Digitális igehirdetés – 2021. február 28. vasárnap

Digitális igehirdetés - 2021. február 28. vasárnap - úrvacsorai istentisztelet

- készítette és közreadja: Kenyeressy Károly lelkipásztor -

JÉZUS KERESZTJÉNEK VILÁGOSSÁGA ÉS DICSŐSÉGE

Alapige: János 12,27-43

„Jézus ezt mondta nekik: ...Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; ...Ezeket mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét, és őróla szólt."

Jézus lelke megrendült földi élete utolsó hetének kezdetén. Egyik ember se tudja a halála napját. Egy televíziós riportban a napokban beszélgettek egy idős zenésszel, aki azt mondta, hogy százharminc évig akar élni, mire a riporter helyeselt, hogy ő is. De mégse tudja egyikünk se a halála napját, Jézus Krisztus viszont nagyon jól tudta. Másfelől azért rendült meg a mi Urunk lelke, mert ránehezedett az egész embervilág bűne. Őrá, aki bűntelen volt! Ránehezedett a hitványság, a szeretetlenség, az erkölcsi mocsok, az árulás, a hazugság, a rosszindulat, mindaz, ami csak tőlünk - tőlem is - kitelik. Az Ő golgotai kereszthalála a gonoszságnak a krízise, a Sátánnak, a világ fejedelmének a krízise, és a teljes emberiség krízise. Jézus keresztje az élet és halál döntő fordulópontja. Mennyei jel mutatja ezt az isteni cselekményt: hangzó szózat és a korábban megjelent földöntúli fény. Ennek a most felolvasott igeszakasznak két része van: Jézus tanítása a sokaságnak és ahogy János apostol kommentálja ezt a tanítást. Ez a különleges élet-epizód és ez a kommentár a többi evangéliumban nem szerepel. János írása egy más nézőpontú és különleges hangsúlyú evangélium. I. Jézus tanítása először is arról szól, hogy ebbe a sötét világba Ő világosságul jött. Hét „Én-vagyok" mondásából a második így hangzik: „Én vagyok a világ világossága." Olyan, mintha Jézus egy nagy fáklyát emelne föl. Felemeltetik az Ő keresztje, és ezen a kereszten keresztül az emberek látni fogják az Ő dicsőségét. A kereszt felemelt fáklyafényében járhatunk, Jézus tanítványként a világosság fiai lehetünk. Az Újszövetség több helyén is szerepel ez a felhívás (pl. Efézus 5,8-14) Sok énekünk szól arról, hogy ezen a világon a legnagyobb dicsőség Jézus keresztjének a dicsősége. Ez a világ lelki értelemben ugyanis egy rettenetesen sötét hely. Lehet, hogy a tavasz küszöbén most örvendezünk a fénynek. De ennek a sötét világnak sötét végkifejletében vagyunk. A lelki sötétség hatalma végveszély és bekeríti az emberiség tömegét: „Addig járjatok a világosságban, amíg a sötétség hatalma meg nem lep titeket!" Minden hitetlenre vonatkozik - írja Kálvin -, hogy nekik a világosság már csak egy rövid ideig fog fényleni, és a fény megvetését sötétség követi. Valaki egy erdőben, egy nyirkos téli estén, a sötétlő alkonyatban és a leszálló ködben egy meglehetősen jól ismert úton eltévedt. A nála levő zseblámpa hamar elromlott. Nem volt semmi világosság, még a hold sem világított. Hosszú órákon át tapogatózott a ködben, az út melletti árokban bukdácsolva, a szúrós bokrokba gabalyodva. Életünk, sorsunk krízisében csak egyetlen nagy fáklya áll: az Úr Jézus keresztje! A kereszt világosságában hinni kell, mert különben elveszünk a sötétségben: „Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!" (36. vers) Jézus Krisztus tanítását, szavait így kommentálja János apostol: „Noha ennyi jelt tett előttük, mégse hittek benne, hogy beteljesedjék Ézsaiás próféta szava."  Ez a kommentálás nem előzmény nélküli. Nemcsak a felolvasott versekben, hanem az első mondatoktól (a Prológustól) kezdve, az egész evangéliumban, sőt a gyülekezeteket tanító első levelében is erről a mennyi fényről van szó. Ez utóbbi bibliai egységben ott vannak a csodálatos mondatok, amelyek az úrvacsorához is odavezetnek bennünket: „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk. és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől." Jézus keresztjében a legnagyobb világosság ragyog fel. János evangéliumában szerepel az a szava Jézusnak, hogy „Elvégeztetett!" (János 19,30) Ez a szó elhat az egekig és elhat a poklokig! Benne van a magasság és mélység, a szélesség és hosszúság, hogy megértsük: „Ő gyújtott világosságot a szívünkben (Efézus 3,18; 2 Korinthus 4,6) Vajon mért nem látják a kereszt felemelt világító fáklyáját az emberek? Mert valami erkölcsi értelemben megvakítja őket. Mert van egy másik fény, amelyik a gondolataik számára erősebb az Isten fényénél. Ez a fény a saját dicsfényük rivalda-fénye. Ezt az önző és csalóka „ál-fényt" kellene kikapcsolni! II. Jézus tanítása másodszor arról szól az evangéliumnak ezen az izgalmas pontján, hogy Ő a golgotai kereszttel dicsőíteni fogja Istent. Ezt a keresztet egy átlagos ember szégyennek nevezi, hiszen a test rettenetes állapotát jeleníti meg: a sebeket, a kificamodást, a büntetést. De Jézus Krisztus szemszögéből ez az Isten dicsősége! János evangéliumában ragyog fel leginkább ez a tanítás, máshol nem ennyire élesen és csodálatosan: a kereszt Isten dicsősége! Úgy értelmezi az ézsaiási próféciát János apostol, hogy Isten keményítette meg az emberek szívét, hogy ne lássák a kereszt dicsőségét. Ézsaiás látta az Isten dicsőségét - az Ő Szenvedő Szolgáján keresztül. Emlékezzünk a Szenvedő Szolga próféciájának bevezetésére: „Ki hitte volna el, amit hallottunk, és az ÚR karjának ereje ki előtt volt nyilvánvaló? ...Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfija, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg." (Ézsaiás 53,1-5) Ezt a dicsőséget nem látják az emberek, mert elvakítja őket a saját dicsőségük. Az emberek szeretik megörökíteni a dicsőségüket. Mégha csak a legkisebb körben is, de ragaszkodnak ahhoz, hogy valahol fennmaradjon a nevük. Amikor a világ örök életről beszél, a hangsúly ezen a szón van: „örök". Örök élet alatt olyan létet értenek, amelynek nincs vége. De mindenki meghal egyszer. Azt gondoljuk, hogy a halál után még egy ideig élünk az utódok emlékezetében. Pedig előbb-utóbb mindenki bekerül a feledés temetőjébe. Behorpadt, gyomverte sírok, összedőlt otthonok beszélnek arról, hogy egyszer az ember nemcsak az életből hull ki, hanem a történelemből is. Az egyiket pár hónap alatt elfelejtik, a másikra egy-két évig még gondolnak talán, a harmadikat évtizedekig életben tarthatja a kegyelet, a negyedik talán századokkal is dacol, végül azonban mégis a halál, a feledés győz. Lassan befed mindenkit az enyészet pora. „Pár ezredév gúláidat elássa, homoktorlaszba temeti neved." (Madách Imre: Az ember tragédiája) Mért beszél a világ „örök" életről, amikor nem tudja, hogy miről van szó? Az újszövetségben az „élet"-re két szó használatos: a biológiai élet, ami a halállal véget ér („biosz") és az örök lelki élet, amely már a földi élet során elkezdődik és nem ér véget („dzóé"). És mindez az Úr Jézus keresztjénél dől el, ott ragyog fel a megváltás dicsősége: élet vagy halál! Látjátok a kereszten a két gonosztevőt, az emberiség szimbólumát. Az egyiknek ott van a saját, önző érdeke: „Szabadítsd meg magadat, és minket is!" A másikban meg ott van a bűnbánat: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban!" (Lukács 23,39-42) Nem azt kell az Isten szemére vetni, hogy mért történhetett meg mindez, hanem csak bűnbánatot kellene tartani, csak bocsánatot kellene kérni. Az emberek ragaszkodnak a saját dicsőségükhöz. Valami „dicsőség csarnokot" képzelegnek. Ahogy az amerikaiak nevezik hollywood-i módon: „Hall of Fame". Az emberek szeretik megörökíteni a saját dicsőségüket. De mindez mulandó. Csak a keresztben láthatjuk az el nem múló dicsőséget! Az előbb énekeltük is: „El nem múló boldogságod, / Békességed ott keresd!" (RÉ 230,4) Imádkozzuk hát Luther imádságát: „Jer, világosság, ragyogj fel nekünk, / Hogy csak Krisztus légyen mesterünk!" (RÉ 234,2)

Ne a másik embertől várjuk az elismerést, hanem keressük Isten szeretetét és az Ő dicsőségét!