Istentisztelet 2016. szeptember 4-én (hangfelvétellel)

Kattints a képre: az istentisztelet hangfelvétele.

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Ef 2,1-10

Textus: Ef 2,8-9

 

Szeretett Testvérek!

 

Milyen jó, hogy ritmust váltottunk! Gondoljatok csak bele! Az elmúlt néhány percben hallottunk orgonamuzsikát, kórusművet. Elénekeltünk egy zsoltárt és két dicséretet. Mindegyiknek más volt az üteme. Ritmust váltottunk.

Ez történik szeptemberben. Ritmust váltunk. Az iskolakezdés újraírja a családok, lakóközösségek, munkahelyek, és az egyházi élet két és fél hónapos, nyári „időszámítását". A (világért nem mondanák), de az alaposan elfáradt nagyszülők „hazaküldik" az unokákat. Az utcában és a lépcsőházban visszaáll a takarítás, és egymás látogatásának rendje. A kenyérkereset helyén, a szabadságok végén minimálisra csökken a helyettesítések száma. Megváltozik a nyári tempó. Életritmust váltunk.

Az oktatási intézményekben, de az egyházban is: elkezdődik a tanév. A hittanórák régi-új ütemet diktálnak a templomban és az iskolákban. Új kihívásokkal néznek szembe a szülők, a nagyszülők és a keresztszülők, amikor szemöldöküket felkapva, évtizedes emlékeiket felelevenítve végiglapozzák a hittankönyveket, vagy kikérdezik a konfirmációs órára készülő gyereket, unokát, a szomszéd kisfiát, kislányát, akiket rájuk bízott az estig dolgozó anyuka, apuka.

Ennek van itt az ideje. Én mégsem merem azt mondani, hogy kizárólag az oktatókra, a tanulókra és hozzátartozóikra vonatkozik a ritmusváltás. Sőt! Még csak nem is szeptemberre, nem csupán az iskolakezdésre. Mindannyiunkra érvényes, egy-egy, pontosan meghatározott időben. Keresztyénségünk, Krisztus-követésünk toporgását, saját tétlenkedésünket leplezi le az, amikor nem igazodunk oda Jézus, alkatunkra szabott, számunkra előírt lépésszámához. Amikor fél méterre, vagy sok-sok kilométerre vonatkozóan kiadja az ismert parancsot: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet...". Menj át a szoba másik oldalára, ülj át az asztal másik felére, lépj ki a folyosóra, sétálj el a falunak, a városnak abba az utcájába, utazz el ide és oda!

A pihenés, az erőgyűjtés időszakát követően, Isten teret nyit, utat mutat és a megfelelő sebességfokozatba kapcsolja azokat, akik megértették - Őt. Kiolvasták a Bibliából, kihallották a prédikációból, a tanításból. Megértették Isten üzenetét. Azt, amit nekik, nektek, nekünk kell megértetnünk - másokkal.

Szép is ez az elhívás, egészen addig, amíg van mit mondanunk. Mert hasznos dolog az ismétlés, de ugyanazt, ugyanúgy elmondani - unalmassá válhat. Alkalomadtán az ellenkező hatást gyakorolja arra, aki felé elindultunk, akit megint felkerestünk. Jézusnak egyetlen témája volt, mégsem ismételte magát. Gyakorlatilag mindig arról beszélt, mennyire szereti a teremtő Isten az embert, és ebből kiindulva: mit tett érte. A jól kiérdemelt kárhozatból úgy emelt ki minket, hogy emberi alakot felvett önmagán, vagyis Jézuson hajtatta végre az ítéletet. A mi kivégzésünket. Amit azzal érdemeltünk ki, hogy zsigerből ellentmondunk neki. Mindannak, amivel Ő rendezni kívánja a születésünk óta fennálló, igen rossz viszonyt. Mégis, aki azon a napon, amikor minden térd meghajol Isten előtt, azzal fog érvelni, arra fog hivatkozni, hogy Jézus már meghalt érte, az ítéletre sem megy. Felmentést kap, és átmegy a halálból az életbe.

Jézus évekig magyarázta ezt a felfoghatatlan szeretetet. Aztán az Ő, Jézus kijelentéseit magyarázták az apostolok és a szentírók a leendő tanítványoknak. Azoknak, akikkel meg kellett értetni Istennek ezt az örömhírét. Ez a mi dolgunk is. Ezért hallgatjuk ma az igehirdetést. Mi, majd' kétezer évvel később élt tanítványok, és még csak valamilyen indíttatásnak engedő, érdeklődő tanítvány-jelöltek. Figyeljük, mit mond az Isten az igehirdetőn keresztül. Prédikációt hallgatunk. Először, vagy sok századjára, de lehet, hogy: utoljára. ... Senkit sem akartam megijeszteni, de mindenkinek ajánlom: Hallgassa úgy Isten üzenetét, mintha utoljára hallgatná. Mintha az aznapi, megértett mennyei híradásnak a továbbadása lenne az utolsó feladata ebben az életben.

Magamról tudom, hogy ezzel a feltételezéssel: Isten, lehet, hogy nem mondja el még egyszer, több figyelmet szentelek az olvasott, a hallgatott Ige megértésének. Úgy vagyok vele, mint amikor bevásárlás előtt fél füllel hallgatom, mit kell hoznom a boltból. Amikor aztán „a megbízóm" visszakérdez: „Megjegyezted?" - rögtön kinyitom a másik fülemet is, és kérem, hogy ismételje meg. Hiszen a boltban el kell mondanom az eladónak, mire van szükségem. Át kell adnom a megbízást.

A bevásárlási listát viszonylag egyszerű megjegyezni. (főleg másodjára...) Azt, amit a Bibliában olvasunk, ami a testvéri beszélgetés során elhangzik, amit a szószékről mondtak vasárnap, azt már nehezebb visszaadni.

Legalábbis, nem könnyű. Nem könnyű megértetni, mert nem könnyű megérteni az elolvasott bibliai verseket. Meglehet, hogy erre a levélrészletre, amit Pál apostol írt a kisázsiai Efézusban élő gyülekezetnek, nos, ennek a felolvasására is jobban oda kellett figyelni. Nekünk néhány perccel ezelőtt; az efézusiaknak pedig akkor, amikor először göngyölítették ki azt a papiruszt. Bizony, nem volt olyan könnyen érthető, se' nekik se' nekünk, mint - mondjuk -: Dávid és Góliát története, vagy az a mozgalmas jelenet, amikor Jézus ötezer férfinak és hozzátartozóiknak adott kenyeret.

Nos, a Saulból Pállá lett; kegyes farizeusból, odaadó, önfeláldozó Krisztus-követővé vált apostol bizonyára meglepődött volna, ha életében megtudja, hogy a leveleit, - köztük ezt, az efézusiaknak címzett írást - majd „Biblia" elnevezéssel egybekötik azokkal a szent tekercsekkel, a Tórával (Mózes öt könyvével), aminél - zsidó emberként - tökéletesebb isteni kijelentést nem ismert.

Egészen addig, amíg a feltámadt Jézus meg nem szólította a damaszkuszi úton. Saul-Pál abba a találkozásba egy rövid időre belevakult, de utána minden érzékszervével, és a már benne élő Krisztussal vitte, hirdette az új és megértett igazságot: „kegyelemből van üdvösségetek hit által".

Érezzük, milyen súlya van ennek az öt szónak. Nekem minden egyes alkalommal, újra végig kell futnom a szavakon. Aztán végig kell lépkednem. Harmadjára pedig: megállnom. Mert ha ezt el akarjuk (és akarjuk!) mondani valakinek, akkor először a magunk számára szükséges tisztáznunk, mit jelent: „kegyelemből van üdvösségetek hit által" Miből van? Mink van? Mi által van? „kegyelemből van üdvösségetek hit által"

Mi az a kegyelem? A meg nem érdemelt jóindulat. Mit jelent az üdvösség? Szabadulást. Mit jelent a hit? Ebben a vonatkozásban: kezességet. Rakjuk csak össze! Jóindulat, szabadulás, kezesség.  „kegyelemből van üdvösségetek hit által" Jóindulatból van szabadulásotok, valakinek a kezessége által. Mint amikor egy elítéltet azért engednek ki a börtönből, azért törlik el az életfogytig tartó büntetését, mert valaki kezességet vállalt érte, és kiváltotta a fogságból. Isten jóindulatából Jézus az a kezesünk, az a szövetségesünk, aki odaszegeztette magát a kivégzőfára, és ezzel kivásárolt bennünket a halálfélelemnek, és magának, a halálnak a fogságából. Mert harmadnapon nem találták a sírban. Feltámadt.

Pál apostol ezzel akarja felvidítani az efézusiakat. Amióta a szent könyvgyűjteménybe, a Bibliába választották a levelét, azóta, abból, a halott betűket elevenné tévő Szentlélek azokat vidítja fel, akik szomjazzák a szabadulást. A földi nyűgökből, a visszaeső, eltitkolt kis bűntettekből, a jólét csömöréből, a szegénység kilátástalanságából, a fájdalmakból való szabadulást. Ezt szomjazzuk!

Hová? A mennyei világba. Oda, ahol Isten rendje és tisztasága tapasztalható meg, szemben az emberek itteni, egymásra erőltetett, számító akaratával.

„kegyelemből van üdvösségetek hit által" Ez az elsőre nehezen érthető kijelentés tehát azért fontos, mert kiüti az embert. Kiugrasztja abból a belenyugvásból, abból a depresszióból, vagy, éppenséggel abból a magára erőltetett lelkesedésből, amibe annyira beleélte magát, hogy azt hiszi, már senki nem mondhat neki újat.

Pedig Isten ezt teszi. Történetesen, ezekben a percekben is. Először, vagy újra megérteti velünk azt, hogy Jézus nem hiába mondta: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Bízzatok (=higgyetek) Istenben, és bízzatok (=higgyetek) énbennem"! (Jn 14,1) Azért hagyta ránk írásban is, hogy ne idegeskedjünk egy életen át a miatt a bizonyos, utolsó óra miatt! Ha úgy érkezünk el odáig, addig a napig, hogy tudjuk és valljuk, hogy Isten jóindulatából a kezesünk, Jézus, még a tárgyalásunk előtt minden, bűneinket firtató, kárhozatos vádpontot eltörölt, akkor nincs mitől félnünk, mi lesz „az" után. Jobb lesz. Elképzelhetetlen boldogságban lesz részünk a halál után.

Ugye, milyen jó lenne, ha ezt az is tudná, aki most eszedbe jutott? Ő, aki nincs ott, melletted. Azon is értetlenkedik, hogy te miért hallgatod ezt az egészet! Esetleg, fogalma sincs róla, mi folyik itt!

Nos, ők azok, akiknek tudattalanul is arra van szükségük, hogy megoszd velük a megértett örömet.

Te hogy értetted meg? Úgy, hogy valamikor személyes kapcsolatba kerültél Jézussal. Nem te kezdeményezted, hanem Ő. Akárhány éves korodban, bármilyen helyszínen felkeresett a Lelkével, és elkezdett beszélni hozzád. Nem a hittanoktató, nem a lelkész, nem édesanyád, nem az a kedves barátod. Ők csak Jézusnak, arra az órára és feladatra kiválasztott, élő, szeretett „kellékei" voltak. A nyelvük, a hangszáluk, a tüdejük használatba vételével Jézus lépett veled kapcsolatba. Szent eszközök voltak.

És - egy ideje te is tudod? - ez a mi elhívásunk is. Nem az, hogy a saját gondolatainkban megalkotott Jézust ráerőltessük a családtagokra, a hittanos gyerekekre, a barátainkra. Nem. A cél az, hogy a megértett üzenetet átadva, Jézus személyesen lépjen kapcsolatba azokkal, akikkel Ő akar. Annak az idősebb, vagy kicsiny léleknek nem „úgy" kell szeretnie Jézust, ahogyan te szereted. Jézus senki mással össze nem hasonlítható módon kíván vele kapcsolatot tartani. Mint ahogy teszi veled is.

Egy egyszerű példával próbálom érzékeltetni. Én ismerem XY-t és te is ismered őt. XY téged is kedvel, engem is. Mégsem mondhatjuk, hogy amikor én találkozok vele, és amikor te felkeresed, akkor, négyszemközt pontosan arról beszélgetünk, ugyanabban a dologban kérünk tanácsot tőle, ugyanazt az élményünket osztjuk meg vele, és ő, XY mind a kettőnknek ugyanúgy felel. Nem. Külön-külön éljük meg a kapcsolatot XY-nal. Így van ez Jézussal. Összehívja, és együtt tartja a gyülekezet közösségét. Ugyanakkor: mindannyiunk esetében igényt tart egy megkülönböztetett, egyedi kapcsolatra. Ebből adódik a rád szabott, felkészültségedet, hanghordozásodat, személyiségedet figyelembe vevő küldetésed.

Amikor tehát meg akarod osztani, - konkrétan a ma hallott - örömhírt: „kegyelemből van üdvösségetek hit által" - „jóindulatból van szabadulásod, Jézus kezessége által" -, akkor ne érd be ennyivel! Ne csak ennyit „közölj" azzal, akihez bátorságot kaptál szólni! Ne kis pohárral adj Jézus felélesztő italából! Mondj el mindent, amit eddig veled tett az Úr! Az öt szó jelentésén túl mesélj arról, milyen erőt, milyen vigaszt, milyen jövőképet jelent neked ez a különös ismeretség.

Mit teszel ezzel? Nem kiadagolod a mennyei italt, hanem egészen a forrásig viszed el a beszélgetőtársadat! Mondjuk: rászánod azt az időt, amit - te is tudod - kevesebb haszonnal töltöttél volna el. Megmutatod neki azt a kedves fejezetet a Bibliából. Elviszed a templomba. Bemutatod azoknak, akik még annál is több kérdésére tudnak válaszolni, amennyit te már megfeleltél neki.

Nyáron olvastam azt a remek könyvet, aminek két mondatát idézem: „A félelmeket nem könnyű felnevelni, mert fenyegetésen élnek. Így akárhányszor egy szülő megfenyegette a gyermekét, táplálta vele őket." A gyerekek félelmét. Nem szabad fenyegetve tanítanunk! Nem szabad fenyegetve, ijesztgetve elmondani Isten igazságát. Biztos vagyok benne, hogy Jézus olyan gyerekeket (és felnőtteket) szeretne látni körülöttünk, akiknek a Bibliával való ismerkedés során, éppen hogy elűztük, és nem tápláltuk a félelmeiket. A bizonyságtételeink során még nevetni is lehet velük! A jókedvű kacagás felszabadítja a gátlásokat. Az együtt nevetők kitárulkoznak egymás előtt; bíznak egymásban. Közel kerülnek egymáshoz, és akkor még közelebb kerülnek az Úrhoz.

Jókedv? Félelem nélküli üdvösség? Nincs itt valami ellentmondás? Arra gondolok, hogy Pál apostol, a Filippiben élőknek azt írta: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket". (Fil 2,12)  Na, most akkor örüljünk az üdvösségnek, Jézus szabadításának, vagy közben féljünk és rettegjünk is egy kicsit? A kettő, együtt nem megy! Nem tudok egyszerre örülni és félni! Ezt az ellentmondást valahogy fel kellene oldani!

A megoldás ott van a kijelentésben. „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket" Munkáljátok. Az apostoli levelezés nyelvén, görögül ez azt jelenti: végigvinni, és befejezni azt, amit elkezdett az ember. A félelem és a rettegés tehát nem magára az üdvösségre vonatkozik, hanem arra, hogy félvállról vesszük. „Köszönjük, hogy megvan az üdvösség, de nem érdekel, mi a velejárója. Kedves, megható és szép volt Jézustól ez a kereszthalál meg feltámadás, folytathatom az életemet úgy, ahogy akarom.

Ettől kell félni. Attól, hogy a rám eső részt nem teljesítem. Nem köszönöm meg Istennek azt, amire magamtól képtelen lettem volna. Ez az tehát, amit hozzá kell tenni az örömhírhez! „kegyelemből van üdvösségetek hit által", de: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket"! Szeretett Testvérek, munkálni kell az üdvösségünket, de nem kell megijedni tőle, hogy sikerül-e vagy sem, az apostol hozzáteszi: „Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően." (Fil 2,13) Ha pedig az Ő tetszésének megfelelő, akkor higgyétek el: tökéletes lesz!

Hogyan lehet hát „munkálni"; folytatni és befejezni az Istentől kapott, az Ő részéről tökéletesen végbevitt üdvösségünket? Mi a válasz a jóindulatú, kezességet vállaló Jézus tettére? A jócselekedet.

Így hallottuk: „az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. Tegyük meg. A legjobb cselekedet, ha elmondjuk, mit tett velünk.

Jézus elénk hozza őket. Van, aki évek óta ott van „előttünk", mellettünk ácsorog, és mi nem szóltunk hozzá. Úgy, és azt, amit Jézus akart elmondani neki. Mondtuk a „magunkét", de nem mondtuk a „Jézusét". Az Ő bátorítását, az Ő evangéliumát elhallgattuk.

Mi a helyzet ma délelőtt? Az elmúlt húsz percből visszaemlékszel arra, amit tudod, hogy azért hallottál, azért értettél meg, mert oda kell adnod, el kell magyaráznod neki? Kinek? Ha még nem sejted, akkor hidd el, majd idejében felismered, ki az! Mondd meg neki, hogy mindennapokat megízesítő ajándékot kaptál Istentől. Semmi dicsekedni valód nincs vele, de jó lenne, ha ő is „megkóstolná". Mikor, hol lesz rá lehetőség? Fogalmam sincs róla. De te, majd megérted!

Mert akkor, amikor Isten elindít, akkor ritmust fogsz váltani! A szív-ritmus, lélek-ritmus szabályozódnak engedve, Isten tervének ütemére fogsz mozdulni, szólni, jót cselekedni. Így legyen; az Ő dicsőségére! Ámen.