Istentisztelet 2016. december 25-én

Hang: kattints a képre!

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 2,1-9

Textus: Lk 2,10-12

 

Szeretett Testvérek!

 

Mit találtatok tegnap este a fa alatt? ... Jól beleszaladtam a saját kérdésembe! Ugye, megértitek, hogy nem tudom meghallgatni mindegyikőtök válaszát? Sőt, a jó rend kedvéért: egyikőtökét sem! Legfeljebb majd akkor, amikor az ünnepeket követően újra személyesen beszélgetünk a parókián, a lelkészi hivatalban, vagy otthonaitokban.

Akkor miért kérdeztem? Miért kérdeztem, hogy „Mit találtatok tegnap este a fa alatt?" Azért, mert valaki megkért rá. Itt állok a szószéken. Hármat találhattok, ki volt a megbízóm. ... Hát persze! Szentlélek Isten.

Hogy történt? A karácsonyi igehirdetés üzenetéért könyörögtem. Közben - veletek is megtörténik, míg imádkoztok? -másodpercekre elkalandoztak a gondolataim. Többek között arrafelé, hogy mi lehet az a biztos hely, ahová eldugtam egy ajándékot? Mert olyan jó rejtekhelyet találtam neki, hogy most aztán én sem tudom, hol lehet! Mi lesz ebből? Mit talál a középső fiam a fa alatt?

Idáig jutottam, és zavarba jöttem. Bocsánatot kértem az Úrtól, hogy ima közben holmi világi teendőkön töröm a fejemet, és újra arra összpontosítottam, hogy elkérjem a mai igehirdetés mondanivalóját. Megint csend lett bennem. Uram, miről beszéljek? És akkor, a Tőle megszokott kedvességgel, szelídséggel annyit szólt a Szentlélek: Hát most mondtam! Mit? Azt, hogy mi lesz a karácsonyi üzenet. És mi lesz? Hát az, hogy mit találunk a fa alatt! És mi köze van ennek a karácsony igazi örömhíréhez? Az, amit a Bibliában olvastál. Annyi mindent olvastam; csak egy apró segítséget, kis utalást, jelzést adj nekem!  Bár be volt csukva a Bibliám, abban a pillanatban mégis megjelent előttem az Ige: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban."

Valahogy így kezdődik az az igehirdetés, ami aztán a szószékre, bibliaórára kerül. Az „elkalandozott" gondolataimat Isten terelgeti el a „papos", teológiai kívánalmaknak megfelelni akaró mezőkről ahhoz a forráshoz, amiből olyan sokat meríthetek, amennyiből a gyülekezetnek is bőségesen jut. Ez az idei, karácsony első napi, délelőtti üzenet. Isten kérdése: „Mit találtatok tegnap este a fa alatt?" Örül annak, ha visszaemlékszünk az ajándékokra. Hiszen Ő segített abban, hogy odakerüljenek. Minden oldalról körülölel minket, ha elszomorodunk, mert az jut eszünkbe: üres volt az a hely, ahová ő, aki elment,ő szokott hozni valamit, ahová neki szoktunk odatenni valamit, aki már nem énekel velünk, akinek tegnap nem csillogtak a szemei a gyertyák fényében. Fenyőfa sem volt, csak egy adventi koszorú, vagy néhány gallyacska és az, amivel magadat ajándékoztad meg? Emlékszel még valami, valaki másra? Mi történt a karácsonyodon?

Mit találtak a Betlehem vidékén tanyázó pásztorok? Jelet. Azt a „jelet", azt a kisgyermeket, akiről az angyal beszélt nekik. Úgy döntöttek, utánajárnak a dolgoknak. Két tájékozódási pontot kaptak az angyaltól: Dávid városa, és „a" jászol. Dávid városa, az rendben van; Betlehem felé indulnak hát. Na de: hol lehet „a" jászol? A messzi Rómából elrendelt népszámlálás miatt több idegen nyüzsög a városban, mint ahány ismerős! Nincs tudomásunk róla, hogyan akadtak rá a messzi Názáretből érkező fiatal házaspárra, de odaértek!

Megtalálták a jászolban fekvő kisgyermeket. És vele, és benne - mit? Azt, - írja az evangélium -„amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő (az angyal) megüzente nekik". Mit hallottak az angyaltól, amikor „körülragyogta őket az Úr dicsősége"? „... Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus..."

Azt, hogy „Krisztus", ők, a pásztorok így hallották arámul: mesicha. A papok így olvasták az ősi héber tekercsekről: másíah (מְשִׁ֥יח). Mi pedig így mondjuk magyarul: Messiás. Az uralkodásra, az Istennel való kapcsolat ápolására, akaratának meghirdetésére felkent, felhatalmazott Úr.

A pásztorok azonnal megértették kit, és még mit láttak. Azt a gyermeket, akit a nagy próféta, Ézsaiás így nevezett: „Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!" (Ézs 9,5) De ez még semmi! A próféta az írása vége felé azt is hozzáteszi, hogy: „eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez! - így szól az Úr." (Ézs 59,20) Ezt a „Megváltó"-t pedig így nevezték: góél. Ebből ered a mi magyar jövevényszavunk: egál. „Egálban vagyunk". Ki van fizetve a számla. Nincs tartozás. A kicsiny betlehemi jászolban az a Fejedelem fekszik, aki kifizeti a megtérő bűnös ember Istennel szembeni tartozását! Ezt a csodát érzékelték a pásztorok. Feltehetően volt köztük olyan, aki nem élt már akkor, amikor Jézus, harminc éves korában elkezdte magyarázni, ki, és milyen Izráel Istene. Ezzel szemben akár azt is feltételezhetjük, hogy mindnyájan megérték azt az esztendőt, amikor megfeszítették a názáretit, majd a temetését követő harmadnapon nem találták a sírjában. Éltek, vagy nem éltek Jézus feltámadásakor, abból a szempontból mindegy, hogy kimondhatatlan örömmel, Istent dicsőítve fejezték ki a Megváltó megszületése felett érzett bizonyosságukat, és abból fakadó hálájukat. Nem csoda milyen hangulatban tértek vissza a nyájukhoz! Ők, akiket többek között azért néztek le, mert a nyugalom napján is dolgoztak (ugyan ki más vigyázott volna szombatonként a kegyes, vallásos honfitársak állataira...?), ők azok, akik először kaptak meghívót a Messiás gyerekágyához, ahhoz az állatetető jászolhoz!

Megtaláltuk-e tegnap délután, a zsúfolt gyülekezeti teremben, a gyermekek karácsonyán, aztán pedig este a fa alatt, vagy a néhány fenyőgally mellett Isten ajándékát? A Megváltót, Krisztust. Tudunk-e annak örülni, aminek a pásztorok örvendeztek? Kérdezem magamtól és tőletek, akik már sokkal többet tudunk, mint ők, azon az éjszakán. Mi bármikor elolvashatjuk Jézus életének részleteit. Négy feljegyzésünk van a haláláról és a feltámadásáról. Evangéliumként őrizzük őket a Bibliában. A Mester követőinek számozott és számtalan teológiai fejtegetését találjuk meg arról, mi vette kezdetét azon a betlehemi éjszakán. A felhalmozott bűneink és azok törlesztésének, sőt eltörlésének isteni megoldása! Ráadásul, az, akit érdekel, hogyan intézte el Isten a testet-lelket fojtogató vétkek megsemmisítését, majd az, aki az abból fakadó köszönete szerint rendezi be az életét, annak külön meglepetéssel szolgál a Mindenható. Olyan életet kínál, amit eredetileg tervezett legkedvesebb teremtményeinek. A vadonatúj teremtésben lévő helyszínen, szenvedések nélküli, időtlen boldogságot. A meg nem érdemelt, nem várt, nem remélt mennyei kincset.

A 19. század vége felé élt az a műkereskedő, akinek a történetét már hallották néhányan. Biztosan nem árt, ha felidézik magukban. Nekem mindig jót tesz. Az illető, művészetben gyönyörködő, és gazdagságát egyre halmozó úr remek házasságot kötött. Szerető feleséget talált és mindent megadott neki, gyermekükre azonban hosszú évekig kellett várni. Amikor megszületett, már csak az édesapa örülhetett. Az édesanya belehalt a szülésbe. A műgyűjtő magántanárokat fogadott, majd az elemi képzések után arra tanította meg a fiát, amihez ő értett. Végigutazták Európa legkiválóbb képcsarnokait. Az otthoni kastély műremekeiről órákat beszélt, tanított az édesapa. A fiú éles eszű és jó szemű tanuló volt. Húsz éves korában már kisebb vagyonokat bízott rá az apja, ő pedig vásárlással, cserével, eladással gyarapította tovább a hatalmas vagyont. Kettejük életében óriási fordulatot hozott az 1914-es esztendő. A fiút behívták katonának. Néhány hónapig érkeztek tőle levelek, tábori lapok, majd vészjósló, posta nélküli csend ült az otthoni kastélyra. Aztán a katonai küldönc kopogtatott a távirattal: „Fia a Gallipolinál zajló ütközetben hősi halált halt." Az édesapa bezárkózott. A kastélyba, és az emlékeibe. A személyzeten kívül senki nem léphetett a házba, ő pedig attól a naptól kezdve, soha el nem hagyta az épületet. Három év múlva az inas jelezte a magába roskadt műgyűjtőnek hogy az ajtóban áll egy fiatalember, aki elhunyt fiáról szeretne mondani valamit. Azonnal fogadta. Az bemutatkozott, és elmondta, hogy azon kevés túlélők egyike, akik egy században harcoltak az úr fiával. Ő maga rajztanár. Nem túl tehetséges, de van egy rajza, amit a fiúról készített. Az édesapa átvette. Másnap bekereteztette, a kandalló tetejére helyezte, és élete hátralévő tíz évében egész nap előtte ült. Halála után ügyvéde helyi és világlapokban közölte a végakaratot, mi szerint árverésre kerül a híres festmény-gyűjtemény. A kastély legnagyobb terme zsúfolásig megtelt az aukció napján. Az első, eladásra kínált kép a műgyűjtő fiát ábrázolta. A közepesnél is gyengébb grafika senkinek nem kellett a kikiáltási árért: 100 fontért. 50? Senki. 10? Senki. Ki ad érte valamit? Hátul megszólalt a kertész: Én ismertem a fiút, adok egy fontot a képért. Először? Másodszor? Harmadszor? Öné a kép. Na, végre, jön a folytatás, a remekművek! - dörzsölték a kezüket a licitálók. Az árverés vezetője azonban félreállt, és helyet adott az ügyvédnek, aki bejelentette: Az árverésnek vége. Az elhunyt műgyűjtő végakarata így folytatódik: „Akinek kell a fiam, annak mindent odaadok." A kastély, és a benne található ingóságok a fiú képét megvásárolt urat illetik.

Ez a karácsonyi történet záróakkordja. Isten megmásíthatatlan örömhíre. „Akinek kell a fiam, annak mindent odaadok." A pásztorok megtalálták a Fiút. Isten egyszülött Fiát. Az életük úgy folytatódott tovább, ahogy addig. A fejükben és a szívükben azonban ott élt a „Csodálatos Tanácsos,... a Békesség Fejedelme!" Három évtizeddel később, Isten nem a fa alá tette, hanem a keresztfára szegeztette Fiát. Helyetted, miattad, érted. Aztán visszaadta az életét és azzal: nekem, neked, nekünk. Kell a Fiú?

Megtaláltad-e a karácsonyi Jézust? Kell-e neked Isten ajándéka? A jászolba született, kereszten függő, a sírból feltámadt Jézus Krisztus. Ha elfogadod az Úrtól, tied lesz minden! Ámen

 

Istentisztelet 2016. december 26-án (Dr. Kereskényiné Nemes Lívia)  Lekció: Lk 2,21-32    Textus: Lk 2,30-31

 

Kedves Testvérek!

 

Simeon története nem csak egy „érdekes" részlet a Jézus születése utáni napokból. Simeon személye arra példa, hogy Isten élő szent Lelke már az előtt is megmozgatta az embereket, mielőtt kitöltetett az egész világra.

Az ószövetségi időkben is jelen volt, de ha visszamegyünk a Teremtés kezdetéhez, már ott megtudjuk, hogy: „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött." (1Móz 1,2) A Szentháromság Isten egyik személye sem időhöz kötött teremtmény, mint mi. Ők, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, a különböző időkben, különböző, nekik tetsző formában jelentek meg.

Simeon az Isten Lelkétől kapott kijelentést, és az Isten Lelkének indíttatására ment oda, ahová küldte.

Mielőtt találkoznánk vele, Lukács evangéliuma felidézi előttünk az ószövetségi törvények szerinti rendet. A gyermekek születése utáni tennivalókat.

József és Mária, „Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant." Ez egy nagyon fontos ceremónia volt. Annak a jele, hogy Istennek, az Ábrahámmal kötött szövetsége érvényben van. A körülmetélt fiúgyermek a szövetség részese. Nem ő dönt felőle, hanem a szülei.

Bizonyos értelemben ez az alapja annak, hogy mi megkereszteljük a gyermekeket. Az ő keresztelésüket is a szülők hitének döntése határozza meg.

József és Mária következő, törvény szerinti kötelessége a gyermek bemutatása volt. Így tanulták még otthon Názáretben: „Nekem szentelj Izráel fiai közül minden elsőszülöttet, amely megnyitja anyja méhét; akár ember, akár állat, enyém az." (2Móz 13,12) Ez előtt azonban még Mária miatt várni kellett. A törvény szerint, néhány hét eltelte után rituális szertartáson kellett végigmennie azért, hogy megtisztuljon.

Tisztességgel eleget téve minden előírásnak, mielőtt útra kelnének, eléjük lép valaki, akivel soha nem találkoztak még. Ő Simeon.

Kellő időben a kellő helyen volt. Azért, mert hallgatott a Lélek kijelentésére, és engedett az indíttatásának. Aki a Lélek közegében él, az így tesz. Arra figyel, amit a Lélek mond, és azt teszi, amire a Lélek indítja.

Simeonnak kijelentette a Lélek, hogy „nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát." Izráel, és a világ Üdvözítőjét. Azt, aki rendbe hozza az Isten és ember megromlott kapcsolatát.

Nagy bátorság volt ebben a hitben élni. Nagyon régóta nem szóltak a próféták. Nemzedékek nőttek fel Izráelben úgy, hogy igaz próféta szájából kaptak volna biztatást, kijelentett isteni akaratot. A régi törvényt olvasták, abból próbálták megérteni, mit kell tenniük, kit kell várniuk.

Heródes annyira nem törődött már a régi kijelentésekkel, hogy nem tudott válaszolni a keletről érkező Jézust kereső bölcsek kérdésére. A tanácsadói mondták meg, hogy Betlehemre szól a Messiás születésének ígérete.

Simeon biztos volt benne, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem születik a Messiás. Amíg saját szemével nem látja az Úr Krisztusát.

Irigylésre méltó élet. Valaki biztos abban, hogy történjék bármi, addig nem hal meg, amíg be nem teljesül a Lélek, neki szóló kijelentése. Hisz abban, hogy a látása is megfelelő lesz addig, amíg szeme elé kerül a Megváltó.

Egy modern filmfeldolgozás szupermant alakítana ki egy ilyen Simeonból. Bárhol bevethető, mert biztosan nem hal meg, amíg nem látja meg Krisztust. Simeon nem ezzel a lelkülettel élt. Ő várt. Várta a beteljesedés napját.

A mai Simeonok is kaphatnak kijelentést. Ugyanattól az isteni Lélektől. Isten Lelkétől. Tele van vele a Biblia. Minden igehirdetésen szól, üzen az Úr.

A kérdés az, hogy figyelünk-e rá? Fogékonyak vagyunk-e rá? Várunk-e a kijelentésre, vagy fordítva történik: Van nekünk egy tervünk, amit alig várunk, hogy megerősítsen az Úr?

Ezt az elvárásunkat nem fogja kiszolgálni. Makacsságunkat azzal bünteti, hogy amíg arra várunk, hogy a mi igazságunkat erősítse meg, addig lemaradunk az Ő Kijelentéséről.

Simeonnak azért sikerült kivárnia a beteljesedett kijelentést, mert „Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását".

Ezt csak úgy tehette, hogy „a Szentlélek volt rajta." Simeon tudta, hogy az ő igaz embersége és kegyessége nem rajta múlik. Istenben kell bíznia, és nem magában. Fordított esetben hamis lenne az embersége, és üres vallásosság a kegyessége.

Mi sem engedhetjük meg magunknak, hogy a Szentlélek nélkül kezdjük el a következő napunkat, mert nélküle nem azt tesszük, ami áldást közvetít számunkra, szeretteinkre, gyülekezetünkre. Amíg a magunk képességeiben, döntéseiben bízunk, addig felülírjuk magunkban Isten tanácsát.

Amikor elénk tesznek egy fehér lapot, amin van egy fekete pont, és megkérdezik, mit látunk, 99%-ban rávágjuk: egy fekete pontot. Pedig a fehér az uralkodó felület.

Simeon szívén, lelkén, látásán, hallásán a hófehér Lélek uralkodott. Őt is körülvették a fekete pontok, de az ígérete a Messiásra vonatkozott. Őt kereste. A sötétségben, az igazságtalanságban, a nyomorúságban is. Ezért találhatta meg. Ezért volt ott a Templomban akkor, amikor eljött az ideje.

Ezt a figyelmet kéri tőlünk Isten. Mert segíteni akar. A fekete pontok, pacnik, foltok között élő, mégis a Lélek kijelentéseit szemük előtt, és szívükben tartott embereken.

Simeon szerette az Urat. Ez alapvető feltétele annak, hogy valaki megértse Isten kijelentését. Akár róla is írhatta Pál apostol, ami most nekünk szól: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek." Simeon olyan titkok birtokába juthatott, amit Isten az ilyen, őt szerető embereknek készített el.

Képzeljétek, hány vallásos ember tolongott a jeruzsálemi Templomban, amikor József és Mária ott járt! Ki vette észre, hogy a Messiást tartják a kezükben? Ketten. Simeon, és az özvegy Anna. Ők szerették annyira az Urat, hogy nem a vallási ceremóniákat, és a babonás hitgyakorlatot űzték, hanem a Messiást várták.

Kedves Testvérek! Isten, Szentlelkétől újjászületett gyermekei kíváncsi türelemmel keresik és várják Isten kijelentéseit. Személyesen, őket megszólító kijelentéseit. Nem az a kérdésük, hogy „Él-e bennem a Lélek?", hanem az, hogy „Mit mond nekem a bennem élő Lélek, akire feltétel nélkül hallgatok?"

Az első kérdés a bizonytalanságot, de az Istent kereső(!), bizonytalanságot fejezi ki. Ne ijedj meg, ha ez a te kérdésed: „Él-e bennem a Lélek?" Kérd el Istentől! A második kérdés a hit bizonyosságából fakad. Hiszek, bízom abban, hogy a Lélek szól hozzám. Azért élek, mert még nem tettem meg azt, amit legutóbb mondott nekem. Ha megtettem, akkor pedig azért élek, arra várok, hogy megmondja, mi a következő feladatom.

Simeon története világossá teszi, hogy Isten Lelke nem úgy tölt el minket, mint ahogyan mi töltünk tele vízzel egy poharat. Isten Lelkét magunkba szívjuk, mint a szivacs a vizet. A mi Lélektől átitatott szivacs életünkkel aztán azt tesz Isten, amit akar. Tisztít. Lelkeket, tekinteteket, terveket, szemeket és ajkakat.

A vizes szivacs a vízben lebeg. A levegővel telített szivacs a víz felszínén. A Lélekkel telített élet belemerül a Lélekbe. Együtt mozog vele. A Lelket kiszorító élet csak felületesen érinti az isteni közeget. Már egy szellő is elmozdítja, úgy mint egy lehelet a víz felületén lebegő szivacsot.

Simeon Lélekkel átitatott ember volt. Ezért vehette karjaiba Jézust.

Karácsony után erre hív minket az Úr.

Az úrvacsorában éppen ezt ajánlja fel.

Ahogyan a kenyér és a bor testünk része lesz, úgy töltsön el, úgy töltsön fel bennünket a Szentlélek Isten engedelmességgel, erővel és békességgel a szeretet közösségében, hogy meglássuk üdvösségünket! Ámen.