belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika

Tartozik és követel

A tarantinói mérleg nyelve

Quentin Tarantino, Hollywood fenegyereke ismét áltörténelmi eposszal kápráztatta el rajongóit, és azokat is, akik eddig nem kedvelték fölöttébb. Bár gyermekeim többször megköveztek érte, mégis be kell vallanom, hogy eddig nem tartozott nagy kedvenceim közé Tarantino. Elemien irtózom az erőszak akár stiláris ábrázolásától is, az irónia nem kenyerem, és szeretem, ha egy film minden szempontból hiteles, vagy legalább számomra átélhető emberi konfliktusokat tükröz, értékekre mutat rá. Ezeket az elemeket én eddig nem nagyon tudtam felfedezni Tarantino műveiben.
Bár filmjeinek dramaturgiai bravúrjait, nyelvi mesterfogásait mindig is elismertem, egyszer sem tudtam igazán belemerülni a Ponyvaregénybe, a Kill Billtől meg kifejezetten irtóztam. A Becstelen brigantykat is csak szülői kötelességből néztem meg, és ha lehet, még jobban felháborodtam, mint azelőtt. Mert bár Tarantino ikonikus figurája lett nemcsak Hollywoodnak, hanem, ha jól sejtem, a teljes Y-generációnak is, én magam egy ügyes csepűrágónak tartottam csupán, nem jelentős művésznek. Ám a Becstelen brigantyk első jelenetében Tarantino számomra is nyilvánvalóvá tette képalkotói zsenijét is. A kíméletlen, nagyon is tarantinós párbeszéd a zsidóvadász náci tiszt és a francia tehenészgazda között nemcsak nyelvi bravúrjaival kápráztatott el, hanem a pszichikai hadviselés tudatosan, századmásodpercekre felépített rendszerével is, amelynek a vége a padló alatt lapuló zsidó család kiirtása és a néző katarzis-érzése.

A gond számomra csak az volt, hogy az első tíz perc után Tarantino megunja a komolykodást, és hirtelen bedobja a filmbe a brigantykat, a zsidó származású amerikai partizánokat, akiknek a feladata Hitler megölése mellett fejenként 100 náci skalp megszerzése, merthogy a csapat vezetője történetesen indián származású is. Innentől a film hamisítatlan Tarantino, minden értékével és hibájával együtt. A túlzás zavarát nálam nem annyira a brutalitás, hanem a történelmi hűség tökéletes felrúgása jelentette. Az amerikai nácivadászokat még csak-csak lenyeltem volna, de második világháború Párizsában a zsidó Shosanna és néger szeretőjének románcát vérlázítóan hamisnak éreztem, hiszen a kor körülményei között ez nemcsak mindenféle etikai mércét felrúgó cselekedetnek számított, hanem gyakorlatilag kivitelezhetetlen volt. De Tarantino korhűtlenségben még ezt is felül tudta írni egy Hitler elleni sikeres (!) merénylettel, amely nálam teljesnek kicsapta a biztosítékot.
Az idén Oscar-díjra jelölt Django elszabadul című Tarantino-filmet viszont felhőtlenül és boldogan élveztem. Tudatlanságom révén az amerikai polgárháború előtti időszakban játszódó filmben nem zavarhattak a kortörténeti csúsztatások és hamisítások, bár Jamie Foxx és a rabszolgahajcsárok retró napszemüvege még nekem is szemet szúrt. És vele együtt néhány más dolog, melyek hatására én magam is kezdtem kicsit más szemmel nézni Tarantino utolsó két munkáját. Mert a történelemhamisítással, a posztmodern párbeszédekkel és drámai fordulatokkal Tarantino a mégoly ostoba és elfogult néző számára is (mint én) azt próbálja üzenni, hogy ne várjon realista filmet. Hanem egy mesét, egy legendát, vagy fogalmazzunk úgy, áltörténelmi hőseposzt, amely, mint olyan, sajátos stílusjegyeként hordozza a „tartozik és követel”, avagy a „szemet-szemért” elvet, hiszen mind a Djangóban, mind a Brigantykban a főhős a szerettein elkövetett sérelmet akarja véresen megbosszulni. A dramaturgia minden egyes eleme ezt az ősi bosszút készíti elő.
Ez a szemléletmód és világlátás Tarantinónál nem különösebben meglepő, ha tudjuk, hogy apja olasz, édesanyja pedig félig ír, félig indián származású. A személyt és családot ért sérelemért bosszút állni minden ősi társadalomban, így az ószövetségkori Izraelben is alapvetően becsületbeli kérdés volt. A vérbosszú eszméje Itáliában a mai napig fennmaradt, csakúgy, mint Írországban (lásd protestáns-katolikus villongások). A XIX. századig amerikai indián törzseknél és a fehér cowboy társadalomban is mindennapos dolognak számított az akár erkölcsi, akár anyagi tartozás fegyveres lerendezése.
Az is nyilvánvaló, hogy Tarantino nem véletlenül nyúlt e témákhoz, nem véletlenül választotta meg filmjei történelmi, társadalmi keretét. Mindkét filmben az adott kultúra szégyenfoltját piszkálja meg, szemérmetlenül és fájdalmasan. A Djangóban a déli rabszolgatartás kegyetlenségét, a Brigatykban a holocaust-traumát tematizálja. Nincs benne túl sok részvét, sőt kifejezetten cinikus és ironikus, mégis, a flegma stílusával eléri, hogy felkapjuk a fejünket. Hogy észrevegyük, az elnyomottak, a társadalom peremére taszítottak, azok a rétegek, akiket nem veszünk emberszámba, egy nap azt mondják, hogy elég. Fellázadnak a rabszolgatartóik ellen, vagy éppen az őket üldöző törvényes hatósággal szemben is. Vissza akarják venni, ami elveszett. Ami lehetetlen ugyan, de akkor is bosszút állnak. És itt van Tarantino zseniális csavarja mindkét filmben. Mert amikor Django bosszút áll, és kiirtja a rabszolgatartó uraságot minden famulusával együtt, amikor Shosanna felrobbantja a náci vezérkart, amikor beteljesedik a vérbosszú, akkor a tartozik és a követel végre egyensúlyba lendül. De csak egy pillanatra. Mert a mérleg nyelve nem áll meg: az eddigi főhősök, akiknek nemes küzdelmét a tarantinói eposz felpörgeti, ugyanoda lendülnek (és süllyednek), mint a rosszfiúk. A rabszolga ugyanolyan kéjjel és élvezettel öl, mint előtte a rabszolgatartó. A zsidó lány ugyanolyan sátánian kacag a nácik pusztulásán, mint nemrég a zsidóvadász német tiszt. Az áldozatból gyilkos lesz, a gyilkosból áldozat, és mi nézők már magunk sem tudjuk, hogy is áll az a bizonyos egyenleg. Csak azt, hogy ez így már nem áltörténelem. És hogy a taratinói mesék matematikája és filmnyelve nem olyan egyszerű és logikus, mint szeretnénk. Ahogy az életünk sem. 

Hozzászólások

1. Fodor István - 2013-03-08 22:23:14

A cikk alcímébe beírnám: Splerveszély!



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. szeptember 17., kedd,
Zsófia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Az ördög és törlesztőrészletei
Rövid és hosszú távú körülmények és következmények

Gondolkorzó

Miklya Luzsányi Mónika
A gyerek tartozik, a szülő követel(het)?
A békés nyugdíjas kor, úgy tűnik, nem jár mindenkinek

Felszín

Czapp Enikő
Kegyelem
„Mosolyog, azt mondja, csoda történt."

Magasság

Dull Krisztina
A sánta festő és a máglya
Niccolò Machiavelli naplóbejegyzése 1497. február 7-éről

Erbach Viola
Ha Isten közbelép...
Mefisztó és Azazelló az idegenvezetőd a boldogsághoz?

Mélység

Réz-Nagy Zoltán
A törlesztésvágytól a boldogságig
Nem az győz, aki kemény marad

Bradák Soma
Itt és most
Az evilágiság kihívása

Thoma László
Mivel tartozunk egymásnak?
Amit csak egy szülő adhat a gyermekének

Teljesség

Frederick Buechner
Jákób találkozik Istennel
Csodálatos vereség

Üzenet

B. Tóth Klára
Röppálya íve
"szárnyszegetten is verdessek feléd"

Bölcsföldi András
Végképp eltörölni?
Mosogatás, táblatörlés, delete gomb. Úristen!

Áthallások

Hancsók Barnabás
Adós, fizess! Akár az életeddel is…
A bosszú jogán

Miklya Luzsányi Mónika
Tartozik és követel
A tarantinói mérleg nyelve

Kitekintés

Pete Violetta
Listázás
Pista és az Úristen

Látogatóink száma a mai napon: 4216
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45314108

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat