Digitális igehirdetés – 2020. október 31. Reformáció napja

Digitális igehirdetés - 2020. október 31. Reformáció napja - Gyöngyösi Református templom

- készítette és közreadja: Kenyeressy Károly lelkipásztor -

AZ EGYHÁZ IGAZI KINCSE

Alapige: Máté 19,21

„Jézus így válaszolt neki: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!"

A 95 tétel a földi egyház anyagi ügyei miatt lett megírva. Az anyagiak kérdése a mai világ kérdése is. A Szentírás az anyagiak fölé helyezi a lelkieket. Az egyház igazi kincse a lelkiekben van. Érvényes ez a mindennapi boldogulásban. Szó szerint, mivel az emberi boldogság fokozottan lényeges tényezője. De még inkább érvényes a földi élet utáni valóságban. Itt a földön megmarad a sír, a síremlék, amire idősebb korában már gondol és többnyire gyűjt rá az ember. Október végén, november elején ez különösen sokakat foglalkoztat. Mi lesz velem a halál után? Ez a kérdés szólít meg minket ezen az ünnepen.

Volt egyszer egy gazdag ember, aki sok kincset halmozott fel. Páncélszekrényeket készíttetett és azokba helyezte pénzét. Lakása tele volt értékekkel. Drága szőnyegek voltak a padlókon, bútorai külön-külön is egész vagyont értek. Egyszer egy bibliai mondásokat, bibliai falitáblákat árusító férfi zörgetett háza ajtaján. A személyzet először elutasította, végül nagy nehezen mégis bejutott a ház urához. Az árus kínálatát látva gazdag kijelentette: „Ilyenekre nincs szükségem!" Hogy is nézne ki egy bibliai falimondás egy olyan lakásban, ahol a falakon a legdrágább festmények vannak felaggatva. A falitábla árus még egy próbát tett. Elővett egy falitáblát, amire az volt ráírva: »Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön. Máté 6:19« Amikor a tulajdonos elolvasta, bosszankodva ismételte előző kijelentését: „Nekem erre aztán igazán nincs szükségem!" Az árus erre távozott. Évek múlva kitört a háború. Egy nagy bombázás alkalmával telitalálat érte a gazdag ember gyönyörű házát. Tönkrement, elpusztult, felégett minden, még a páncélszekrények is darabokra szakadtak. A bombázást a háziúr egy nyilvános óvóhelyen élte túl. Mikor hazaérve látta a romokat, látta, hogy mindene odaveszett, elkeseredésében nekiindult az elsötétült utcáknak. A nagyváros szélén, kifáradva egy kis házba zörgetett be, amelyiknek ablakában fény világított. Mikor ajtót nyitottak és a házba belépett, meglepve ismert rá a falitábla árusra. Az barátságosan vezette be szobájába, és amikor megtudta, hogy mi történt, ott készített helyet neki éjszakára. Amikor a szobában egyedül maradt az ember, megpillantotta az ágya fölötti falimondást: »Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön.« Ekkor megalázkodott az Úr előtt, és új életet nyert.

Az egyház a XVI. század első évtizedeiben nem bibliai falitáblákat, hanem bűnbocsánatot árusított. A gazdagabbak ereklyéket, a szegényebbek rövid okiratokat vásárolhattak, ez utóbbiakat még a vásárokon is árulták. Egy három éve megjelent olvasókönyvünk találóan jellemzi az egykori helyzetet: „-Tyúkot, libát, kacsát tessék! Hagyma, retek, káposzta! Mind bele a lábasba! Ha sört iszol, minden jó, nem aggaszt a nagy adó!" Ebbe a hangzavarba kiabálták bele a bűnbocsátó cédula árusító domonkos rendi szerzetesek: „Ládámba ha pénzed csörren, lelked rögtön mennybe röppen!" Tegyük hozzá: mások lelke is kivásárolható volt pénzen a purgatóriumi szenvedésből! A busás bevétel X. Leó pápa római templomépítésére szolgált. Egy monumentális temploméra, mely ma is áll. Luther a 95 tétellel tiltakozott a keresztyének megtévesztése miatt. Ezt írta röpiratában: „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma. De ezt méltán gyűlölik, mert elsőkből utolsókká tesz. A bűnbocsátó cédulák kincsét viszont igen kedvelik, mert utolsókból elsőkké tesz. Az evangélium kincse olyan háló, amellyel egykor az anyagi javak embereit halászták. A bűnbocsátó cédula kincse pedig olyan háló, amellyel ma az emberek anyagi javait halásszák. A bűnbocsátó céduláról a búcsúhirdetők azt hirdetik, hogy a legnagyobb áldás. Valóban az, de a haszon szempontjából. Valójában azonban a bűnbocsátó cédula az Isten kegyelméhez és a kereszt jóságához mérten a legkisebb dolog." (62-68. tétel)

Az egyház igazi kincse: az evangélium, azaz maga Jézus Krisztus! A bibliai gazdag ifjú ezt nem értette és nem ragadta meg, de mi megtehetjük és lelkünkbe vehetjük Jézust, a Szentlélek által! Példáink erre: Antonius, Augustinus, Assziszi Ferenc, Pierre Waldez, Charles T. Studd és maga Luther Márton, aki jobban rettegett a haragvó Istentől és a kárhozattól, mint saját szigorú apjától, aki jogásznak neveltette és keményen büntette, mikor 1505-ben, 21 éves korában, egy sorsfordító vihar után szerzetes lett. A Kolossé 2,1-3-ra vonatkozóan vagyunk minden hívővel egyek a Krisztusban. Ez a Krisztus ismerete: „őbenne van a bölcsesség és ismeret minden kincse". „A világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek" (1 Péter 1,20). Jézus Krisztusba összpontosította az Atya minden kincsét, mintegy tárházba. Nem földi trezorokba, bunkerekbe, bankszámlákra. Krisztuson kívül senki nem kapja meg a lélek igazi kincseit. A Sátán nagyon homályosít és kétségbe ejt, ne csalattassunk meg gondolkodásunkban! „Így szól az Úr: Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat... vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme is kevésnek bizonyul." (Ézsaiás 29,13-14). A Krisztushoz való eljutás kulcsa, a mennyei tárház kulcsa a hit. Ezzel tudunk bemenni a mennyország lelki kapuján. Az evangéliumi párbeszéd tanulsága, hogy gazdag ifjú nem tudott bejutni hit nélkül. Eluralta lelkét a földi kincsek mulandó értéke. Az igazi kincsek nem azok, amikkel mi rendelkezünk. Életünk véges volta megmutatja egoizmusunk hiábavalóságát. Az igazi kincsek fölött nem rendelkezünk hatalommal. A legnagyobb kincs a boldog Istennel (1 Timóteus 1,11; 6,15) való kapcsolat itt a földi és az örökké tartó, múlhatatlan életben.

Egyszer egy ember elmenekült a városból, amelyet az ellenség megszállt. Legértékesebb holmiját, egy zacskó aranyat magával vitte. Olyan helyre jutott, ahol elfogyott mindene, éhezett, szomjazott, s nem lehetett vásárolnia semmit. Az aranyait hiába kínálta, mert a lakosoknak sem volt mit enni, aranyért sem adtak semmit. Az éhségtől elgyötörve, elszédülve lerogyott és elaludt egy bokor mellett. Mire felébredt, az aranyakat tartalmazó zacskóját már sehol sem találta. Kétségbeesetten kereste, de hiába. Végre jött valaki, aki meglátva szomorú állapotát, adott neki egy ital bort és egy karéj kenyeret. Ezek úgy megerősítették, hogy tovább tudott menekülni. A földi kincsek nem segítenek bennünket az örök életbe, csak a lelki kincsek tarthatnak meg. Mi jellemzi a lelki kincseket? Ezeket nem lehet ellopni, ezeket nem fogja a rozsda. A lelki kincsek tárháza Jézus Krisztusban van. Az Ő szívében olyan sok szeretet van, hogy nem tudták itt a földön elvenni tőle. Hiába bántották, hiába csúfolták, hiába verték, hiába feszítették keresztre - szeretetét nem vette el Tőle semmi! A legnagyobb kincs maga Isten, mindenestől és mindennel együtt! „Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké! ...Isten közelsége oly igen jó nekem!" (Zsoltárok 73,25-26,28) Szárnyaljon fel a szívünk Istenhez és verjen az Ő szívének ritmusára! A XVI. században a reformáció tisztázta, hogy a lelki kincs pénzen nem megvehető. Luther Márton szakított apja elveivel, és szegényen lett boldog - Jézus Krisztusban!

„Szép tündöklő hajnalcsillag, / Ki kegyelemmel felragyog, Jessének szép vesszeje, / Dávid királynak magzatja, / Sok királyoknak királya, / Lelkemnek vőlegénye: / Kedves, kegyes, kellemetes, / ékes és gyönyörűséges, / Gazdagsággal dicsőséges. //

Öntsd mélyen az én szívembe, / Szerelmed tüzét lelkembe, / Ó drága jáspis kövem! / Fogadj hozzád s vigasztalj meg, / Hogy eleven tagod legyek, / Benned legyen örömem. / Hozzád kiált / Sebhedt szívem, / lelki rózsa: / Légy orvosa! / Nélküled nincs vígassága." (RÉ 296:1,3)