Istentisztelet 2017. január 15-én

Hang: kattints a képre!

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 47

Textus: Zsolt 47,2

Szeretett Testvérek!

Utána néztem. Tudjátok, mit írhatunk le a fizika kifejezéseink segítségével ekképpen: „vízszintes ívnyomás végén bekövetkező csapás által kiadott hang"? ... Ezt csináltuk az előbb! Mutatom:... Mennyivel egyszerűbb és érthetőbb, ha így mondom: tapsoltunk. Kimondani könnyebb, de megtenni!? Valami zavar mutatkozott rajtunk. Református templomban úgy általában nem-, éneklés közben pedig végkép' nem szoktunk tapsolni. Ugye, még így is furcsa volt tapsolni a zsoltár éneklése alatt, hogy én kértelek meg benneteket?

Bezzeg, máskor kérés nélkül is összecsapjuk a tenyerünket! A szülinapi asztalnál, színházban, szalagavatón, előadás, vagy szónoklat végén. Megtapsoljuk azt, aki felé így nyilvánítjuk ki a tetszésünket, az elismerésünket.

Istennek nem szoktunk tapsolni. Talán azért nem, mert nem akarjuk úgy kifejezni az iránta érzett örömünket, hálánkat, tetszésünket, mint ahogyan az embertársainkat értékeljük, jutalmazzuk meg két kezünk tetszésnyilvánításával.

Vajon Kórah fiainak mi oka volt arra, hogy így buzdítsák az egész világot: „Ti népek, mind tapsoljatok, harsogó hangon ujjongjatok Isten előtt!"? Kórah fiai lévita énekesek voltak, akik a papok mellett végezték az istentiszteletek, az áldozatbemutatások előkészítő munkáit. Énekszövegeket írtak. Azoknak dallamot szereztek, valószínűleg hangszerelték őket, majd az istentiszteleteken előadták. Én merem feltételezni, hogy egykor ennek a zsoltárnak az éneklése közben ők, Kórah fiai is taps-kíséretet kértek az hívektől énekléshez. Nem volt ebben semmi különös. A taps és a hangos ujjongás az ember legtermészetesebb öröm-megnyilvánulása. Nézzétek meg a kisgyerekeket! Meglátják a szüleiket a tömegben, az óvoda termének az ajtajában, vagy a pályaudvaron, amint leszáll a vonatról! Azonnal összeverik a tenyerüket, nevetnek, és felkiáltanak. Tapsolnak, harsogó hangon ujjonganak. Ti, Isten gyermekei miért ne tennétek meg? Olykor-olykor, amikor Jézus szavaira is visszaemlékezve, „olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek". Átadva magatokat az örömnek. Annyira tudtok örülni Isten jelenlétének, hogy legalább ott, a belső szobában összecsapjátok a tenyereteket.

Kórah fiai mivel indokolták azt a kérésüket, hogy „Ti népek, mind tapsoljatok, harsogó hangon ujjongjatok Isten előtt!"? Ezek a zsoltárírók zsidók voltak. Milyen alapon szólítanak fel az Isten előtti ujjongásra „minden népet"?

A hitük alapján. Azon az alapon, hogy bár jól tudták, mennyi és miféle istenséget hordtak össze maguknak az emberek az ismert világon, ők megvallották, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób Istene „félelmetes, nagy király az egész földön". Mindegy, hogy ki, miféle, miből készült szobrocskát hordoz, tapogatja a lábát, csókolja a kezét, ők abban az Istenben hisznek, aki nem engedte, hogy kiábrázolják. Őt nem lehet megfaragni. Az Ő papjait nem szabad földi helytartóként tisztelni. Akkor sem ha tiszteletesnek, ha tisztelendőnek, patriarchának, vagy pápának hívják. Egyetlen félelmetes és nagy király van az egész földön. Az, akit nem választottak, nem örökölte a trónt, hanem aki megteremtette a népét. Az egész emberiséget.

Kórah fiainak Istene a mi Istenünk. Az Atya Isten, aki majd a zsoltár megírása után néhány száz évvel személyesen meglátogatja a népét. Elmegy közéjük, bár előre tudja, hogy nem fogadják be. Nem értik. Nem ismerik fel, hogy Ő az. Tehetetlenek a szeretetével, hát keresztre feszítik. Nem tudják, hogy így teljesítik be az akaratát. Ami kezdetektől fogva az volt, hogy a Teremtő és az ember között újra összhang legyen. Az Isten hangja rezdüljön meg az emberben, és az ember hangja eljusson Isten elé.

Ennek egyetlen akadálya volt. Az, hogy az ember nem a Karmester vezetése szerint játszott. Nem értette a kottát, amit Isten két kőtáblába vésett. Nem figyelt arra, hogy elcsúszott az Alaphangtól. Még az előtt belevágott valami dínom-dánomba, hogy az Úr beintette volna az első taktust. Az ember nem figyelt arra, amikor a Mester leintette a csúf játékot. Istennek lépnie kellett, mert ő nem a kárhozat árkában, hanem a mennyország színpadán akarta látni a zenekarát. A föld minden népét.

Isten „lépett", és egyszülött Fiában újra megadta az alaphangot. A saját hangját. Ez a hang harminchárom év múlva halálhörgésbe fúlt, de szent előadásának utolsó szava ez volt: „Elvégeztetett". Helyreállt a harmónia Isten és ember között. A karnagy, az egész föld félelmetes és nagy királya minden bűnös hangot, mozdulatot és gondolatot megbocsátott.

Jézus feltámadásával pedig új művet írt. Aki szerepet kap benne, annak helye van a mennyei kórusban. A meghívás mindenki számára érvényes. Az Új Szövetség írott formájában találod a kottádat!

Akkor miért foglalkozunk (most is) az Ószövetséggel? Mi közünk van nekünk Kórah fiainak Zsoltárok könyvébe írt hitvallásához? Nem kevesebb, mint annyi, hogy ez a partitúra első felvonása. Aki nem ismeri az Ószövetséget, az nem tudja, miről szól az Újszövetség. Mi lenne, ha az Egri csillagoknak csak az utolsó fejezeteit olvasnánk el? Szép? De még mennyire! Miért? Mert felszabadul a vár az ostrom alól. Mert beteljesedik a szerelem. Na, jó, de ezek hogy' kezdődtek? .... Ugye értitek, mit jelent valamiben (kétségtelenül:) gyönyörködni, de a nélkül, hogy tudnánk, mi a csodálatunk alapja?

Kórah fiai századokkal Isten megváltó munkája előtt megírták, mi oka van az örömre az akkori és a majdan élő népeknek. Ez még akkor is igaz, ha megint eszünkbe jut, hogy ezek zsidó írók voltak, és a tapsoló örömre hívó szavuk a következő sorokban némi rossz érzetet kelt bennünk.

„Népeket vet alánk, nemzeteket lábaink alá." Értem, hogy ennek ők, a zsidó zsoltárírók örülhetnek, de nekem ez nem tetszik. Lehetséges, hogy a nemzeti öntudatnak ezt a népeket kirekesztő, sőt megalázó mértékét nekünk szánja Isten? A Bibliának egyetlen Igéjét sem ollózhatjuk ki. Az előbb értettük meg (az Egri csillagok példájából...), hogy ószövetségi Igéknek azok számára is van mondanivalója, akik nem az elsőként választott nép tagjai. Akkor mit kezdjünk ezzel a sorral: „Népeket vet alánk, nemzeteket lábaink alá"? Összeszedtem magam, és újra elolvastam a héber szöveget. Mit találtam? Jövő időt! Úgy is fordíthatjuk a szöveget (sőt, lehet, hogy jobb is): „Népeket fog alánk vetni...". (Nem mintha a közelébe' lennék az ő tudásának, de megjegyzem, hogy Kálvin János is így fordította ezt a verset.)

Vegyük csak hozzá az előzőt! Ugye: „félelmetes, nagy király az egész földön". „Népeket fog alánk vetni...". Nem a zsidó nép alá, hanem annak a hitnek, hogy egyetlen Isten van! Ezt az Istent akkor, amikor a zsoltárt írták, még csak ők, a zsidók ismerték. Akik egyébként azt a feladatot kapták, hogy mutassák be Istent a világnak. Amikor ennek az egyedülálló feladatnak nem tettek eleget, volt, hogy Isten pogányokat választott magának. Azért, hogy ha másképp nem megy, akkor a népek rajtuk, a pogányokon  keresztül ismerkedjenek meg vele. Círusz perzsa uralkodó esetében például ezt olvassuk: „Ezt mondja az Úr fölkentjének, Círusnak... választottamért, Izráelért szólítottalak neveden; nagy hírnevet szerzek neked, noha nem ismertél... Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy rajtam kívül nincsen más, én vagyok az Úr, senki más!" (Ézs 45,1.4.6.)

A „népeket fog alánk vetni..." tehát azt jelenti, hogy a zsidóknak adott kijelentést a világ minden népe meg fogja ismerni. Istennek legyen hála, megmaradásunk egyetlen oka, hogy mi, magyarok is alávetettük magunkat ennek a hitnek. Az először zsidóknak kijelentett egy-Isten hitnek. Az egyetlen Istenbe, Jézus Krisztus Atyjába vetettük bizodalmunknak. Aki Jézus Útja helyett, továbbra is a régi ösvényeken akart járni, annak már I. István királyunk uralkodása alatt meg kellett tanulnia, hogy túl rövid a karja ahhoz, hogy megvívjon a hatalmas Istennel.

Kórah fiainak imáját reánk hagyta az Úr. A nemzetünk 1100 éve tanulgatja, amit a léviták így írtak le: „Isten uralkodik a népeken". A konfirmandusaink fél éve, hogy kicsit más érzésekkel tanulják a történelmet, mint osztálytársaik. Kezdenek ráérezni, hogy nem az emberi hatalmak, hanem „Isten uralkodik a népeken". A templom padsoraiban ülő hívek vajon mit gondolnak? Alávetjük magunkat annak, hogy a jeruzsálemi templom lévitái előre megmondták: az Ő Istenük, a magát először a zsidóknak kijelentő Úr „félelmetes, nagy király az egész földön"? Elhisszük azt, hogy e hatalmas királynak van elég szeretete ahhoz, hogy népeket és nemzeteket a lába alá vessen? Bízunk-e abban, hogy úgy a legjobb, ha „Isten uralkodik a népeken"?

Ha igen, akkor minden okunk megvan arra, hogy először egyedül, majd - ahogy adódik -, testvéreinkkel együtt, minél gyakrabban „vízszintes ívnyomás végén bekövetkező csapás által kiadott hanggal", ujjongjunk, tapsoljunk örömünkben.

Erre az örömre hív ma minket Jézus. Ide, az Ő asztalához. Az oka egyszerű: meghalt a bűneinkért, és feltámadt az örök életünkért. Kik jöhetnek ide? Református hitvallásunk szerint „Azok, akik bűneik miatt valóban bánkódnak, mindazonáltal bíznak abban, hogy bűneik meg vannak bocsátva, és a mégis fennálló emberi gyarlóságot Krisztus szenvedése és halála elfedezi, egyszersmind buzgón törekednek is, hogy hitüket erősítsék és életüket megjobbítsák." Jöhetni jöhet az is az asztalhoz, aki mindezt egészében vagy részleteiben nem veszi komolyan, de vigyázzon, mert a tanítás így folytatódik: „A meg nem térők és képmutatók pedig ítéletet esznek és isznak önmaguknak." (Heidelbergi Káté 81.)

Nem kötelező hát úrvacsorázni. Aki veszi a kenyeret és a bort, az reménység szerint igaz szívvel ujjong Isten előtt. Aki a helyén marad, az megvizsgálva önmagát, ma, a képmutatás elkerülése miatt nem tart velünk. Isten áldja meg az úrvacsorázó, és a helyén maradó örvendezőket is! Ámen