belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Tóth Sára

„Felfelé szállnak a parázs szikrái”

Marilynne Robinson Gilead című regényéről

Kiderül, hogy a keresztyén hit nem rétegprobléma, hanem egyetemes létélmény és -példázat. Az angolszász országokban egyszerre lesz világi könyvsiker s gyülekezeti bibliaórák közös olvasmánya. Lehet-e kortárs regény főszereplője egy református pap? 

A Magvető Kiadó és Pásztor Péter fordító jóvoltából – utóbbinak köszönhetjük az amerikai szerző felfedezését és kiadásra ajánlását – egészen szokatlan, jótékony értelemben meglepő könyvet tarthat kezében az olvasó. A kortárs amerikai próza igen ígéretes darabja: lassú meditatív vonulású, belső történéseit tekintve mégis fordulatgazdag, visszafogott, az emberlétet mégis igen tág perspektívában láttató, Pásztor Péter kifejezésével élve „remekműgyanús” regény vált magyar nyelven hozzáférhetővé, ráadásul értő és érző fordításban. A magyar (protestáns) keresztyének különösképp örülhetnek a Gilead megjelenésének.

Az meg különösen jó, hogy nem a Kálvin, a Luther vagy a Harmat kiadó, hanem éppenséggel a Magvető gondozta. Hogy miért?

A regény középpontjában egy jó ember áll. És ez az ember, John Ames, református (kongregacionalista) pap. Jósága, hitének hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Ez pedig azért meglepő és izgalmas, mert hisz a modern kor hajnala óta – amikor először vetődött fel, hogy az Elveszett paradicsom valódi főszereplője és legdinamikusabb alakja a Sátán, a jóság, az erény és a vallásosság pedig egyházszagú, áporodott és unalmas – a jóság és a szentség ábrázolása hiteltelenné, szinte lehetetlenné vált. Talán Dosztojevszkij volt az utolsó, aki tudott ilyet. Ehhez hozzáadódtak a huszadik század iszonyatos traumái, az intézményes egyházhoz kötődő vallásgyakorlás addig sosem látott mértékű hitelvesztése és nyelvvesztése a nyugati kultúrában – érthető tehát, hogy a művészet és az irodalom gyanakodva fordult el a hagyományos keresztyénségtől, sőt, a „szimpla” emberi jóság iróniamentes ábrázolásától is. Óriási a szakadás az iróniával mélyen áthatott világi irodalom és az átlag magyar református istentiszteleten felolvasott didaktikus kegyesversek hermetikusan elzárt világa között. Nem állunk messze attól a következtetéstől, hogy nem lehet a hitet ma sehogy sem hitelesen ábrázolni, ennek nyelvét, formáit elveszítettük, magunk mögött hagytuk. Persze fájó, hogy hány meg hány huszadik századi filmben és irodalmi alkotásban bukkannak fel szánalmasan komikus vagy egyenesen ijesztően sötét és gonosz papok, klerikális alakok (épp a minap olvastam újra Szabó Magda Freskóját például), de ha szívünkre tesszük a kezünket, nem nagyon van min meglepődnünk.

És akkor kinyitjuk ezt a könyvet, és azt látjuk, hogy Marilynne Robinson megcsinálja mégis, amit nem lehet megcsinálni. Regényében – amely nem más, mint egy hetvenhetedik évében járó, a halálára készülő öreg pap egyetlen, hétéves kisfiához írott levele – a keresztyén hit lép színre. És rögtön kiderül, hogy a hit nem rétegprobléma, a protestáns keresztyén emberképet, világlátást mégsem lehet félresöpörni, mert egyetemes létélmény és -példázat. Az angolszász országokban egyszerre lesz világi könyvsiker s gyülekezeti bibliaórák közös olvasmánya.

Hogy lehetséges ez? Közel lehetetlen egy rövid írásban fölfejteni a titkai sokaságát. Lassú, meditatív, mégis olvasmányos, egyszerre modern példabeszéd, lelki táplálék és egyfajta családregény is fordulatos anekdotákkal, erőteljesen megrajzolt karakterekkel – három generáció emberi kínlódásainak, hitének, kételyeinek, szereteteinek és feszültségeinek áttetszően őszinte elbeszélése. Megtévesztően egyszerű, emészthető, sokrétűsége csak fokozatosan mutatkozik meg, de a kifinomult irodalmár csakúgy megtalálja a magáét, mint a lélekemelésre vágyó hívő olvasó, még a sztori iránti igényt is kielégíti. Ugyanakkor nincs benne semmi szentimentális vagy kispolgári, és nem csak azért, mert a főszereplő apák, fiak és családok húsukban hordják a történelmet – az amerikai polgárháborút, a rabszolga-felszabadító küzdelmeket és annak gyilkos ellentmondásait, az első világháborút, a pacifizmust és a háborús őrületet, az éhezést, az aszályt és a járványt. Inkább azért, mert e letisztult próza a maga csöndbe ágyazottságával, rituális ismétléseivel azt a benyomást kelti, hogy itt minden nap az emberiség ugyanazon napja, minden apa Apa, minden gyermek Gyermek, a szerelem Szerelem, a keresztség Keresztség, minden tékozló és kétkedő fiú a Tékozló Fiú és az áldás mindig Áldás.

Pazar hajnal hasadt ma ránk: haladt a nap tovább Kansas felé. Kansas pedig káprázatosan bejelentett, szerte a mennyekben meghirdetett napfényre bontakozott ki álmából – egy újabb napra azok közül a nagyon is véges számú napok közül, amelyekben ezt a prérit Kansasnek vagy Iowának nevezzük. Ámde mindez csak egyetlenegy nap – amaz első. A fény állandó, csak mi fordulunk meg benne. Így minden nap valójában egy és ugyanaz az este és reggel. Öregapám sírja átfordult fénybe, és gazos halandóság hantján a harmat dicsőségesen ragyogott.

John Ames az Iowa-állambeli Gilead városkában élte le életét. Első felesége – gyermekkori játszótársa, akit nagyon fiatalon vett el – gyermekágyban halt meg, s a csecsemő, egy kislány, alig élte túl keresztelését. A magány hosszú éveiben azonban, „a mélységes sötétségben”, ahogy írja, „valami csoda készült”. Egy esős pünkösdi vasárnapon szomorú arcú fiatal nő ült be az istentiszteletre. Hosszú-hosszú évek várakozása után tőle születik meg a fiúgyermek, a levél címzettje. A nagy sötétség és a nagy öröm titokzatos összetartozása ez, mint Ábrahám és mint Jób életében. Meg lehet-e érteni Ábrahám és Jób hittapasztalatát? Ábrahám örömét fia születése felett? Mit jelent az, hogy Jób életének végén „visszakapja”, amit elvettek tőle? Új fiakat, lányokat? Nincs az a teológia, ami ezt megfogalmazná.

„Nem tudom, mit mondjak azon kívül, hogy a legszörnyűbb csapás nem egyszerűen csapás”, írja töprengve az öreg Ames. És ez a teológiailag igen kiművelt ember olyan alázatos óvatossággal fogalmazza mondatait, mint aki szent helyen jár, és a megnevezhetetlent tapogatja körül. Talán éppen ezzel függ össze –„a szomorúság szent titká”-val – az örömnek az a mély, belső izzása és ragyogása, amely soraiból árad. Nagy vesztesége révén tárul fel előtte a létezés ajándék mivolta, szent szépsége. Ahogy egy sötét este csöndje kell ahhoz, hogy öreg barátjával megcsodálhassák a röpdöső, szikrázó szentjánosbogarakat. A sötétben látni, hogy „parázslott és parázslik a föld… benn izzik a magjában, miként ez a földgolyó is”. Azt hiszem, írja, „áll ez a hasonlat az emberi egyénre is. Talán Gileadra is. Talán az egész civilizációra. Piszkáld meg, és mindjárt fölszállnak a parázs szikrái.” Látni megtanulni sokba kerül. Nem jön magától annak tudása, hogy, „milyen lenyűgöző hangszer vagy, micsoda hatalmad van megtapasztalni azt, ami messze túl van esetleges szükségleteiden”. Ha valamit, akkor a Gilead a látást, a látáshoz szükséges bátorságot tanítja: „Bárhova fordítod a tekinteted, a világ ragyoghat, akárcsak az elváltozás, a megdicsőülés. … Csak hát kinek van meg a bátorsága ahhoz, hogy lásson?”

A látás e bátorsága ugyanakkor távol tartja a vallásos pátoszt. Az emberi esendőség földközelisége, humora nem véletlenül a történet egyetlen szentnek nevezett alakjában mutatkozik meg – a látomásokat látó, fél szemét a polgárháborúban elveszítő, rabszolga-felszabadító nagyapában. Aki öregkori nyugtalanságában szó szerint értelmezi a jézusi parancsot – „Aki kér, annak adj!” –, és rendszeresen meglopja a családját, de még a szomszédos presbiteriánus templom perselyét is szemrebbenés nélkül kiüríti általa méltóbbnak ítélt adakozási célokra.

Mindig ügyeltünk arra, hogy melyik oldaláról közelítsük meg öregapámat. A jobb szemét vesztette el, és nekünk az volt a benyomásunk, hogy a látomásai-látásai ezen az oldalán támadtak. Nem sokat beszélt róluk, mert úgy gondolta, többé-kevésbé teljesen téves a felfogásunk. Mindenesetre igyekeztünk illendően megadni a tiszteletet. Előfordult, hogy jöttem haza az iskolából, anyám a hátsó verandán várt, és közölte:

– Az Úr a nappaliban van.

Odasompolyogtam zokniban a nappali ajtajához, belestem, és azt láttam, öregapám tökéletesen figyelmesen, barátságosan és ünnepélyes elégedettséggel a kanapén ül. Időnként megszólalt. „Értem, mire akarsz kilyukadni”, vagy azt mondta: „Gyakran érzek így magam is.” Utána néhány napig ragyogott, tudni látszott, mit akar, és minden addiginál égbekiáltóbb tolvajlásokat engedett meg magának.

Az öregapát, aki egykor pisztolylövéssel jelezte híveinek, hogy kezdődik az istentisztelet, mennyei látás vitte a polgárháborúba: látta, amint Krisztus láncra vert karját nyújtja felé. Saját fia, Ames apja viszont a saját apjával szembefordulva pacifista lesz, meggyőződéssel ellenez mindenfajta vérontást. Apák és fiak e feszültsége azután megismétlődik a harmadik generációban ugyancsak hivatásbeli és teológiai kérdések mentén: itt meglepő módon Ames, a fiú marad hű atyái hitéhez, míg az idős apa végül követi a németországi tanulmányaiból ateistaként hazatérő nagyobbik fiát, kisebbik fiát beszűkültnek és pályatévesztőnek minősítve. A gondosan megválogatott szavak, az őszinte és köteles tisztelet mögött nagy fájdalmak és kínzó indulatok parázslanak. Apák fiak ellen és fiak apák ellen elkövetett bűnei. A Gilead világában a nagy és mindenekfelett való parancsolat a szeretet és a felelősség parancsa, az ősbűn pedig az eltaszítás és a cserbenhagyás. „Minden egyes emberi arc követelést támaszt veled szemben – ismeri fel az öreg Ames. – Nem tehetsz mást, mint hogy felfogd az egyedülvalóságát, bátorságát és magányát.”A könyv utolsó szakaszában ez a követelés ölt testet a halálra készülő lelkész számára. Kisfiához intézett intelmeivel magamaga szembesül, amikor hazatér „szimbolikus fia”, öreg barátjának eltévelyedett, semmirekellő gyermeke, akit nem ismer, akit félreismer, akit nem fogadott el és akit sosem tudott szeretni. Mindenki által, akivel találkozunk, kérdést intéz hozzánk az Úr, írta korábban. Az utolsó kérdés tehát az, meg tudja-e áldani? Az Isten igenjét kimondani – az arcra, az életre, a világra? Robinson könyve ezt a kérdést teszi fel, és az egyetlen választ adja meg, szavak nélkül, mégis szavakkal, élettörténetekkel, és mégis az életeken túl.

A napfény megcsillan egy gyerek fején. A szivárvány színei villódznak rajta — ugyanolyan színű apró fénynyalábok, mint amilyeneket olykor a harmatcseppekben látsz. Ezeket látod a virágszirmokon és egy gyerek bőrén is. A te hajad egyenes és sötét, a bőröd világos. Azt hiszem, nem vagy szebb a többi gyereknél. Szemrevaló fiúcska vagy, kissé kicsi, gondosan ápolt és illedelmes. Mindez nagyon jól van így, de igazában azért szeretlek, mert vagy, létezel. A létezés tetszik nekem most a legkülönösebb dolognak, amit el lehet képzelni. Mindjárt felöltöm a romolhatatlanságot. Máris, egy szemvillanás alatt.

Szemvillanás. Nincs ennél szebb szó. Néha azt gondolom, hogy ez volt a legjobb dolog az életemben, ez az izzás, amit észreveszel az emberekben, amikor valami elbűvöli vagy megnevetteti őket. „A szemek világa megvidámítja a szívet.” Ez tény.

Ahogy ezt olvasod, romolhatatlan vagyok — elevenebb, mint valaha, ifjúságom erejében, szeretteim mellettem. Egy nyugtalan, megzavarodott vénember álmairól olvasol, én pedig minden álmomnál tökéletesebb fényben élek — ámbár nem várok rád, mert azt akarom, hogy drága, romlandó éned hosszan éljen, és szeresse ezt a nyomorult, romlandó világot, amelyet nem tudom elképzelni, hogy ne hiányoljak keservesen, miközben sóvárogva várom, hogy lássam, mit jelent, amikor visszakapom a feleségem és a gyermekem — most Loiusára és Rebekára gondolok. A hosszú évek során sokat tűnődtem magamban ezen. Nos, ez a régi mag lassan belehullik a földbe. Akkor megtudom.

 

Szemelvények a regényből

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Székely Tamás
Hit és ismeret
Mennyiben tanulható a hit?

Gondolkorzó

Horváth Zsuzsanna
Emerencek az ajtók mögött
Kiben lakik valóban az Isten?

Felszín

Szoták Orsolya
Egyetemen innen s túl
Munkanélküli képzés – van-e értelme a felsőoktatásnak?

Dobóczky László
Tudom
Felvértezve önismerettel

Magasság

Bölcsföldi András
Tudós tiszteletes
Könyv, ami nélkül kevesebb lennék

Miklya Luzsányi Mónika
Ügynökök, akták, emberek
Besúgók, besúgottak és Barbara

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Haj, haj
Mutasd a hajfestéked, megmondom ki vagy!

Teljesség

Koczor Tamás
Jó az, ami elválaszt
Teológia az egység útjában?

Péter-Szarka László
Szavak bontogatott szőttesén keresztül
Az istenismeret felé Pilinszky Jánossal

Tóth Sára
Kívülről és belülről
Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent

Üzenet

Réz-Nagy Zoltán
A kapucnis rejtőzködőktől a legnagyobb rejtőzködőig
Robin Hood, a street art, és Jhwh

Pete Violetta
Hullámok és szembeúszók
A diktatúra jegyei filmen és gyülekezetben

Áthallások

Tóth Sára
„Felfelé szállnak a parázs szikrái”
Marilynne Robinson Gilead című regényéről

Dull Krisztina
Megéri nekünk Cézanne közelében lennünk
Rövid kalauz és pár apró gondolat a nagy kiállításról

Szakács Gergely
Knowing
A tudás hatalom?!

Hancsók Barnabás
A nyughatatlan
Építő lázadás a hírnév útvesztőiben

Riport

Kojsza Péter
Pszichotükör
Az önismeret lelki folyamat

Kitekintés

Szakács Gergely
Isten az iskolában
Ateista- és valláskárosult-képzés a felekezeti intézményekben?

Látogatóink száma a mai napon: 4626
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44211058

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat