Istentisztelet 2016. szeptember 25-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Ef 2,1-5

Textus: Rm 3,19-24

 

Szeretett Testvérek!

 

Megesik, hogy nem értjük első olvasásra Pál apostol írásait. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. Legalább egy valakiről tudok, aki szintén így gondolta. Péter apostol. A neki tulajdonított, „második levelében" olvassuk: „... ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nektek - a neki adott bölcsesség szerint - szinte minden levélben, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető dolog..." (2Pt 3,15-16) A „nehezen érthető", nem azt jelenti, hogy „érthetetlen". Aki meg akarja érteni az Írást, annak az állhatatosságát „megértéssel" jutalmazza Isten. Ennek elérésére teszünk most kísérletet. Minden más Isten jóakaratán múlik.

Pál apostol a zsidóknak adott Törvénynek az értelmezéséről ír a Rómában élő keresztyéneknek. Arról, hogy mire volt jó, és meddig volt elsőrendű az, amit Isten, Mózesen keresztül, két kőtáblán küldött a népnek. A választott népnek. Akik arra lettek kiválasztva, hogy bemutassák a világnak az egyetlen Istent. „Isten rájuk bízta igéit." (Rm 3,2)

A zsidó nép azonban kisajátította magának az őket megbízó Urat. Az évszázadok során - nem rosszindulatból, hanem a félreértések sorozatát maguk előtt görgetve - „átírták", sajátosan értelmezték azt, amit Isten olyan egyszerűen hozott a tudomásukra. E mellett egyre inkább meggyőzték önmagukat arról, hogy választott népként sajátos előjogokat élvezhetnek - másokkal szemben. Isten azonban megítélte őket. Jézus Krisztus személyében újra elmagyarázta, majd másoknak is odaadta az igéit. Új szövetséget kötött. Immár a világ bármelyik népéből származó ember viheti, oszthatja Isten szavát.

Mi is. Mi, akik olvassuk a régi és az új szövetség szent históriáját. És ha már tudunk róla, akkor igyekeznünk kell elkerülni mindazokat a hibákat, amiket azok követtek el, akik először ismerték meg Isten akaratát.

Mi, Krisztusban kiválasztottak, okosan kell, hogy éljünk, ezzel a különleges helyzetünkkel. Például: nem hihetjük azt, hogy ha mi kívülről fújjuk Jézus tanításait, akkor azok ránk már nem is vonatkoznak, csak azokra, akik átlépik az abba foglalt határokat.       Keresztyénségünk nagy-nagy kísértése, hogy hajlamosak vagyunk nagyon gyors ítéletet hozni azok felett, akiket rajtakapunk valamilyen „szabálytalanságon". Azt ellenben zokon vesszük, ha kiderül, mi sem vagyunk különbek.

Úgy vagyunk vele, mint az a törvénytisztelő asszony, aki felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy az utcán száguldozó autók veszélyeztetik az iskolába járó gyerekek épségét. A következő héten „bemérték", mert túllépte a megengedett sebességet. Éppen azon az utcán. Természetesen, rögtön nekiesett a rendőrnek. Nézze, én voltam az, aki a múlt héten figyelmeztette önöket arra, miféle gyorshajtók járnak errefelé! A rendőr felírta az adatait és udvariasan annyit mondott: Nos, akkor örülhet neki asszonyom, hogy egyet már elkaptunk!

Igen, a törvény az törvény, és ha vétünk ellene, annak ára van. Kicsit odébb, Pál apostol így összegezi: „a bűn zsoldja a halál". (Rm 6,23) Nem lehet ezt valahogy elkerülni; mondjuk: a Törvény szigorú betartásával? Nem. Így hallottuk: „a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik." Már az is egy eredmény. Amikor tudatában vagyunk annak, hogy vétettünk az ellen, amit a javunkra kaptunk Istentől.

Jut eszembe! Felemelné a kezét az, akit már megbüntettek gyorshajtásért? ... Igen, ennél biztosan többen vannak, csak az előbb' nem értették jól a kérdést... Én is feltartottam a kezemet. Nem is vettem észre, hogy gyorsabban mentem, de a papíron az állt: „Ön (ezen és ezen a napon) Szeged-Szőreg belterületén 62 kilométeres sebességgel vett részt a közlekedésben." Az ijesztő igazából az volt, hogy nem vettem észre!

Ezt akarja ma értésünkre adni Isten. Annak a Törvényen felnőtt zsidó apostol-, Krisztus követőjének levelén keresztül, aki rájött, hogy „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét". Isten dicsőségében nem fürödhet az, aki azt akarja elhitetni magával, és főleg másokkal, hogy ő tiszta. Ő annyira ismeri, és olyan remekül megtartja Isten rendelkezéseit, hogy Isten dicsőségét lehet látni rajta. Ha ez így lenne, akkor a zsidóknak nem kellett volna áldozatokat bemutatniuk.

Isten világossá tette számukra, hogy a Törvényt tanulmányozva, annak tisztaságát láthatják meg, és belenézve mindazt, hogy ők milyenek. Az áldozatok bemutatásával éppen a Törvény megtartására való alkalmatlanságukat ismerik el. Maga a Törvény a limit, az érték-határ, amit el kellene érni. Az áldozati állatok, termések bemutatása az engedmény: ha már nem tudnak eleget tenni ennek az értékhatárnak, viszont le tudnak mondani egy részéről annak, amivel rendelkeznek (ez az áldozat), akkor Isten is, elhalasztja a büntetést, vagy csökkenti annak mértékét.

Ez azonban nem jelent tökéletes megoldást.

Az lenne az igazi, ha (1) sikerülne megfelelni Isten elvárásának.

(2) Nem kellene Őt állandóan kiengesztelni áldozatokkal, hanem egyszer és mindenkorra le lehetne tudni ezt az egészet, és élni nyugodtan; vele, Istennel kibékülve, szeretetben, békességben.

Ő is ezt akarja. Istennek is így a legjobb. Ezért tett érte valamit. Azt, amit mi úgy ismerünk: Jézus Krisztus engesztelő áldozata. Istennel, bennünket kibékítő áldozata. Halála a keresztfán. A kor gyakran használt kivégzőeszközén, amire Isten, Fiában, vagyis: Önmagában minden bűnünket odaszegeztette. Aki ezt elhiszi, annak nem kell azon töprengeni, miként lehetne jóban Istennel.

Így: egészen mély, megmásíthatatlan meggyőződéssel, élete minden területén beleszólási és végrehajtói jogokkal felruházott Urának vallja a keresztfán feláldozott Jézus Krisztust. Amilyen gyakran csak teheti, elmondja neki, Jézusnak, milyen őszintén sajnálja azt, amivel, tudja, megszomorította. Mert úgy szólt, gondolkodott, cselekedett önmagával és felebarátjával szemben, ahogy' Jézust ismerve nem lett volna megengedett. Bocsánatot kér, és örömmel bocsát meg azoknak, akik ellene fordultak. Már, mielőtt bocsánatot kérnének.

Ez azonban még mindig csak a válasz Isten lépésére.

Üdvösségünk azért van, mert miután Jézus teljesen végigvitte Isten tervét - meghalt az ember bűneiért - semmi akadálya annak, hogy kegyelmet gyakoroljon rajtunk. Ingyen. Semmi kenőpénz, jócselekedet, áldozati állatok. Ingyen „megigazít" minket. A mennyei bíróságon, ha hivatkozási alapul Jézust említem, felment az ítélet alól, hiszen az ítéletet már végrehajtották. Rajta. Jézuson. Isten hajtotta végre az ítéletet - önmagán. Annyira szeret téged, engem, minket.

A világ vallásai azt hirdetik követőiknek: Végezd el ezt és azt, és van esélyed az örök életre, vagy a teljes megsemmisülésre, az újra meg-születés félelme nélkül. A keresztyénség Istene, az ítélet alól kiváltó Jézus nem azt mondja: „Végezd el!", hanem: „Elvégeztetett!" Az ember helyett Isten végezte el a kapcsolat helyreállításának munkáját.

A tékozló fiú példája (nyilvánvalóan eltérő megfogalmazásban, de) a buddhista tanítások között is szerepel. A különbség az, hogy a „buddhista" fiút is visszafogadja az apja, de évek hosszú során, rabszolgaként kell ledolgoznia az eltékozolt vagyont. A Bibliában, a hazatérő fiút átöleli az apja, és meg nem érdemelt kegyelemmel fogadja vissza. Azonnal felöltözteti, és ünnepséget, lakomát rendez neki.

Honnan ez a kegyelem? Az első olvasás során hallottuk: „Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért... életre keltett a Krisztussal együtt... kegyelemből van üdvösségetek!" (Ef 2,4-5)

Innen a kegyelem. Isten olyan gazdag az irgalomban, hogy mi, az irgalomra, és felmentésre szoruló emberek, mindannyian beleférünk!

Mindezt pedig „az ő szeretetéért" csinálja. Nem tehet mást. Ilyen a természete. Szeretni akar és szeretetre vágyik.

Ennek érdekében „életre keltett" minket „a Krisztussal együtt". Ami azt jelenti, hogy már itt, most megélhető-, és a halálunk pillanata után azonnal, teljes mértékben, „színről színre" megtapasztaljuk az Isten, Jézus közelében megvalósult üdvösségünket. Idővel nem mérhető, boldogság-tesztekkel nem pontozható tökéletes életünket, elvesztett és újra ajándékba kapott, Éden-kerti létünket.

Mindezt miért? Az előbb hallottuk: „... kegyelemből van üdvösségetek!"

Ingyen.

Kegyelemből.

Ezért mondtam: az ezerszer elmondott hitvallással, a konfirmációs fogadalmunkkal, a szívből jövő bizonyságtételeinkkel, a hosszú bűnlajstromainkon alapuló, őszinte bűnbánatunkkal csupán válaszoltunk Isten kegyelmére, és ítéletünk alól felmentő határozatára.

Az elgondolkodtató egyházi adoma szavaival: A mennyek kapujában jelentkező illetőnek azt mondja az ott álló angyal, 100 pontot kell szereznie ahhoz, hogy belépjen. Sorold fel, mit tettél a földön! Minden vasárnap templomba mentem. 2 pont! Rendszeresen olvastam a Bibliát. 2 pont! Látogattam az elesetteket. Remek! 2 pont! Szolgáltam a gyülekezetben. Kitűnő! 2 pont! Sokat imádkoztam! Szép! 2 pont! A derék hívőnek nem jut más eszébe, megijed: De hát ennyi pont nem lesz elég; az Isten kegyelmezzen nekem! Végre! Ez a 100 pontos válasz! Gyere be, nyitva van a kapu!

A nekünk, ingyen, kegyelemből, elvehetetlen örömet megszerző Isten áldja meg a hit gyümölcseit termő válaszainkat! Ámen