Istentisztelet 2017 március 5-én

A hangért - kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Sám 9,1-13

Textus: 1Sám 9,3

Szeretett Testvérek!

Háromezer-harmincnégy év. Több mint három évezreddel ezelőtt játszódtak le azok az események, amelyekről Sámuel első könyve ír. Ekkor vált véglegessé, hogy Izráel szakít addigi politikai berendezkedésével, és a környező népekhez hasonlóan királyt választ magának. Addig bírák kormányozták az igen laza, néha széthúzó szövetségben élő tizenkét izráeli törzset. Sámuel volt az utolsó bíró. Nem így tervezte. Eszébe sem jutott, hogy átalakítsa a választott nép „államformáját". Amikor megöregedett, két fiát nevezte ki utódaivá, Izráel bíráivá. A fiúk, a többi törzstől meglehetősen messzire, a déli határvidék félsivatagos helyén található Beérsebában telepedtek le. Az egész nép ügyeit intéző felelősségük ellenére nem voltak feddhetetlen bírák. Izráel vénei, a törzsek vezetői be is panaszolták őket apjuknál, Sámuelnél. Meglehetősen súlyos vádakkal illették a mihaszna fiúkat. A vádpontok szerint a derék Sámuel fiai: „a maguk hasznát keresték; megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot". (1Sám 8,3) A Sámuelhez érkezett küldöttség kerek-perec kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább! Elegük van a fiúk bíráskodásából. Tisztelik és becsülik az öreg Sámuelt. Megbíznak benne; tegyen valakit királlyá! A többi nép is így csinálja; tartsanak lépést a korral!

Sámuel az Úrhoz fordul, aki megnyugtatja régi szolgáját: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit mondanak! Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk." (1Sám 8,7) Ezek nagyon súlyos szavak! Isten gyakorlatilag tudomásul veszi, hogy a népnek elege lett  az Ő uralmából. Megvetették Őt. Hát akkor: próbálják ki - nélküle! Sámuelen keresztül megüzeni a népnek, mik lesznek a király jogai. Nem érdekli őket. Kimondják saját ítéletüket: „Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép". (1Sám 8,20) Akinek nem elég Isten, hanem arra vágyik, hogy az Úr helyett valaki más vonuljon előtte és vezesse a harcait, az azóta is lefokozza magát és környezetét: olyanokká válnak, mint mindenki más. Mint a többség. Mindenki, aki nem Istent választja a ház Urává, a város Urává, a nép Urává. Sámuel és a nép azonban nem marad egyedül. Isten ugyanis azokról sem mond le, akik hátat fordítanak neki. Megmutatja, ki lesz a király: az apja elveszett szamarait kereső Saul. Személyleírást is kapunk róla: „Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül." (1Sám 9,2)

Ez a jó megjelenésű fiú, Saul, belép a Bibliába. Izráel történelmébe, Isten üdvtörténetébe. Történetesen, az ország ügyeinél sokkal fontosabb gondja volt; apja elveszett szamarait kellett megkeresnie. Utána néztem a szamárhirdetéseknek. A szamár piaci értéke Magyarországon jelenleg 80-100 ezer forint között van. Ez egy 3-4 éves, középkategóriájú autó árának 5%-a. Összehasonlíthatatlanul értéktelenebb, mint amennyi Saul korában volt. Akkor teherhordásra, utazásra és mezőgazdasági munkára használták. A szamár, felhasználhatóság tekintetében ténylegesen annyit ért, mint most egy olyan terepjáró, amivel köves talajon is lehet szántani. Hát hogyne lett volna fontos megtalálni azokat a szamarakat!

Saul apja, akit Kís-nek hívtak, nem is sejtette, hogy Isten beállítja a terveibe őt, a fiát, annak szolgáját és az elveszett szamarakat. Nem tudom, Saul és legénye milyen logikával indultak útnak, de óriási területet jártak be, mert sok idő eltelt, míg Saul feladta, és azt javasolta, hogy menjenek haza, mert az apja most már miattuk fog aggódni. A vele tartó szolga nem vitatkozik, de megemlíti, hogy Isten embere abban a városban van, ami mellett elhaladnak. Kérdezzék meg tőle, mert ő, a „látó" hátha azt is tudja, hová tűntek azok a bitang jószágok. Közben Isten beszél a „látóval", vagyis Sámuellel, és megmondja, hogy másnap az fogja felkeresni, akit majd fel kell kennie királynak.

Így futnak össze a szálak, melyeket Isten vett a kezébe. Népe sorsának fonásában egybeilleszti Sámuel galád fiait, méltatlankodó, királyválasztást kiíró népének vezetőit, az elveszett szamarakat, egy sudár, jóképű fiút, annak okos szolgáját, és régi prófétáját: Sámuelt. Isten guzsalyán, rokkáján még a gyenge szálak is szent rendezőelveknek megfelelően fonódnak egybe. Mert, bizony nagyon gyenge teljesítményt mutattak fel Sámuel fiai. Hitvány bíráknak bizonyultak. Izráel, királyt követelő vénei igénytelen, szomszéd népeket másoló ötletgazdák voltak. Megvetették az Urat. Figyelmetlen állattartó volt Kís és Saul családja. Elcsatangoltak a jószágaik. Isten azonban megszánja ezeket a bomlásnak indult szálakat, és elkezdi egybeszőni őket. Összehozza a leendő királyt és a beiktatást végző prófétát. Az már csak széljegyzet, hogy időközben a szamarakat is megtalálják. Ünnepel a nép, és ujjonganak a szamártulajdonosok. Lesz király, megvannak a szamarak!

Mit tett Isten? Nem hagyta, hogy az ember keresztülvágja a terveit. Annyit engedett, amennyiből majd egész Izráel megtanulja, hogy soha nem lehet okosabb Istennél. Soha nem találhat ki jobbat, mint az az Úr, aki mindig hordozta, tanácsolta, és megszakítás nélkül szerette őket.

Mint minket, mint téged, akit Jézusban választott magának. Ez a háromezer éves történet Isten át nem írható, megmásíthatatlan szeretetéről szól. Arról, hogy (1) akiket beleszerkesztett az Ő hatalmas terveibe (Izráel fiai), azok akkor sem mondhatják vissza a szerepüket, ha új főnököt választanak maguknak. Sámuel, Isten képviselője helyett: királyt. Ábrahám utódainak akkor is végig kell játszaniuk a népek színpadán bemutatott isteni darabot, ha királyt, államformát váltanak. (2) Az is bele van írva Isten szereposztásába, aki nem tud róla. Mint Saul. Elindult szamarat keresni, és király lett belőle. (3) Aki érdemtelennek bizonyul, az eltűnik a színpadról. Sámuel fiai vezetőnek indultak, és fejükön súlyos vádakat cipelve tűntek el a Bibliából.

Egyikünk sem tudja, mikor, mit, miért tesz vele Isten! Kérdezzük tőle, de jó ideig nem válaszol. És végül, amikor visszagondolva arra, mi minden történt velünk, akkor úgy kapjuk meg a választ, hogy előttünk van az eredménye. Saulnak is lehettek kérdései. Miért pont most vesztek el azok a szamarak? Miért éppen nekem kell utánuk mennem? De: engedelmeskedik! Először az apjának. Elindul szamarat keresni. Aztán engedelmeskedik a szolgájának! Nem hazafelé mennek, hanem oda, ahol a „látó" Sámuel tartózkodik. Később, értetlensége ellenére, Sámuel meghívásának engedve leül az áldozati tor főhelyére. Elfogadja a félretett, legízletesebb ételt. Végül szó nélkül hagyja, hogy Sámuel felkenje „az Úr szövetsége fejedelmévé" (1Sám 10,1).

Hiszed-e, hogy te is Isten „beépített" embere vagy? Bele épített abba a hatalmas tervébe, amit akkor is véghezvisz, ha mi, ha te másként képzeled, nem is sejted, mit tervez veled, mit, mikor oszt ki reád! Aki ez elsők között képzeli magát, könnyen utolsó lesz. Az utolsókat pedig első helyre emeli Isten.

Isten nem akarta, hogy Sámuel fiai olyan korrupt gazemberek legyenek, mint amilyenekké váltak. Mégis, ha már így alakult, olyan szinten megengedte álnok meggazdagodásukat, hogy a törzsek vezetői szót emeltek ellenük. A baj nem is ez volt, hanem az, hogy a tiltakozó vének a saját kezükbe vették az irányítást. Királyt követeltek. Isten még ezt is megengedte nekik. Egy pontig. Mert nem a vezetők, még csak nem is Sámuel, hanem Ő, Isten jelölte ki a leendő uralkodót, a jelentéktelen, kicsiny törzs, különösebben nem jegyzett családjának egyik tagja, Saul személyében.

Isten hajlandó megváltoztatni az elképzeléseit, de csak addig a pontig, amíg az emberek szeszélyei, okoskodásai nem befolyásolják tervei véghezvitelében. Olyan ez, mint amikor a kisgyermek azt kéri az édesanyjától, ő is hadd kavarja meg a levest. Semmi szükség rá, de miért ne? Persze, ha ráfröccsen a forró lé, vagy a gőz megcsapja a kezét, esetleg hozzáér a fazék oldalához, azonnal megbánja, amit kért, de ez a lényegen nem változtat. A leves elkészül, és feltálalják. Isten megengedi nekünk, hogy „belekavarjunk" a dolgaiba, de olyan mértékben soha nem engedi át nekünk az irányítást, hogy az igazán megváltoztatná azt, amit Ő, a mi javunkra(!), gondosan eltervezett.

Isten életet adott neked. Amikor már terveid is voltak vele (úgymond: a „saját" életeddel), észrevetted, hogy van, ami sikerül, van, ami nem. Egy darabig úgy mentek a dolgaid, ahogy te(!) jónak láttad, aztán felmerültek a nehézségek, esetleg olyan fordulatok, melyek fájdalmasan, de legalábbis érthetetlenül: irányváltoztatásra kényszerítettek. Majd elérkezett az idő, amikor összefüggéseket kerestél a nyiladozó, növekedő, megerősödő Isten-hited és az események között. Világban, rokonságban, saját kis életedben. Volt, hogy rátaláltál a kapcsolódási pontokra, és van, amire jó ideje nem találsz magyarázatot. Magad előtt már bevallottad, hogy rosszul döntöttél, de lehet, hogy még mindig próbálod meggyőzni akár Istent is arról, ki téved kettőtök közül.

Sámuel, Saul, Izráel, és a te és az én, és Magyarország, és a Világ Istene olyan türelmes Úr, aki sokáig vár arra, hogy üdvtervének szereplői hozzá térjenek, visszatérjenek hozzá. Őt hallottuk ma. Hozzánk szólt. Nekünk szólt. Azt üzente, Jézus Krisztusban minden eddigi bűnünket, amit legalább neki elmondtunk: megbocsátotta. Az összes rossz döntésünket tudomásul vette. Azok következményeit nem tudja megváltoztatni, de abban számíthatunk rá, hogy így is kézben tartja az irányítást. Fogadjuk el az Ő megoldását arra, amit mi rontottunk el! Ne akarjunk okosabbak lenni nála; de annál inkább kérjünk az Ő bölcsességéből! Ahogyan Saul esetében, higgyük el, hogy a hétköznapi, jelentéktelen tennivalóink közben a mi életünkben is kezdetét veheti valami. Figyelj hát! Tűnjön bármilyen közönségesnek is, indulj és keresd meg azt, ami végül elvezet földi hivatásod aznapi, akár életedet véglegesen meghatározó céljához! Ne feledd: azt a célt nem te, még csak nem is a megszólító személy, hanem Isten jelölte ki számodra! Ámen