak lát az Úr". Udvari varázslóktól, házi jósoktól, jelmagyarázó jövendőmondóktól érdeklődött a teendői után. Halottidéző vállalkozókat alkalmazott, és babonás félelmében attól sem riadt vissza, hogy saját gyerekeit is elégesse az Úr házába bevitt bálványszobrok áldozati oltárán. Mint uralkodó, elhitette a népével, hogy minden úgy jó, ahogy ő csinálja, ezért Júda lakossága, vallásos életének hamisságában még azokat a pogány népeket is felülmúlta, akik a honfoglalás előtt laktak Kánaánban és környékén.

Mindennek várható volt az eredménye. Isten, - ahogy szokta -, először „szólt... Manasséhoz és népéhez, de nem figyeltek rá." Érdekes az a szó, amivel Isten népének nyelve fejezi ki ezt a figyelmetlenséget. קָשַׁב (kásab) „nem figyeltek rá" (הִקְשִֽׁיבוּ) azt jelenti: nem fordították arra a fülüket. Manassé rossz irányba figyelt. Nem volt ő vallástalan, csak a frekvencia-beállítással volt gondja. Idegen istenségek adásaira hangolta a fülét. Aztán a szívét és az azokból eredő cselekedeteit. És húzta magával azokat, akikért felelős volt.

Isten türelme addig tartott. Ott ért véget. Akkor, amikor a szavát semmibe vevő király a saját istentelenségére hangolta a nép fülét. Jeruzsálem és Júda lakóihoz is szólt az Úr, de akkor ők már Manassé útján jártak.

A következmény: „az Úr felhozta ellenük az asszír király seregének a vezéreit". Azok pedig a kor ismert, a leigázott uralkodókon gyakorolt, megszégyenítő módszerét alkalmazva „horgot akasztottak Manasséba, bilincsbe verték, és elvitték Babilonba."

Történhetett a világon bármi; a szörnyű kínok között vergődő júdai király, Manassé számára nem volt sürgetőbb dolog, mint megszabadulni a húsába akasztott kampóktól, és lábára, kezére kovácsolt bilincsektől. Mit csinált? „Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt."

Mi mindennek kell megtörténnie ahhoz, hogy az Istent ismerő ember abbahagyja azt, „amit rossznak lát az Úr"? Miért kell addig feszegetni Isten türelmét, amíg megelégeli, és azokat, vagy azt szabadítja az emberre, akiktől, amitől, korábban már ő mentette meg? Isten, néhány évvel korábban megmentette Júda népét az asszíroktól, de Manassé vétkei miatt aztán, az Úr maga hozta vissza ellenük, az asszír vezéreket.

A múlt héten, az általános iskola folyosóján beszélgettem valakivel, aki elmondta, milyen súlyos betegségéből gyógyította meg Isten. Kicsit halkabbra fogta a hangját, és hozzátette: „Képzelje, azon kaptam magam', hogy megint azt csinálom, amit a gyógyulásom előtt. Azt, (ezeket a szavakat használta): „amit rossznak lát az Úr"! Remélem, nem újulnak ki a tünetek!" Tudván, mi lesz a mai igehirdetés, megdöbbentem ezen az őszinte kijelentésen. Júda királya, Manassé nem emlékezett rá, hogy Isten kiktől mentette meg az országát, apja imádsága után. Az iskolafolyosón bizonyságot tévő testvér - reménységünk van rá - idejében meghallotta Isten szavát, és felhagyott azzal, ami kiszámítható isteni következményeket hordoz magában.

Nagyon gyorsan hozzáteszem, nehogy azt gondoljuk(!), hogy a kiújult betegségük miatt szenvedő emberek mindegyike azt teszi, amit rossznak lát az Úr! Nem! Ez a nagyképű általánosítás önmagunk istenítése lenne. Nem tudhatjuk, kinek, miért kell szenvednie. De! Az biztos, hogy aki nem figyel oda-; nem fordítja a fülét Isten szavára, azzal bármikor megteheti az Úr azt, amit Manasséval. Ráhozta azt a bajt, csapást, amitől egyszer már megmentette.

Kész? Vége? Ennyi volt Júda királyának lelki pályafutása? Leszálló ágban kellett bevégeznie az életét? Nem! „Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt."

A megalázott, fájdalmak között tengődő király esélyt kapott! Reménységet arra, hogy újra kezdje. Mi kellett hozzá? Az Isten-ismeretnek annyi parazsa, ami felélesztette apja, Ezékiás, és ősei, Dávid király, és Mózes, és Ábrahám Istenébe vetett hitét. Manassé megfújta ezt a parazsat, „mélységesen megalázta magát őseinek Istene előtt", és „Imádkozott hozzá". Manassé király esélyt kapott. Élt vele. Az újra megtalált egyetlen Isten „pedig megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába".

Többek között ez történt 2700 éve. Mi történt a múlt héten? Milyen helyszíneket soroltam fel az igehirdetés elején? Egyiptom, a görögök vidéke, Kína, Dél-Amerika, Babilon. Elég lenne belepillantani a világhálóba, és azonnal látnánk, mi történt a múlt héten, ezekben az országokban, ezeken a földrészeken.

De, mi történt bennünk? Mi történt velünk? Manasséhoz Isten szólt. És hozzád? Manassé és a nép nem figyelt Istenre. Mi a helyzet velünk? Mi a helyzet veled? Merre „hajlik a fülünk"?

Manassét jobban érdekelték a kuriózumok (varázslást jelmagyarázás, halottidézés és a jövendőmondók), mint az, hogy nem is olyan régen, az apja könyörgését meghallgató Isten, a kor legütőképesebb hadseregét kergette el Jeruzsálem falai alól.

Minket, téged mi érdekel jobban? Életednek ebben a szakaszában, a most is benned mocorgó gondolatok által felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Istennel kapcsolatban. A gyülekezettel kapcsolatban.  Hazánkkal kapcsolatban.

Mi érdekel jobban? Az, amire Isten emlékeztet? Vagy az a szellemi, lelki árubőség a kívánatosabb, aminek a választékában Manassé király, gyermekeit is odahajító viselkedéséhez hasonlóan, te magad is turkálhatsz?

Manassé kapott még egy esélyt. Nyomorúságában, és megalázottságában, mert azt nem kerülhette el(!), de esélyt kapott! Jól élt vele. (1)„Eltávolíttatta az Úr házából az idegen isteneket és a bálványokat... (2)Az Úr oltárát pedig helyreállította... (3)megparancsolta Júdának, hogy Izráel Istenét, az Urat tisztelje."

Mit csinált Manassé? Azt hitte, mindent kipróbálhat, és szellemi kísérletezéseire ráveheti azokat is, akik hallgatnak rá. Megtette. Ezért aztán elszenvedte a büntetését. Fájdalmak között jött rá arra, hogy tragikus hibát követett el. Mélységesen megalázta magát. Így, ebben az állapotában közelebb merészkedett Istenhez. Imádkozott. Újra - Hozzá.

Én nem tudom, melyikünk füle merre fordult, mire hangolódott rá azóta, hogy bármiből is, de megszabadította Isten, és utána újra azt tehette, amit jónak lát az Úr. Reménység szerint nem kezdtünk bele lelki és szellemi kalandtúrákba. De ha mégis, akkor ez az istentisztelet is az esély ideje! Isten megint szól. Te tudod, hanyadjára, és Ő tudja, fog-e még szólni.

Manassé nyomorult körülmények között kapott esélyt arra, hogy imádkozzon. Mi (még) nem tartunk a „kampónál"; ezt az országot, ez időben még nem szállta meg a kelet felől érkező hadsereg. Rajtad múlik és rajtam múlik, mit teszünk az életünkkel, és azokkal, akikért felelősséget kell vállalnunk.

Megalázzuk-e magunkat, vagy folytatjuk ott, ahol abbahagytuk? Felhagyunk-e azzal, amit rossznak lát az Úr? Könyörgünk-e hozzá?

Esélyt kaptál, esélyt kaptam, esélyt kaptunk! Ez jó, ez nagyon jó hír, ez örömhír! Ha jól feleljük meg Isten, ma délelőtt feltett kérdéseit, akkor nekikezdhetünk a munkának!

Mint Manassé tette: (1) eltávolíthatjuk magunkból, kialakult szokásainkból, környezetünkből az idegen isteneket. (2) Helyreállíthatjuk magunkban az Úr, Jézus Krisztus keresztjén megalapozott, csak hálaadást váró, akaratát örömmel teljesítő oltárát. És, (3) akik még hallgatnak ránk, azoknak elmondhatjuk, hogy nem érdemes mást tisztelni, csak az Urat, Jézus Krisztus Atyját. A mi Atyánkat. Ámen