Istentisztelet 2017. november 19-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 10,1-3;5-6;20

Textus: Zsolt 123

 

Szeretett Testvérek!

 

Szavak nélkül is megértjük.

Kis csuklómozdulattal kísérve, egyszerre kinyújtjuk négy ujjunkat. Azt jelenti: elmehetsz. Jaj, de szerettem ezt a mozdulatot, amikor a napközis tanárom kiosztott valamiért, de nem kérte el az ellenőrző füzetemet, csak csendesen intett: elmehetsz. Megkönyörült rajtam.

Szavak nélkül is megértjük az ellenkező irányú mozdulatot. A kinyújtott ujjak a test felé intenek és a tenyér felé záródnak: Gyere csak közelebb! Ennek lehet jó, és lehet rossz vége. Maradjunk az elsőnél. Alig várjuk, hogy intsen az a kéz és összeolvasva a tekintettel azt jelentse: Na, gyere, hadd öleljelek meg! Megbocsátok neked.

Ismert jelenetábrázolás régi mozaikképekről, később festményekről, majd filmekből: a győztes gladiátor legyőzött ellenfele mellének, torkának szegezi a fegyverét. Ő és a porba gyalázott ellenfele is a díszpáholyban lévő császárt figyelik. Hüvelykujját felfelé, vagy lefelé tartva nyújtja ki a kezét? Élet, vagy halál? Könyörül, vagy nem?

Református bibliaolvasó kalauzunk, az ószövetségi és újszövetségi olvasmány mellé, minden vasárnapra ajánl egy fejezetet a Zsoltárok könyvéből.

A 123. rész pillanatfelvétel a zarándokok életéből. Úton vannak, vagy már a jeruzsálemi Templom udvaraiban járnak? Egyikőjük megszólal: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!" Aztán a többiek nevében elmondja, hogy úgy néznek most Istenükre, ahogyan az udvari szolgák urukra, úrnőjükre. Könyörületet várnak. Tegyen már valamit Isten, mert túlcsordult a lelkük! Önhitt, gőgös emberek teleszemetelték a lelküket. Gyalázattal és gúnyolódással.

A zarándokok vezetője félrevonult; egyedül imádkozik, de nem csak magáért, a többiekért is. A mindannyiukat ért sérelmek megszűnéséért könyörög. Egyedül mondja: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!", de a vele együtt vándorlókért imádkozik.

Még néhány perc, és az Urunknak szentelt asztalhoz lépünk. Nem valóságos testben, de a kenyérbe és a borba önmagát titokzatosan elrejtve:           jelen van az Úr. Örül nekünk.

Nekünk, mindannyiunknak. Akik közösséget érzünk egymással, és Vele, a feltámadott Úrral. Nekünk örül, az ide születetteknek, az azóta ide betérőknek, akiknek 70 éve itt adja át üzenetét. Örül nekünk, akik ezt a gyülekezetet építjük az Úrral, mert nekünk itt teremtett otthont. Otthon érezzük magunkat. Ezt fejezzük ki a jelenlétünkkel. Ezért járunk ide. Szeretjük a szomszédainkat, alkalmasint más városok, falvak templomaiba is betérünk, de aztán hazajövünk. Mert nekünk itt, ebben a templomban a legjobb együtt lenni.

Nem tudjuk, miért gyalázták a jeruzsálemi zarándokokat. Nem tudjuk, kik voltak azok a gőgös elbizakodottak, akik gúnyolták őket. Nemzettársaik? A velük egy városban lakók? A velük egy zsinagógába járók? Lehet.

Mindig voltak és lesznek olyanok, akik oda piszkítanak, ahol laknak. Azokat mocskolják, akik ugyanabban az országban élnek. Azt a házat rondítják, amelyikbe befogadták őket. Azt a közösséget gyengítik, amelyiknek - papírforma szerint - szolgálniuk kellene.

Az Isten dicséretét kereső, felé tartó zarándok ilyenkor egyet tehet: Felnéz. „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!" A héberül írt zsoltárban azt olvassuk, hogy „szemeimet" (עֵינַ֑י = énaj); „Hozzád emelem szemeimet...".

Annak az Istennek a Fia, akihez a zsoltáros felemelte a szemeit, később azt tanította: „A test lámpása a szem." (Lk 11,34) A derék zarándok olyan tiszta szemű és világos testű ember volt, aki nyugodtan felemelhette a szemeit az Úrhoz. Azt, hogy van ilyen „világos test" nem én találtam ki. Jézus folytatta így az előző tanítást: „Ha a szemed tiszta, az egész tested világos". Jól kivehető, érthető az, ami látszik belőled.

Aki lejegyezte ezt (a később 123-as számot kapott) zsoltárt, a mennyben lakó Istenhez emelte szemeit. Látta? Nem. De nem is ez volt a célja. Azt akarta, hogy az Úr lássa azt, hogy mi van az ő szemében.

Azok a tiszta szemek könyörgéssel voltak tele. A sajátjával, és a többiekével. Akik ugyanazért könyörögtek.

Miért? Isten jóindulatáért. Meddig? Így írja: „míg meg nem könyörül rajtunk."

Zarándokok vagyunk. Járjuk az utunkat. Abban a mederben folyik az életünk, amit egyenként, és a keresztyének közösségében éppen abba a mederbe terelt az Úr, amelyben vagyunk.

Folyik az életünk. Partnak ütődik, sziklának csapódik, megfeneklik, zuhogókon megy keresztül, örvényekbe keveredik.

Folyik az életünk jó időben, viharban. Ostobán beszűkül és vidáman szétterjed. A partról integetnek, beszólnak, megdobnak, megállítanak, hogy csatlakozzanak hozzánk. Kintről a hajónkba, belénk szemetelnek; de akik velünk egy mederben vannak, azok isznak a folyóból.

Aki az Isten által kijelölt mederben hajózza végig az életét, az soha nem felejtkezik el a célról: a tengerről. Mert bármit tesznek a folyóval, az végül a tengerbe szalad.

A zsoltáros-zarándok jól tudta ezt. Bántották, zaklatták, gúnyolták, gyalázták. Ő azonban a cél felé emelte a szemeit. A mennyben lakó Istenhez. Élete folyójáról még nem látszott a tenger. Nem látta Istent, de tudta merre keresse.

Nem mondta meg neki, mit csináljon. Ki ő, hogy tanácsokat adjon az Urának? Egyet tehetett: felemelte a szemeit. Nézzen bele az Úr, és könyörüljön rajta, rajtuk. Addig lesznek ott a szemei, amíg meg nem könyörül rajtuk.

Micsoda szent zsarolás! Úgy hívják: állhatatosság. A tehetetlen, gyalázkodással leborított, gúnyolódással teletömött, fulladozó egyén és közösség állhatatossága.

Eleged van valamiből? Nem tetszik, ahogy veled bánnak, és azokkal, akikkel együtt hallgatod, végig az öntelt, „Ki ha nem én?" emberek, nemzetek, tanácsok, elnökségek, bizottságok, elöljárók gyalázkodását? Úgy vádoltak, hogy nem kaptál szót a védekezésre? Aljas számítással a beosztottad, a gyereked előtt öntötték rád a szennyet?

Emeld fel a szemeidet az Úrhoz! Töröld meg lelked szemüvegét, és figyelj rá! Figyelj úgy „Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgálóleány úrnője kezére"!

Légy állhatatos, és észreveszed Isten „mozdulatát"!

Ha vétkes vagy, a kegyelem mozdulatát. Azt, amit a megkövezéstől megmentett házasságtörő asszonynak e szavakkal adott át Jézus: „... menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" (Jn 8,11)

Vedd észre Jézus „mozdulatát", ha te vagy, aki mások kárára igyekezett hazudni, csalni, csúsztatni, úgy, mint a fára mászó Zákeus, akinek így „intett" Jézus: „jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." (Lk 19,5)

Ha téged bántottak, akkor fedezd fel újra, hogyan akar ebben az állapotodban is magához ölelni az Úr: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." (Mt 11,28)

Ezeket, a szemeiket az Úrhoz emelő gyermekeit várja Jézus az úrvacsorai közösségbe. Az egymásnak megbocsátók közösségébe. Hogy ki az, és ki nem az, azt egyedül Ő dönti el. Ő ítél helyesen. Egyedül Ő. A mi szeretetünk nem elég a helyes ítélethez. Egy anya is képes jól megvédeni a gyerekét, de nem képes jól megítélni. A szeretet eltorzítja az ítélőképességét.

Nekünk, zarándok-gyermekeknek mindenkihez jónak kell lennünk, a gonoszokhoz is. De hogy ne hazudjunk, mégis csak azokat szabad testvéreinknek neveznünk, akikkel együtt várjuk Isten könyörületét. Akikkel egy hajóban, „EGY-HÁZBAN" utazunk végső célunk felé.

Ma délelőtt egy asztaltársaságba hív, vár minket az Úr. Azok társaságába, akik ismerni, szeretni, és segíteni akarják egymást.

Szerintem Jézus a kenyér és a hal szétosztása előtt is azért ültette le kisebb csoportokba a több ezer, őt hallgató embert, hogy megismerve szeressék egymást.

Segítsen minket ebben a kenyér és bor közössége.

Az íróval együtt hiszem, hogy nem elég nekünk „a csupasz Ige" és igemagyarázat, „amit befogad, megrág és megemészt az Értelem", hanem szükségünk van arra is, amit Jézus titkon, örömre buzdítva kíván megértetni velünk az úrvacsorában.

A golgotai keresztre feszített Jézus, Isten „kinyújtott keze" és felfelé mutató „hüvelykujja" volt. Az élet kicsinyes küzdelmeiben győzelmet szerző, és porba vágott, vesztes csatározók egyaránt az Élet jelét látjuk a mennyei trónon ülő kezén.

Dobjuk hát el halált osztó fegyvereinket! Ne kényszerítsük további csatára ellenfeleinket, hanem segítsük fel őket, mert az egymásra vigyázókra érvényes az ígéret:

„amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját." (1Pt 5,4) Ámen