Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Bűneset. Sokan legyintenek, és csak annyit mondanak: mítosz. Mások a Teremtés könyve első lapjainak olvasása közben maguk előtt látják a paradicsomi, akár mennyországot idéző jólétet, és a tragikus véget, mely minden ember bűnösségét próbálja igazolni. Az, hogy hogyan látjuk az első emberpár, Ádám „apánk" és Éva „anyánk" bukását, vagy az álnok kísértő képét, befolyással van az egész bibliatanulmányozásunkra. Ami az első lapokon történik, akármelyik könyv esetében, meghatározza, hogy utána milyen kedvvel olvasom tovább. Ó, de hát a Biblia más! – mondhatjuk. Dehogy más! Lapozzunk pár száz oldalt előre, és olvassuk csak el a Római levél 5. részében Ádám és Krisztus kapcsolatának „elemzését". Tehát hatással van! És persze nemcsak ránk, „mezei" emberekre, hanem az embervilág különös „fajtájára", a művészekre is.
450 éve született az az Albrecht Dürer, akinek művészete szintézist képez az itáliai reneszánsz és a késő gótikában gyökerező szimbolista ábrázolásmód között. Magáénak vallotta a keresztyén humanizmus eszméit is. Dürer volt az első festő, akit lenyűgözött saját arcképe. Előtte senki nem festett annyi önarcképet, mint ő. Minden önarcképéről a büszkeség sugárzik.

Vessünk egy pillantást a pózra, a köntöst összefogó kéztartása, a hajra, az arckifejezésre. A szemlélőnek akarva-akaratlanul feltűnhet, hogy a kép hasonlít a korabeli ikonográfiák Krisztus-ábrázolásaihoz. A hasonlóság szándékos: Dürer óhaja, hogy a kép nézése során rögtön párhuzamot vonjunk a festő és Krisztus között. Szándéka mindazonáltal semmiképpen sem istenkáromló. Mélyen vallásos ember volt, őszintén csodálta Luthert.
Egy Párizsban megrendezett csúcsértekezlet után – mintegy lazításként – a részvevők meglátogatták a Louvre-t, ahol történetesen Dürer Ádám és Éva elnevezésű metszetében mélyedtek el – jelenti István, rendszeres tudósítónk a pocsolya túlpartjáról.
Angela Merkel hosszasan gyönyörködik a képben, majd megszólal:
– Nézzétek a két gyönyörű test arányait! A nő karcsú és sudár, a férfi ruganyosan izmos... Wunderbar! Ezek csak németek lehetnek!
Sarkozy nyomban legyint:
– C'est pas possible! Hát nem látjátok bennük az erotikus kisugárzást? A nő nőies, a férfi férfias... Megkísérli elkápráztatni a hölgyet, majd levenni lábáról! Oui, ezek biztosan franciák.
Gordon Brown hidegvérű:
– Look at it better! Végtelen nyugalom tükröződik az arcokról, királyi vonások jellemzik a megjelenést... Ó, ők csak angolok lehetnek, of course!
És akkor megszólal a magyar (a politikus neve tetszés szerint behelyettesíthető):
– Nem értek egyet Önökkel! Figyeljék csak meg alaposan a két alakot: mindketten meztelenek, mezítlábasak, nincs fedél a fejük felett, egyetlen almájuk van csupán, mégis azt hiszik, hogy a Paradicsomban laknak. Kétségtelen, hogy ezek csak magyarok lehetnek.

Nem véletlenül hoztam példának ezt a kicsit talán gyenge, erőltetett poént. Ugyanis az egyes töltelékszavaktól eltekintve ez a vicc lényegében felvázolja számunkra Dürer képének alapvető, az első pillanatban adott benyomásait. A három illetve négy alapvető felfogást a kép elemzéséhez.
1500 körül kezd Dürer foglalkozni a test arányaival, ez a metszet 1504-ben készült. Látszik rajta a művész törekvése, hogy az emberi testet és végtagokat eszményi arányokkal ábrázolja. Ádám izmai minden atléta-jellegük mellett bársonyos mértékkel dagadnak. Éva férfias arcával, bomlott kenderkötélként szélben lobogó hajával áll. Bal kezében az eldugott alma ága vezet öléhez. „A levél szinte lobog, egyesítve az ünnepi oltárok tiszta zöldjét a szerelem tilos lángjaival." írja Szentkuthy Miklós Dürer-életrajzi könyvében. Érdemes megfigyelnünk, hogy a testen az árnyalás nem vonalas, a fatörzsek, a hamvas szilvák viszont precízen kidolgozva sok apró vonalból állnak.
Ezt az emberpárt nem csupán mesterien kidolgozott izmaik és arányaik, hanem testtartásuk is tökéletessé teszi. Dürer három vázlatot is készített, amelyeken csak a különféle testtartásokat tanulmányozta, keresve a számára legtökéletesebbet, amelyben kifejeződik a paradicsomi öröm, a szerelem, az emberpár nyugalma, ugyanakkor elénk tárja valami titkos, rejtett egyértelműséggel az ember bukását és a bűnbeesést. Véleményem szerint ez a metszet azt a pillanatot ragadja meg, mikor az emberpár egyik tagja már bűnbe esik, és Ádámot próbálja „rászedni", hogy ő is egyék a tiltott fa gyümölcséből. Nekem ezt Éva bal kezének furcsa „kicsavarodása" jelzi. Mintha valami titkos tervet szövögetne, elrejti a gyümölcsöt, s egyszersmind mintha már ott tartanánk, hogy Ádám nyúl a gyümölcsért, hogy elvegye azt.
A fényes alakok mögött állatokat látunk mindenfelé. A bibliai emberpár lábainál a művész a négy vérmérséklet szimbólumait helyezte el: a jávorszarvas a melankolikust, a nyúl a szangvinikust, az ökör a flegmatikust és – az egér ellentéteként – a macska a kolerikus vérmérsékletet jelképezi.

És középen ott az az állat. A kísértő, a kígyó, a fa ágára csavarodva, úgy, hogy lassan már átfonja talán Ádám kezét is. Gondolhatnánk arra is, hogy a kedves Ádám játszani akar a kígyóval, kezét talán nem is szerelme, Éva felé, mindinkább a csodálatos, addig nem ismert beszélő állat felé nyújtja. Félelmetes kép – felsejlik benne a bűnös ember, mintha ez a kép a kígyót nézve már nem is harmóniát sugározna, inkább veszélyt, fenyegettetést.
A monogram, amelyet ezen művén is látunk a fára akasztott táblán, egyedi. Minden korábbi művésszel ellentétben csaknem összes művét szignálta Dürer, ez a metszet sem kivétel. Számomra nagyon megbontja a rendet ez a tábla, ahogy láttam, a legtöbb művét nem így „hitelesíti aláírásával". Csak monogramot használ, itt pedig nevét is megadja, sőt.

Milyen szépen egy szinten, vízszintes vonalban látjuk ábrázolódni a hasakat és az ágyékot. De figyeljünk, s vessünk egy pillantást a kép központjára, ahol a két kéz majdnem találkozik. Ott leselkedik a kígyó is, farkát látjuk a fa törzsén. Világos kezeik mögött, sötétbe burkolózva ott lapít a bűn.

Vajon mit látunk? Albrecht fejében három változat, felfogás cserélgette egymás helyét: s itt térnék vissza az elemzés elején lévő vicchez. A tiszta anatómiai remeklés, a testek tökéletes arányaival és kidolgozottságával. Az apollói szépség költői-érzéki kifejezése a szerelmes Ádámban. Valamint a testek kulcsolódó kéje, a mámoros állatiasság, az ördög hatalmába „belefeledkezett", sorsáról mit sem sejtő emberpárban. Szerelem van és természet.