Istentisztelet 2024. február 11-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Náhum 1,1-11

Textus: Náhum 1,7

Énekek: 264/1; 628/1.2. ú. ék., 35/1; 628/3; 628/4.5.

 

Szeretett Testvérek!

 

Vigasz. Vigasztalás. Vigasztaló. Ezt jelenti a próféta neve, akinek egy viszonylag rövid írása került bele a Bibliába. Kapernaum, ami gyakran előfordul Jézus történeteiben, szintén magában foglalja „Náhumot". Amikor Jézus a kis településről beszélt, így ejthette ki Kapernaumot: Kfar-Nachúm, ami annyit tesz: Náhum-falva. A vigasztalás faluja.

Náhum könyve: vigasztalás. Ez a prófécia Jézus kora előtt jó fél évezreddel meghirdette Asszíria, és a fővárosa: Ninive pusztulását. Annak a birodalomnak a végét, melynek kegyetlen katonái a zsidó lakosság jelentős részét messzi fogságba terelték.

Náhum próféta még nem beszélhetett arról, hogy a foglyok majd hazatérnek. Ír viszont arról, hogyan áll bosszút Izráel Istene, a Seregek Ura az asszírokon. Félelmetes, hátborzongató képeket használ. Én a hittanoktatásban Náhum leírásait a „korhatáros" bibliai könyvek közé sorolom.

Az első fejezetből olvastunk fel. Megjelenik előttünk az indulatos, bosszúálló, haragvó Úr. Ellenségeit elsöprő pusztításainak leírása még azoknak a szívét is megrendítik, akik az Ő oldalán állnak. Pedig a három fejezet közül még ez a legvisszafogottabb hangvételű.

Miközben Náhum az isteni ítéletet körmölte, vagy diktálta, a dübörgő hang és szóáradat közepette a vigasztalás rövid mondata is elérte a próféta fülét, lelkét, onnan meg leszaladt a papiruszra: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."

Jó az Úr. Ki tudod mondani? Forr a világ. „Forr a világ bús tengere ó, magyar!" A Kárpát medence szigetéről figyeljük a világ bús tengerét. Két éve dúló háború a szomszédban. Hónapok óta tartó kíméletlen bosszúhadjárat délen. Éppen arrafelé, ahol Náhum is prófétált. Erőt fitogtató harci szövetségek, fegyverkező államok nyugaton. Világégéssel fenyegető diktátor távol keleten.

Nyomorúság a fegyverek árnyékában, az óvóhelyeken, a szétbombázott városokban, összelőtt falvakban. Náhum próféta időtálló sora pedig csendesen „megszólal": „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."

Földrengés, sárlavina, erdőtüzek, vulkánok, lavinák döntenek romba, égetnek hamuvá, sodornak el életműveket, álmokat, emlékeket, terveket. Jóindulatú emberek adakoznak, utaznak, mentenek, aztán tovább állnak. A sérültek és az otthonukat elvesztők pedig fél éve, éve, még több ideje sátrakban laknak, segélyeken élnek. Vajon, hogyan fogadják más vallásúak és vallástalanok, de akár zsidók és keresztyének is a vigasztaló Náhum sorait: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."?

Szénmonoxid mérgezésben, közúti balesetben, ügyeletről elküldött gondatlanság miatt, magánszektort megfizetni nem képes, szegénysége miatt meghalt gyermekek és felnőttek. Torzsalkodó, felelőtlen szomszéd, váratlan tragédiával, halálesettel farkasszemet néző, majd gyászba forduló ijedtség, szomorúság. Nyomorúság. És oda, is nekik is van szava az Úrnak. Ugyanaz, amit Náhumnak mondott kétezer és több száz éve: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."

Belőled most, itt mit váltanak ki a próféta időt átívelő, Istentől érkezett szavai?

Kérdezem, mert tudom, mert átélem, hogy körülményeink, egészségi, mentális és lelki állapotunk változásaival egyenes arányban ugrál az Isten igazságainak befogadását mérő érzékenységünk kijelzője. Az Isten közeledését elfogadó nyitottságunk legszűkebb állapotában, ezt és az ehhez hasonló bibliai verseket olvasva kimerészkedik belőlünk a kérdés: Ha Isten jó, miért engedi meg, hogy ez meg ez megtörténjen a világban? Az országúton. A klinikán. Az erdő, a vulkán, a folyó, a becsapódás közelében. Otthon, az utcán, a boltban. Válogatás nélküli időkben és helyszíneken. Fájdalom, szomorúság, csalódás.

Az Istent vallató, de nem szerető ember itt megáll. És hátat fordít neki. A bibliás hívő elcsendesedik, és utána néz, utána kérdez, hogy vajon mindig így volt ez? Mindig volt nyomorúság? Isten még a választottakat sem kímélte?

És lassan előkerülnek a történetek.

Ábrahám. Az ókori komfortot hátrahagyva, halála napjáig vándorló beduin módjára élt. Családi viszályok és külső támadások veszélyeztették.

Unokája: Jákób. Életét féltve kellett elhagynia az otthon biztonságát. Évekig várt választott feleségére, mert becsapták. Addig pásztorkodott. Utolsó éveit éhínség előli menekültként külföldön kellett leélnie.

Az ő fia: József. Az apai kényeztetéstől a külföldi börtönig vezetett az útja, míg aztán a fáraó utáni első ember lett belőle. Ő is idegenben halt meg.

Dávid király. Elődje életre-halálra kerestette. A fia puccsot kísérelt meg ellene.

Isten többi emberének hányattatását az újszövetségi Zsidókhoz írt levél sorolja és sorolja: „megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban." (Zsid 11,36-38)

És ezek az emberek hitték, vallották, hirdették. Ha nem Náhum, akkor a saját szavaikkal: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."

Jézus tanítványai, apostolai már mentesek voltak a nyomorúságtól? A csütörtöki bibliaiskolánkban az elmúlt évek során már kétszer is tanultunk beszélgettünk arról, mit ír a Biblia és a Szentíráson kívüli hagyomány az apostolok hányattatásairól. Ezek közül, református körökben általában csak Péter és Pál haláláról merünk óvatosan említést tenni. Én hasznosnak tartottam utánanézni és felolvasni a többi apostolról fennmaradt történeteket is. Ha csak negyedrészük állja meg a helyét a történelem igazság-rostáján, már akkor is elképedünk, mit vállaltak Jézus tanítványai azért, hogy hirdessék az evangéliumot.

Na, de jó reformátusként térjünk vissza az egyetlen hiteles forrásunkhoz, a Bibliához! Pál apostol azt írja magáról a korinthusiaknak, akik közül néhányan megkérdőjelezték az ő apostolságát, tekintve, hogy nem tartozott az első tizenkettő közé, akik személyesen ismerték Jézust. Pál apostol felsorolja, mi mindent szenvedett el azért, hogy eleget tegyen Jézus tanításának és tanítványokká tegye a népeket: „Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja."

Ezek közül csak néhányról tudjuk, hogy mikor, hol, és miért történt meg vele. A többiről hallgat, de még az útitársának és egyfajta életrajzírójának, Lukács evangélistának sem engedte meg, hogy megörökítse szenvedései részleteit.

Vajon, miért nem? Mert a zsidó Pál apostol feltehetően kívülről tudta Náhum próféta minden sorát. Minden viszontagsága, nélkülözése, ínsége közepette biztos vagyok benne, hogy ő, Pál is vallotta: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."

Ki tudod mondani? Minden bajod, aggályod, fájdalmad mellett, azok ellenére: „Jó az Úr!"?

Viszonylagos biztonságunk helyén és idején: Magyarországon, Szegeden, ma azt látjuk, hogy az emberek itthon, de a világ többi részén is Isten ellen lázadnak. Nem jó nekik az Úr. Egyre kevesebbeknek kell az Ő Törvénye, örömhíre, evangéliuma, és mindazok a jóakaratú, emberszerető, embermentő tanításai, amik visszafordíthatnák az akaratszabadságból eredő akaratosság drámai fordulatait. A házasságok, a családok, az egyházak felbomlását, az országok, népek egymás ellen fordulását, a természet pusztulását.

Tehetetlenül figyeljük az érthetetlen, káros folyamatokat, de közben hangzik a kitörölhetetlen Ige a prófétai Írásból: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül."

A középületekben ki vannak függesztve a menekülési útvonalak. Baj esetén, azokat követve lehet biztonságba jutni. Megnyugtató látni ezeket a sötétben is foszforeszkáló jeleket.

Megjegyezzük? Magunk elé függesztjük? Szívünkre akasztjuk? Hangszalagunkra rögzítjük Náhum, a Vigasztaló három szavát, jelzését: „Jó az Úr!"?

Tegyük meg! Mert biztonságot ad. A nyomorúság idején elég ezt ismételgetni: „Jó az Úr!" És meglátod: Ő tudja hogyan, de oltalmad lesz Nála, Vele! Nem húz ki belőle, de átvezet a bajon, megvéd a következményektől, és amikor újra békesség vesz körül megadja mindazt, amire szükséged van már akkor. Higgyétek el! Ha nehéz, ismételjétek akárhányszor: „Jó az Úr!" Mondjuk most együtt: „Jó az Úr!" És még egyszer: „Jó az Úr!" Ámen