Istentisztelet 2017. április 23-án

Hang: kattints a képre!

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 133

Textus: ApCsel 2,44

Szeretett Testvérek!

Kicsit előreszaladtunk. Múlt' vasárnap még a húsvéti feltámadás hírének örömét erősítette meg bennünk a Szentlélek Isten. Amit - bibliaolvasó kalauzunkat követve - most olvastam, az Krisztus feltámadása után ötven nappal történt. Pünkösdkor. Péter apostol, háromezer lelket megmozdító beszédét követően: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt."

Én ezt csak azért hiszem el, mert a Bibliából olvasom. Abból a Szentírásból, amit Református Egyházunk a hit és az arra épülő mértékadó élet egyedüli forrásaként jelöl meg. Ez a „mindenük közös volt" gyülekezet képe ma elképzelhetetlen. Másról nem beszélhetek, így csak a saját református egyházunkról állítom. Közös, mindegyikünkké a templom, a lelkész, a parókia, de, hogy mindenünk közös legyen, vagy, hogy eladjuk a javainkat és vagyonunkat abból a célból, hogy szükség szerint szétosszuk (ApCsel 2,45), hát, attól fényévnyi távolságra vagyunk.

Valami nagyon korán elromlott. Még akkor is, ha nem a teljes vagyonközösség megvalósítására gondolunk, hanem arra, hogy egyáltalán: érdeklődést mutatok a másik iránt. Nem közösködünk a gondjainkkal, és az örömeinket is megtartjuk magunknak.

Mikor romlott el? Ki rontotta el? Miért romlott el az, ami néhány évig működött? Az egyháztörténetben időről-időre felbukkantak azok a kis közösségek, amiket gyorsan leszektázunk, és amelyekben megvalósították a „mindenük közös" célt. Aztán el is tűntek. Vagy nem tudunk róluk. Az egyetlen, nagyobb csoportosulás a Kanadában élő hutterita közösség.

Milyen jó, hogy ilyen messzire eveztem, ugye? Térjünk csak vissza a saját házunk tájékára!

Még egyszer a Bibliából olvasott mondat: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt." Mi romlott el? Miért nem képzelhető el a református gyülekezetről az, hogy mindenük közös? A válasz a mondat közepén van: „akik hittek, együtt voltak". Akik nincsenek együtt, azokról elképzelhetetlen, hogy mindenük közös legyen. Ne is ábrándozzunk! Azt próbáljuk elképzelni, hogy valamivel több közös dolgunk van! Mit tehetünk az érdekében? Annyit, amennyit az Ige ír. Mi, akik hiszünk, legyünk többször, többen együtt, hiszen Pünkösdkor is így volt: „akik hittek, együtt voltak".

Az összegyülekezés az első lépés az egységes Egyház felé. A mi szép magyar nyelvünkben gyülekezetnek hívjuk azoknak a közösségét, akik azért vannak együtt, mert hisznek. Ez nem a mi találmányunk. Azok alkotnak gyülekezetet, akiket Isten már megmentett, vagy már - nem is tudják, de - a megmentésüre készül. Azok aztán elkezdik tanulgatni, mit jelent egy irányba menni. Aztán megszeretni azokat, akik ugyanarra haladnak. Akik egyfelé mennek, azok elkezdenek egymással beszélgetni. Megismerik egymást. Elárulják saját félelmeiket, és meghallgatják útitársuk kétségeit. Mind több időt fordítanak egymásra.

Az első gyülekezetek tagjai sem hagyták abba a létfenntartásukhoz szükséges munkát. Nem ültek álló egész nap' összekulcsolt kézzel. A gyerekekkel törődtek, és a mosogatást sem hagyták abba. Főztek, házat javítottak és agyagot égettek. Közben, vagy a kis szünetekben viszont egymás társaságát keresték. Azokat, akikkel Jézusról, örök életről, és az addig vezető út mikéntjéről lehet beszélgetni. Nem csak ólat építettek és juhot legeltettek, hanem kapcsolatokat építettek és új barátaikat vitték az evangélium mezejére.

Közösséggé váltak. Egyre több közös dolgon osztoztak meg. Családdá alakultak. Márpedig egy család tagjai együtt vannak, de amikor elkezdik saját útjukat járni, akkor is érdeklődnek egymás iránt, találkoznak, ünnepelnek, nevetnek és gyászolnak. Együtt. Mert közösek az emlékeik, közösen vigyáznak egymásra és közösen segítik egymás jövőjét. Majd' mindenük közös. Akár a pénz, az autó, a lakás az étel is.

Van erre esély 1984 év múlva is? Miért ne lenne? A feltétele: elkezdeni. Több időt szánni egymásra. Megvalósítani az Ige középső mondatrészét: „akik hittek, együtt voltak". Nem csak néhanapján részt venni a gyülekezet életében, hanem kihasználva minden alkalmat arra, hogy a többiek társaságában legyünk!

A megszokott társadalmi berendezkedés keményen ellentmond ennek. A mai, európai és benne a magyarországi kultúra kifejezetten keresztyén gyülekezet-ellenes. Régen abból táplálkozott. Szépen felnövekedett rajta, majd elvágta az összekötő szálakat. Már csak néhány biztonsági kötél tartja. Vasárnap nem a gyülekezet és a család van együtt, hanem a szervezett, nem éppen egyházi programokon részt vevők. Számoljátok meg, hány „kikapcsolódási lehetőséget" szerveznek vasárnap délelőttre! A mi gyülekezetünkben is sokan tördelik a kezüket; azért nem járnak egy ideje, mert a gyereknek akkor van ilyen-olyan versenye, bajnoki mérkőzése, meccse. A hittan-tábor, hittanóra még nem ütött ki a naptárból edzőtábort, de a sporttábor valahogy mindig megelőzi a hittan-tábor, az ifjúsági bibliaóra elsőbbségét. Amikor ezt szóvá tesszük, akkor elmarad az egész család.

A korai hívők Krisztus testének látták magukat. Mint egy élő szervezetet. Élő, soktagú test, amelynek Jézus a feje. Valódi egységben voltak. Ideális közösségben éltek? Nem. Biztos vagyok benne, hogy a korai egyház tagjainak voltak nézetkülönbségeik. Jelentős ellentmondásokkal küszködtek. Tudták azonban, hogy a gyülekezet nem az övék. Az Istené! Ő volt, és Ő marad az egyház feje. Az Ő akarata az, ami elsődleges. Az egység Isten akarata körül valósult meg. A korinthusiakhoz írt első levélben Pál, a megbomlott egység helyreállításának érdekében igen erőteljes védőbeszédet diktált le, és küldött el nekik. Attól sem riadt vissza, hogy alkalmasint kizárt valakit a közösségből. A bomlást okozókat.

A veszekedés forrása az én-központúság volt. Én mit szeretek! Az Én véleményem szerint! Nekem Apollós tetszik! Nekem Kéfás! Nekem ez, nekem az! Minden bűn gyökere az önzés. Az önzés még soha nem hozta össze az embereket. Szétválasztja őket.           Mint a házasságban. Mint a családban. Mint az egyetlen Egyházban. Mint az országban. Mint a világban. Gondoljatok vissza egy-egy saját tapasztalatotokra. Mikor kezdtek el rosszul működni a dolgok? A családban, a házasságban, a gyülekezetben, az Egyházban, az országban, a világban... Amikor valakinek nem tetszett valami, és ezt a bomlásig elmenve szóvá tette. Úgy szólt, hogy szakított.      A bibliai nyelvének kifejezés a szakadásra: szkizma (σχίσμα), ami szétesést jelent. A képletes jelentés: tépni, szakítani. Véleménykülönbség, megosztottságot eredményező ítélethozás. Pál ez ellen tanított egész életében.

Krisztus mögött egy irányba haladva lehet saját véleményünk, de azt okvetlenül oda kell illesztenünk Jézuséhoz. Ha nem egyezik azzal, nem illik hozzá, már el is felejthetjük. Legalábbis akkor, ha továbbra is őt szeretnénk követni. Az útról beszélve; mögötte szeretnénk gurulni. Kerekeken, és nem lánctalpakon. Az utat megőrizve, és nem feltépve.

Az a fajta egység, amiről beszélünk, csak akkor jön létre, ha elfogadjuk a természetünktől eltérő új rendet, mi szerint nem csak Krisztussal vagyunk egyek, de egymással is. Akkor lesz rendben a gyülekezet. Illetve: már akkor, ha erre törekszik. Akkor lesz hiteles a Református Egyház. Akkor hiszi el a világ, hogy Jézust elküldte az Atya. (Jn 17,21) Addig nem. Mennyi minden múlik rajtunk a misszió területén! Ez pedig a gyülekezetben kezdődik. Nem azzal, hogy mindenünk közös, hanem azzal, hogy akik hiszünk, együtt vagyunk. Ettől lesz bennünk, és közöttünk egyre több közös dolog.

Akik együtt vannak, azok megbeszélhetik - a Bibliára utalok, az Apostolok cselekedeteiről írt könyvre -, hogyan, kinek gyűjtsenek és adjanak ételt. Miképpen gyógyítsanak.

Akik együtt vannak, azok erősebbek az evangélium hirdetésében. Jézus mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele közötti időszakot az apostolok imádkozással töltötték. Fogalmuk sem volt róla, mikor teljesedik be Jézus ígérete. Holnap jön a Szentlélek? Negyven nap múlva? Évek múlva? Mindegy. Jézus azt mondta, maradjunk együtt. Úgy tettek. Ők, akik hittek együtt voltak. Ma is együtt vannak azok, akik várják, hogy Jézus mit mond nekik legközelebb. Semmi más nem szabad csinálni? Dehogynem. Az apostolok is biztosan elmentek bevásárolni, ettek és ittak, amit nem kaptak meg ingyen, főleg nem Jeruzsálemben. Biztosan vállaltak alkalmi munkát. De, amikor csak tehették egymás társaságát keresték.

Attól a perctől kezdve, hogy a Szentlélek átvette életük irányítását, tehetségüket és anyagi lehetőségeiket alárendelték Istennek és az Ő céljának.

Hú, de messze vagyunk ettől! Mi történne, ha Isten arra kérne, változtasd meg érte a napod beosztását, a helyett, hogy próbálsz időt találni rá is? Az első gyülekezetek nagyobb családokként éltek. Összekötő kapcsuk nem a genetikai hovatartozás volt, hanem a közös célok, a gondoskodás szükségessége, és a szeretet megosztásának vágya. Megosztották gondjaikat, vigyáztak egymás gyermekeire, segítettek egymásnak az aratásban. Képzeljétek el, ha a gyülekezeti bibliaóráink, istentiszteleteink, programjaink csak bónuszok lennének a már működő, kapcsolati, testvérei közösségben! Messze vagyunk. Nagyon messze vagyunk attól, hogy hiteles gyülekezetként éljünk, működjünk, gyarapodjunk. Vajon, a mi életünkben ad-e az Úr olyan lendületet, amivel kialakíthatjuk a Jézus által tanított szeretetközösséget?

Szerintem igen. Ma is kaptunk belőle. Rajtunk áll, mit teszünk vele. Vele, az Úrral beszéljük meg! Aztán, a még inkább feléledő gyülekezet közösségében: mondjuk el egymásnak, és máris közelebb kerültünk ahhoz, hogy megvalósítsuk az Úr Jézus, gyülekezetünkről megrajzolt tervét! Ámen.