belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Hancsók Barnabás

Enyém a lelked! – Lélekölő

Ha volna olyan eljárás, amely megkönnyíti az életet…

„A lélek fő székhelye egy apró mirigy, amely az agy közepén helyezkedik el.” Ezzel a hatásos Descartes-idézettel kezdődik a Lélekölő című film, amely nem más, mint egy módfelett abszurd vígjáték köntösébe bújtatott, minden tekintetben 21. századi Faust-parafrázis, és nem mellesleg a Golden Globe-díjas Paul Giamatti előző filmje. 

Előző, hiszen Giamatti neve a tavaly mozikba került Barney és a nők című filmmel vált igazán ismertté a nagyközönség számára, és az Aranyglóbuszt is az ebben nyújtott alakításáért kapta. Pedig ott volt ő korábban is a vásznon, csak valahogy mindig olyan fikarcnyi mellékszerepekben tündökölt, amelyek nem tudták neki meghozni a nagy áttörést. Kissé talán túlzás, de úgy gondolom, a Lélekölő igen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Barney és a nők egyáltalán elkészüljön.

Hogyan – tehetjük fel a logikus kérdést –, és egyáltalán, miért kell ennyit áradozni egy színészről, ráadásul rögtön egy cikk elején? Nos, nem csupán azért, mert az elsőfilmes Sophie Barthes rendezőnő alkotása rendkívül figyelemfelkeltő jutalomjáték, hanem azon egyszerű oknál fogva is, hogy a film főhősét Paul Giamattinak hívják. A színész Paul Giamatti ráadásul egy szintén színész Paul Giamattit alakít, aki arról panaszkodik, hogy nem megy neki a játék, és így már végképp biztos, hogy soha nem fogják felfedezni, vagyis soha nem fog igazán nagy karriert befutni… Nem ragozom tovább film és valóság teljesen nyilvánvaló párhuzamát, a Lélekölő egyébként is csordultig van alkotói kikacsintásokkal, és különbözőbbnél különbözőbb reflexiókkal. 

De vajon mit tesz a filmbeli Paul, hogy változtasson a helyzeten, azaz rövid távon el tudja játszani Ványa bácsit a színpadon, hosszú távon pedig sikeres és ismert színész legyen? Egy baráti „jó” tanács hatására, és vállalva egy nemrég felfedezett orvosi beavatkozás minden mellékhatását, kiveteti a lelkét. Igen, a lelkét, ami a (rossz) emlékeket, az érzelmeket, és en bloc a sötétséget hordozza, így nélküle sokkal felhőtlenebb és nyugodtabb életet élhet a remek döntést hozó páciens – legalábbis valahogy így hangzik a filmben Dr. Flintstein (David Strathairn) érvelése, amely már a műtét után nem sokkal megdőlni látszik. 

Amellett ugyanis, hogy Paul élete sokkal szürkébbé és környezete számára egyre érthetetlenebbé válik a hiányzó érzelmek miatt, kiderül, hogy valami más is tárolódott a főhősünkből kioperált, csicseriborsó méretű lelkecskében, és ez a valami Paul számára a lehető legfontosabb: a tehetsége. Lehetne moralizálgatni olyanokon, hogy mégis mi az, hogy ez a legfontosabb, de a lényegen ez mit sem változtatna: Paul a lehetséges siker és karrier reményében feláldozta azt, ami őt valóban sikeressé tehette volna – sportnyelven szólva ez minimum öngól.

 

A film legnagyobb erőssége azonban éppen az, hogy tudja, merre van a kapu, amelybe az általa feldobott labdát be kell buttatnia. Sophie Barthes rutinosabb pályatársait megszégyenítő ügyességgel teremtette meg filmjének fokozottan abszurd atmoszféráját, hogy aztán a felfedezhető párhuzamokat és a lecsapódó mondanivalót mindenféle szájbarágás nélkül bízhassa a nézőre. És bár a lelkek feketepiacát uraló orosz maffia szerepeltetése elsőre meglehetősen klisésnek hat, az emberekből kioperált „érzelemgumókat” saját testükben csempésző futárok megjelenésével mégis teljes létjogosultságnak örvend az említett szervezet. 

Hiszen rájuk is csupán az abszurditás fokozása miatt volt szükség, mint ahogy a merészen egyedi, ám a konvencióktól mégsem túlzó radikalizmussal eltérő filmnyelvre is, amelyet mindenekelőtt az indiai-ukrán származású Andrij Parekh operatőrnek köszönhetünk – akinek tehetségéről, ha megérzésem nem csal, sokat fogunk még hallani a jövőben. A világ számos tájáról érkező stábtagok ellenére azonban alapvetően nagyon is amerikai film maradt a Lélekölő, így a happy end egyfajta kötelező elemként bukkan végül fel a stáblista előtt: Paul lehetőséget kap az újrakezdésre. A kérdés csupán az, hogy vajon a lelkét sokkal régebb óta zaciba vágó csempésznő is ilyen szerencsés lesz-e, vagy ő már örökre lelketlenül tengeti tovább sivár életét? No meg, persze, hogy mi lesz azzal, aki a való életben üresíti ki magát? Vajon ők is kapnak még egy esélyt?

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szakács Gergely
Igenember és Istenember
Akár a nem-esedés, akár az igenlés útján járunk…

Gondolkorzó

Pete Violetta
Mit is mondtam?
Keresztelői fogadalmaink és ami utána jön…

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
Igen, egy örök életre
Pontosan mit is fogadunk meg a házasságkötéskor?

Magasság

Tóth Sára
Igent mondani a királyban az emberre
A király beszéde című film és a férfiszerep

Miklya Zsolt
Nefelejcs-nem, gondoljrám-igen
Igen-nem játék Tolkien és Nemes Nagy virága kapcsán

Mélység

Szakács Gergely
A NEM mint határozott IGEN
Agresszió vagy megalázkodás helyett asszertivitás

Teljesség

Bella Péter
Igen. Hiszek egy Istenben...
Hitbólintás, de kié?

Koczor Tamás
Isten igen – egyház nem
Magunk módján vallásosan…

Üzenet

Thoma László
Igen… egymásra!
A megtartó közösség ereje

Áthallások

Bölcsföldi András
De jó a fürdőkádban ülni!
Rejtett irodalmi üzenet, boldog, aki megfejti!

Hancsók Barnabás
Enyém a lelked! – Lélekölő
Ha volna olyan eljárás, amely megkönnyíti az életet…

Miklya Luzsányi Mónika
Lehet-e halállal igent mondani az életre?
Emberek és istenek paradoxona

Riport

Hajduk Zsófia
Miért érdemes kimondani a boldogító igen-t?
Házasság hete, szemben a szkepszis éveivel

Kitekintés

Szoták Orsolya
Igen!
Egy fiatal menyasszony bizonysága

Ferenczi Réka
Isten engem úgy segéljen
Egy fiatal presbiter bizonysága

Látogatóink száma a mai napon: 62
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44206494

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat