Istentisztelet 2017. április 2-án

A hangért kattints a képre!

(Kereskényi Sándor)

Böjt V. vasárnapján

Lekció: Mk 12,28-34

Textus: Mk 12,29-31

Szeretett Testvérek!

Ismerős nektek az a szó, hogy micvá? ... Akinek az jutott eszébe, hogy ez a zsidó konfirmáció, az jól gondolta. A zsidó lány 12 éves korában, a zsidó fiú 13 éves korában éri el a vallási nagykorúságot. A fiút ekkor bár micvának, a lányt bát micvának nevezik. Magyarul: a parancsolat fia, a parancsolat lánya. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a micvá azt jelenti: parancsolat.

A mi konfirmandusaink most 13-15 évesen készülnek a júniusi vizsgára, és a pünkösdi fogadalomtételre. Éppen a Tízparancsolat tanulmányozásánál járunk. Amikor majd a végére érünk, megbeszéljük kinek, melyik parancsolat megtartása tűnik a legnehezebbnek, és viszonylag a legkönnyebbnek. Ez nem arra megy ki, hogy megversenyeztessük Isten rendelkezéseit. Ilyenkor, a konfirmációs felkészítés vége felé közeledve azért vesszük elő ezeket a kérdéseket, hogy még a bizalmas lelki dolgainkról is megtanuljunk őszintén beszélni a testvéri közösségben. Arról, amit a Biblia olvasása, a Jézussal való ismerkedés során érzünk. Arról, amiben még nem vagyunk biztosak. Arról, amit nehezen tudunk elfogadni. Arról, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy tiszta szívből merjenek fogadalmat tenni, és felszabadult, örömteli lélekkel úrvacsorázzanak. Igen, erre készülve arról is beszélgetünk, hogy melyik látszik a legnehezebb és aránylag könnyebben teljesíthető parancsolatnak.

Jeruzsálemben, az egyik írástudó a parancsolatok közötti tényleges sorrend felállítását kérte Jézustól. Így tette fel neki a kérdést: „Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?" Jézus nem a Tízparancsolatból veszi a választ. Úgy felel, mintha kisimítaná a Tóra tekercseit (a mi elnevezésünkkel: Mózes mind az öt könyvét), és abból rámutatna két lapra. Az egyikre az ötödik tekercsen (5Móz 6,5), a másikra a harmadik tekercsen (3Móz 19,18). Az első az Úr iránti, a második a felebarát iránti szeretetre int. „Szeresd az Urat... Szeresd felebarátodat."

Miért mond kettőt? Azt kérdezték tőle, melyik a legfőbb? Jézus úgy kezdi, mintha tényleg csak a legfontosabbat akarná megnevezni: „A legfőbb ez...". Aztán kiosztja a második helyet is: „A második ez...". Máté evangéliumában, ugyanebben a jelenetben a törvénytudó úgy kérdez, hogy „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?" Jézus ugyanígy kezdi a választ: „Szeresd az Urat...", de aztán határozottan lezárja: „Ez az első és nagy parancsolat." Pont. Majd így folytatja: „A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat." (Mt 22,36-40) Isten szeretetét és a felebarát iránti szeretetet hasonlónak nevezi. Akkor használja még ezt a szót, amikor a mennyek országát hasonlítja a mustármaghoz, a kovászhoz, a földbe rejtett kincshez, az igazgyöngyhöz és a hálóhoz. A lényeg: Isten és a felebarát felé gyakorolt szeretet egymástól elválaszthatatlan. És Jézus így zárja rövidre: „Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat." Nem oszt több helyet. Ez a két, isteni pillanatragasztóval összeillesztett parancs a legfőbb. A legnagyobb.

Zongoratanárnőm mondta: „Három B! Bach, Beethoven, Bartók. Utána kis rés, és aztán többiek! Ők a legnagyobbak. Ők vannak az első helyen!" Erről vitatkozhatnak zenetörténészek és műkedvelők. Jézussal nem vitatkozunk. Ha Ő azt mondta, hogy: „Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat", akkor tudomásul vesszük. És... És ehhez igazítjuk magunkat.

Onnan, abból indulunk ki, amivel Jézus indít. Nem azzal kezdi, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet", hanem: „A legfőbb ez: Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!"

Álljunk meg itt: „A legfőbb...!" A mindenek előtti. A megkerülhetetlen. Mielőtt a parancsolatok fontossági sorrendjéről elmélkedne az ember, el ne felejtse, hogy „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" Aki ezt elfogadja, annak a számára Jézusnak van mondanivalója. Aki viszont másfelől közelíti meg saját és környezete életét, - kényes lesz, amit most mondok -: az hiába kérdezi Őt. Akinek Jézus csupán egy a sok bölcselkedő közül, az úgyis félvállról veszi Jézus válaszát. Már az érzülettel is baj van. Akinek nem Isten az egyedüli, megkérdőjelezhetetlen Ura, az, valljuk be, így teszi fel neki a kérdést: „Na, mondjál te is valami okosat!"

Ez így nem működik. Vagy: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!", vagy keresgéljünk máshol; forduljunk máshoz! Ha arra vagyok kíváncsi, melyik a legjobb zománcfesték, akkor nem a kenyérboltba megyek, hanem a festékboltba. Pedig kedvelem a péket is. Amikor a számítógépemmel van baj, a rendszergazdát hívom, és nem a színészt. Pedig milyen jól játszik a színpadon! A kulcsomat ott másoltatom le, ahol ahhoz értenek. Annak ellenére, hogy a szomszéd étterem szakácsának főztjét kifejezetten szeretem. Ha nekem, ha neked az a legfőbb, a mindenek előtt és felett álló életvezetési tanács, hogy „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" (5Móz 6,4), akkor az összes többi, Bibliában található parancsolat, rendelkezés, tanács érthetővé és követhetővé válik.

Nehéz megtartani őket? Visszaemlékszel Jézusra, és azt mondod lehetetlent kér, amikor azt mondja, ne haragudj atyádfiára, és ne mond senkire, hogy „Ostoba!", „Bolond!"? (Mt 5,22) Azt állítja, amikor mégis kicsúszik a szádon, végigfut a fejedben, akkor vétesz a „Ne ölj!" parancsolat ellen? Hát hogy lehet ezt elkerülni? Nincs rá jobb módszer, mint ha állandóan abban a tudatban, közegben, gondolattal élsz: Nekem az Úr az Istenem, egyedül Ő az Uram. Engedem, hogy Ő uralkodjon az indulataimon. Őt nevezem ki a nyelvem Urának. Azt akarom, hogy Ő vezesse az érzelmeimet. Visszaidézem magamban azt a mózesi tekercset, amire Jézus hivatkozott. Ott azt találom: „Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr!" (3Móz 19,18) Ezzel mindent megtettem, hogy ne akarjak véteni a „Ne ölj!" parancsolat ellen.

Amikor Jézus azon a galileai hegyen tanította a sokaságot, mindjárt ez után azt mondta: „Hallottátok, hogy megmondatott: "Ne paráználkodj!" Aztán megint olyan magasra tette a mércét, ami jóval meghaladja az emberi természet teljesítőképességét: „aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében." (Mt 5,28) Micsoda? Nem tudom szabályozni a kívánságaimat! Vagy mégis? Igen. Mert „kívánni" nem azt jelenti, hogy meglátom, hanem, hogy rá fókuszálok. Az utcán járva el tudjuk ereszteni a tekintetünket, átlátunk mindent. És van, amikor ráfókuszálunk egy kirakatra. Egy szoborra. Egy asszonyra. (Ne mosolyogjanak a hölgyek; ők meg: egy férfira.) Megállítjuk a tekintetünket, és azt gyorsan követi a szívünk is. Ez a: kívánság! Győzhetünk felette?  Ebben az esetben is működik a nagy parancsolat? Még jó! Élesre veszed a fókuszt azon az asszonyon (azon a sármos férfin), de beélesíted a meggyőződésedet is: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" Ha ez igaz, akkor abban a pillanatban elhomályosul a kívánság tárgya (személye), majd elfordul a szemed és a szíved objektíve. Nem paráználkodsz. Még gondolatban sem. Megóvtad magadat és megóvtad azt az asszonyt (azt a férfit) attól, hogy olyat tegyél, olyan cselekedetbe vond be őt, amit mindketten megbánnátok. Így azonban mind a ketten megmenekültetek. Miért? Mert az Úr szeretetével együtt sikerült érvényesítened a parancsolat második részét: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!" Ha ő, a felebarátod a gyengébb a kísértéssel szemben, akkor a kívánságod megsemmisítésével őt is megmentetted!

Folytassátok tovább otthon! Folytassátok tovább holnap! Vegyétek sorra az összes parancsolatot, és emlékezzetek vissza az utolsó esetre, amikor úgy tűnt, hogy valamelyiket nagyon nehéz, lehetetlen volt teljesíteni! Aztán görgessétek vissza az eseményeket, és képzeljétek el, mi lett volna, ha a „parancs-megtagadás" pillanatában, amikor éreztétek, hogy nagyobb a kísértés, mint az erőtök, kinyitottátok volna a mennyei elsősegélydobozt és engedtétek volna, hogy a szemetekbe, a szátokra, a gondolatotokba kerüljön a fertőzést megelőző Ige: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!"

Ha engedem, hogy ez érvényesüljön ebben a helyzetben; ha egész lényemmel (szívemmel, lelkemmel, elmémmel) szeretem az Urat, akkor képes leszek annyira szeretni a felebarátomat, mint magamat. Úgy bánok vele, ahogy szeretném, hogy hasonló helyzetben velem bánjanak. (Lk 6,31)

Mekkora a tétje ennek a kihívásnak? Annak, hogy akarod-e teljesíteni a kettős, nagy parancsolatot? Hited, tested, gondolataid, érzelmeid összpontosításával szeretni az Urat, a te Istenedet, és szeretni felebarátodat, mint magadat? Milyen magas a tét?

Ott a válasz, Lukács evangéliumában, ahol nem Jézust kérdezik, hanem ő kérdez vissza. A ravasz törvénytudó azzal áll elő: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Jézus visszadobja a labdát: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?" Jön a hibátlan válasz: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." Jézus jelest ad neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz." Utána elmeséli az irgalmas samaritánus történetét, és azt is tisztázza, ki a felebarát.

Nekünk mára ez a felelet: „... tedd ezt, és élni fogsz"! Mert a kérdést csak ismételni tudjuk: „... mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" A válasz ugyanaz marad: „Szeresd az Urat... Szeresd felebarátodat." A tét: az örök életed. Van még valami? De van ám! Mi már azt is tudjuk: miért szeretjük az Urat, és miért szeretjük a felebarátunkat. Azért, mert Jézus az összes törvényszegésünket a testébe vert szegekkel üttette át és érvénytelenítette. Azért szeretem Istent, mert örök életet készített nekem, és azért akarok még a felé is szeretettel közeledni, aki egyáltalán nem szeretetre méltó, mert nem is én, hanem a bennem élő Jézus szereti őt. Ennél több indokra pedig nincs szükségem. Neked sem. Nekünk sem. Hiszen: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!" Ámen