Istentisztelet 2017. január 20-án

 

Ökumenikus Imahét (Kalkuttai Teréz Anya Templom)

 

(Kereskényiné Nemes Lívia)

 

Textus: 2Kor 5,18

 

„Békesség Istentől!" Akkor hallottam először ezt a szép köszöntést, amikor először jártam Erdélyben a Debreceni Kollégium Kántusával.  Az erdélyi reformátusok így köszönnek egymásnak: Békesség Istentől!

Az van ebben a kívánságban, ami a legjobban hiányzik az életünkből. A békesség. Az van ebben a kívánságban, amit nagyon nehezen tudunk megteremteni. A békesség. Az van ebben a kívánságban, amire annyira vágyunk magunkban, és magunk körül. A békesség.

Kívánhatunk tehát békességet - Istentől!

Veszekedni nem nehéz. Azt nem kell kérni. Arra mindenki képes. Könnyű megharagudni valakire, és akárkit könnyű magamra haragítani.

Ma este egy református lelkésznő prédikál egy római katolikus templomban. Mi, szegediek ezt már régóta így csináljuk. Az Ökumenikus Imahéten meghívjuk egymáshoz a másik felekezet papjait és gyülekezeteiket. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy „ők"... akik más néven keresztyének, mint mi, „ők" akikről egyébként olyan keveset tudunk, vajon mit mondanak Jézusról? Mit tanítanak a Szentháromságról? Mi a véleményük az ökumenikus mozgalomról?

Ezek a kérdések tükrözhetnek őszinte érdeklődést, de ha előre tudjuk a választ, akkor szégyellnivalók. A másik hibái után kutatnak. Fogást keresnek; hol támadható a legkönnyebben az a tanítás. És ha sikerül, ráadásul, ha a velünk szemben álló fél belemegy a beszélgetésbe, és védi az igazát, akkor megharagszunk rá. Még jobban, mint addig. Mert, hát, miért nem úgy gondolkodik, mint mi, akik bezzeg tudjuk, mi az igazság!

Az az ember legnagyobb baja, hogy szeret haragudni. A gyenge ember attól érzi jól magát, hogy táplálhatja a haragját. Ettől érzi magát többnek attól, akit támad. Azt hiszi, ha haragszik, akkor lekezelheti a másikat. Be is akarja bizonyítani, hogy mikor, miben, hol hibázott a másik.

Gyengébb pillanatainkban, lelki erőtlenségünk idején nehezebben viseljük, ha ránk haragszanak. Azt hisszük, hogy akkor annak van igaza, aki haragszik ránk. Azért hisszük agy, mert nekünk is ez a kiindulási pontunk. A másik vétett, tehát ő a gyengébb. Ha rám haragszanak, akkor lehet, hogy én csináltam rosszul valamit?

Ez az ördög piszkos kis játéka velünk, keresztyénekkel. A „haragszom rád" játék kiprovokálása. A csalafinta ősellenség végcélja pedig nem is az, hogy egymásra haragudjunk, hanem az, hogy összeugrasszon minket és aztán higgyük el: Isten haragszik ránk! Valamit vétettünk, ezért Isten „most már nem is szeret"!

A felekezetek közti különbségek, vétkek, „megbocsáthatatlan bűnök" emlegetésével az ördög elhiteti velünk, hogy Isten nem a bűnt gyűlöli, hanem a bűnös embert. Mintha nem adta volna oda egyszülött Fiát, Jézus Krisztust - a bűnös emberért.

Az ördög (a neki dolgozó embereivel együtt) elhiteti velünk, hogy a bűneink miatt szenvedünk. Isten a bűneink miatt nem hallgatja meg az imáinkat. A bűneink miatt nem hajlandó úgy teljesíteni a kéréseinket, ahogy megrendeljük nála. A bűneink nincsenek megbocsátva - ezt sugallja az ördög. A kárhozat fia mindenki más, aki nem ahhoz a felekezethez tartozik, amelyikhez te. És te..., és te...!

Az ördög képes beetetni azokat, akik hajlandóak elfogadni tőle a moslékot. Az összepiszkított, elferdített, saját igazságra alakított Igét. A 40 napos böjt után így próbálkozott Jézussal is a pusztában. Nem ment neki. Az ördög azokkal szemben is kudarcot vall, akik nem hagyják magukat. Nem hagyják, hogy azt az egyszerű szépséget és igazságot, amit Jézus tanított nekik, bárki is arra használja, hogy egymásra haragítsa őket.

Az ördög sajnos komoly sikereket könyvelhet el. Ha nem így lenne, nem férnénk be ebbe a templomba. Annyira kíváncsiak lennénk arra, hogy mit mond a másik felekezetből érkezett pap vagy lelkész, hogy minden este zsúfolásig lennének a templomaink. Legalább ezen a nyolc estén. Mindenkinek közbejöhet valami, de mindenki tudja azt is, hogy mikor ésszerűek az érvei, és mikor ész-szerűtlenek az indokai, mert Isten ellenségének sugallatára készültek.

A szomorú helyzet akkor fordul tragikussá, amikor már nem is egymásra haragszunk, hanem Istenre. Istenre haragszunk a saját gyengeségünk, figyelmetlenségünk, szeretetlenségünk, bűneink miatt!

Mi már legyintenénk is az egészre, de Isten nem törődik bele ebbe az állapotba. Neki sokkal jobban fáj a mi haragunk és gyűlölködésünk. Ami miatt vele szemben is békétlenkedünk.

Ha Istennek nem tetszik valami, akkor azon változtat. Ő nem szereti a békétlenséget. Ránk nem számíthatott abban, hogy ki tudunk békülni vele. Ezért megbékéltetett meg minket önmagával.

Régen volt egy tökéletlen módszer, egy pótcselekvés az Isten és ember közötti békesség látszatára. Az áldozatbemutatás. Ki mit engedhetett meg magának, a szerint vitt áldozatot a templomba. A papok levágták az állatot, és akkor, egy ideig kiengesztelték Istent. De jöttek az újabb bűnök, így mindig meg kellett ismételni az áldozat-bemutatást.

Az volt ezzel a legnagyobb baj, hogy az emberek nem vették komolyan. Az áldozat bemutatása után fellélegeztek. „Minden rendben, nem haragszik az Isten. Ha megint feldühítem, akkor majd viszek egy másik bárányt, bikát, vagy két gerlicét. Ez a dolgok rendje."

Az ökumenikus imahéten a jó szegedi keresztyén ember veszi az áldozatot, és még a hideg idő ellenére is ellátogat a templomba, ahol vendég-igehirdető szolgál. Meghallgatja a prédikációt. Együtt imádkozik a többiekkel. Hangosan, vagy csendesen követve a kimondott fohászokat. Van, aki a nyolc istentiszteletből ott van három alkalmon. Öt estén. Mind a nyolc estén. Aztán vége. Meghoztuk az áldozatot a keresztyének egységéért.

Isten szeret bennünket együtt látni. De többet kíván. Azt akarja, hogy ne nyolc napig, de 365 napon keresztül legyen békességünk egymással. (Olimpiai években tegyünk még rá egy napot!) Ez csak úgy lehetséges, ha megbékélünk vele.

Megbékélünk az Ő akaratával. Azzal, hogy nem kíván áldozatot, csak azt, hogy fogadjuk el a tökéletes áldozatot, amit Ő maga mutatott be a golgotai kereszten. Az Ő lényegének, a SzentHÁROMSÁGnak egyharmada látható módon vérzett, szenvedett értünk a szegek között. Az Ő lényegének másik kétharmada, az Atya és a Lélek pedig láthatatlan, de valóságos módon küzdött azért, hogy Jézus Krisztus áldozata tökéletesen elég legyen a bűnbocsánatra.

És: sikerült. Az emberré lett Isten, Jézus kibírta. Az istentelenség érzetét is elhordozta. Amikor az ördög bedobta a legnagyobb kísértést, és megvonta tőle az egyetlen reménységet, Jézus még akkor is így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Amikor az Atya kezébe helyezte lelkét, tudta, hogy elvégeztetett a munka. Jézus az emberré lett Isten megbékéltette az Atyával a bűnös emberiséget.

Szeged keresztyéneinek hány százaléka fogadja el ezt a békességet? Hány embernek van a világon békessége abban, hogy Jézus egyformán szereti azt, aki ortodox, aki katolikus, aki protestáns módon érti meg a kereszt titkát?

Ugye nem hiszitek, hogy az a fajta „egység", (amit még senki sem fogalmazott meg igazán), az valamelyik felekezeten belül is létezik? De, ugye, hiszitek, hogy az az egység, amit Jézus képzelt el a követői között, azt Ő, tökéletesen megteremtette?

Az emberek, a hívő keresztyének által megálmodott, hangsúlyozom: ÁLMODOTT egység soha nem fog létrejönni. Minden felekezet „zsinatol". A szervezeti kérdéseken túl állandó vita folyik a tanítási kérdésekről. A Református Egyházban két-három bibliafordítást használnak a gyülekezetekben. Az úrvacsorai liturgiánk legalább kétféle módon megy végbe. Tudom, hogy a katolikus egyházban sem uniformizálódtak az istentiszteletek. A baptista egyházban, az evangélikus testvérek között is vannak vitás kérdések. A szerzetesrendekből biztosan azért van olyan sokféle, mert egy-egy alapító tanítása tökéletesebben kifejezte a különböző mentalitású hívek elképzelését a keresztyénségük megélésének módjáról.

Aki bajt talál ebben a sokszínűségben; aki kritikát fogalmaz meg róla; aki többnek érzi magát a miatt, mert ő és hívei bizony nem olyanok, mint „azok", az a testvér még nem békült meg Istennel. Lehet, hogy még Istent hibáztatja azért, mert „megengedi", hogy gyermekei ne viselkedjenek, ne gondolkozzanak, ne higgyenek egyformán.

Kedves Testvérek! Azt hiszem, és nem is akarok mást hinni, mint azt, hogy békességünk van Istentől. Jézus Krisztus szerezte meg. Ő adta át nekünk. Kell-e ennél több? Kell- e valami más?

Ugye, nem? Akkor: ebben megegyeztünk.

Ebben egyek vagyunk.

Krisztusban.

Ámen.