belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Bölcsföldi András

Tudós tiszteletes

Könyv, ami nélkül kevesebb lennék

Van-e olyan irodalmi kánon, amelyet el kell olvasni? 30-40-50 könyv, amely kihagyhatatlan? 

Középiskolában a legműveltebbnek látszó lányt arra kértem, hogy írja fel nekem azt a húsz könyvet, melyek elolvasása nélkül nem érdemes meghalni. Sokáig tartottam magam ahhoz a listához. Azóta már tőlem is kértek ilyen felsorolást. Vajon van-e ilyen lista? Léteznek-e kihagyhatatlan művek?
Vagy az a fajta relativizmus érvényesül, hogy nekem ez tetszik, neked az?
Van-e olyan irodalmi mű, amelyet nem szabad kihagyni? Számomra sok olyan könyv van, amely nélkül úgy érzem, kevesebb lennék. Vannak mondatok, amelyek belém ivódtak és olyan olvasmányélmények, amelyek nagy hatást tettek rám (szinte fizikailag is) és tényleg elhozták azt a sokat emlegetett katarzist.
De máshogyan is meg lehet közelíteni. 

Műveltek vagyunk-e?
Kell-e ma a műveltség az élethez? Vagy elég praktikus ismertekre törekedni? 

Egy hívő ember, egy keresztyén pedagógus, egy református presbiter mennyire legyen művelt? Mennyire művelt ma egy lelkész, egy teológus?
Jó úton vagyunk-e? Egyáltalán, hol kezdődik és hol fejeződik be a műveltség? Mit jelent műveltnek lenni? Mi számít ma annak?
A tanulmányoknál, tudományoknál is előjön. Egyházi embereknél a teológiai műveltség. Amikor egy legációba (teológusok kötelező ünnepi szolgálata) készülve írt nekem egy idős lelkész, így címezte meg a borítékot: „Tudós tiszteletes Bölcsföldi András részére”. El is szégyelltem magam, mert sem akkor, sem ma nem érzem igaznak magamra nézve e címet. De honnan volt az idős kollégában ez a megszólítás? Ez az ősbizalom, az ős-lelkészkép, hogy a teológusnak igenis tudósnak kell lenni. Régi korok köszönnek vissza, amikor ezt még ki lehetett jelenteni? 

Mit jelent tehát ma a műveltség? Egyáltalán, kell-e törekednünk rá?
Vagy annyira átalakult már a társadalom, hogy nem így jön elő a kérdés?
A globalizált (eredetileg globazilált-at írtam...) világhoz már nem illik a klasszikus műveltség? A praktikus ismeretekre épülő, gazdaságelvű és gazdagodás-központú korban már nem illik a lelki-szellemi gyarapodásról beszélni?
Az individuális társadalom már nem kínálja fel a közös művelődés, a kultúra együttes megélésnek, a közösségi olvasásélménynek lehetőségét sem? Vannak-e még kultúrházak, vagy lehet-e egy parókia a kultúra, a művelődés, az irodalom terjesztésének helyszíne a lelki töltekezés mellett? Gyermekkoromban a falu közepén álló kultúrház számomra valóban azt testesítette meg, amit a neve is hordozott. Az állandó könyvtár, színházterem, mozi intézményei mellett rengeteg programszerű esemény is helyet kapott az épületben. Számomra mindmáig szimbolikus jelentőséggel bír az épület maga is. (pedig Münnich Ferencről kapta a nevét…) 

Egyáltalán, mit jelent ma műveltnek lenni?
És mit jelent a kultúrát terjeszteni, továbbadni?
Most a műveltségen belül elsősorban az olvasásról írok. 

Gyermekkoromban anyukám magyartanárként másodállásban vállalta a községi könyvtár vezetését is. Néha – amikor színházba vagy összejövetelre mentek – én helyettesítettem őt a seregélyesi könyvtárban. Egy alkalommal riportot készítettek vele a rádióban, amelyben mint könyvtáros vallott arról, hogy mennyire látogatják a seregélyesiek a könyvtárat. Akkor azt mondta, hogy a gyerekektől az idősekig sokan jönnek, s olyan is van, akinek otthon „házi könyvtára” van, s szívesen látogatja a helyi bibliotékát is. A 70-es évek Magyarországa. Akkor még nem politikai nézet szerint osztályozták és olvasták az írókat. Ha megjelent valami új pl. Esterházy Péter tollából, azt megvették a szüleim, ha értették, ha nem, ha tetszett nekik, ha nem, mert benne volt a levegőben, hogy az írók valami jót, valami többet akarnak. És őket meg kell venni. És egy faluban azért képben kellett lenni. 

Sokak szerint az, hogy olvas-e valaki, azon múlik, milyen háttere van, látta-e gyermekkorában azt a mozdulatot, hogy szülei könyvet vesznek le a polcról vagy hogy olvasnak. Gyermekkoromban hozzánk a parókiára két irodalmi folyóirat is járt (Kortárs, Nagyvilág), emellett apukám megrendelte a Film, színház, muzsika, az Élet és Irodalom c. lapokat és a Ludas Matyit is (vicclap), amelyből csupán ketten rendeltek a faluban, ebből az egyik a pap volt. Mindig nagy derültséget teremtett ez egyházmegyei gyűléseken, amikor ezt felolvasták. Mert akkor még ezt is felolvasták. Már ebből is látszik, hogy milyen széleskörű lehetett az igényesség az irodalom mélységétől a humorig, mellyel egy lelkész felvértezte magát. Nem kérdezem meg, hogy ma hogyan állunk ezzel az igényességgel, az olvasottsággal, irodalmi ismeretekkel. Nem azért szűkülünk-e be, mert az igényességünk is beszűkül? A látókörünk, a cselekvőképességünk korlátozottsága nem csupán a korral és a kényelmességgel, lustasággal magyarázható. 

Három egymástól jelentősen eltérő olvasmányélményemet szeretném megosztani, életem három szakaszából. 

Első regény
Az első regény, amit úgy olvastam el, hogy ez „már” „irodalom”, valamikor ötödikes-hatodikos koromban az Öreg halász és a tenger volt Hemingway tollából. Meghatározó volt számomra ez a vékonyka könyv. Olyasmi lehet, mint az első szerelem, ami más, mint a többi. Akkoriban sokszor emlegettem a kisregény nagy tételmondatát, mert hiszen akkor is termelődtek a szlogenek: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Hogy a nagy hallal való küzdelem életemben milyen párhuzamokat hozott, most nem írom le. Azt sem fejtem ki, hogy a történelmet szemlélve milyen sokszor találtam úgy, hogy bizonyos embereket megaláztak, elpusztítottak, de sohasem győztek le őket. De ma is érdekes nosztalgiával gondolok vissza a regényre, mert azt már „tudatosan” olvastam. Milyen jó volt ez az ébredező öntudat. Hozzásegített az élmény megéléshez, hogy ennek a regénynek kitűnő filmfeldolgozásai születtek. 

Meghatározó művek
Vannak olyan életművek, amelyeket érdemes végigolvasni. Régebben egy Jókai- vagy egy Gárdonyi-sorozatból vehetett le mindenki a polcról, ma inkább egy Szabó Magda- vagy Wass Albert-sorozat tölti meg valaki lakásának polcait. Én Németh László-sorozatát őrzöm úgy a szobámban, hogy annak ott kell lenni. Ezt egy az egyben hoztam el édesapámék polcáról, amit fel is fedeztek, s mosolyogva jegyezték meg, hogy „ugyanolyan” kiadás van meg mindkettőnknek. Őt is, miként a nagy orosz regényírókat időnként veszem elő, nem egyszerre, hadd teljen el egy pár év az olvasott művek között. De szeretném végigolvasni őket. Mert úgy teljes az életmű és úgy leszek én is teljesebb. Az Égető Eszter az egyik legjobban megszerkesztett és megírt Németh László-mű. A Gyász vagy az Iszony sokak szemében jobban olvasható mű, de én szeretem ezt a logikus szerkezetű művet. Egy rövid idézettel hadd érzékeltessem a hangulatát:
„A rákövetkező nap vasárnap volt. Eszti nagyon szerette a vasárnapot. Vasárnap az emberen minden tiszta volt: a kising, a rékli, a hímzett ruha. Délben nagymamuska madártejet főzött: a hab mandulával volt megtűzdelve, s a sárga lében a mazsolák akkorára duzzadtak, mintha szőlőszemek lettek volna. A madártej az ebéd elejétől ott volt a pohárszéken, s az ember, amíg a két ujja közé fogva, a csirkecombról szép tisztán leszopta a húst, mindig a habba tűzött mandulákat nézte. Hanem amióta templomba is járt, s lába versenyt lépett a magasban kongó harangnyelvvel, ez az ünnepélyes érzés a madártejnél is nevezetesebbé tette a vasárnapot. A templomba is nagytatával mentek; nagymamuskának főznie kellett, anyuska már a tél óta ágyban volt, apuskát pedig dobálta a dolga, rá nem lehetett számítani. A templomajtóig együtt mentek; ott nagytata eleresztette kezét, s ő ment egyenesen, előreszegezett orral a helye felé. Sosem érezte magát ilyen függetlennek, mint amíg a kongó téglán az órjási csarnokban elszánt léptével egyenest a helyére ment. A templomban már kóválygott az ének; az iskolás lányok félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak neki. Azt a lányok is tudták, hogy ő még nem iskolás lány, s ezért egy kicsit anyásan bántak vele, kétszer akkora helyet is szorítottak, mint ami nekik volt, s időnként még azok is, akik messzebbre ültek, előrehajoltak és rámosolyogtak. Ő azonban nem nézett sem oldalt, sem előre; a pici zsoltáros könyvét hozzáfogta a zsebkendőjéhez (mert már zsoltáros könyve is volt, bár még csak a nagybetűkre tanította meg apuska), s ahogy a levegő ürességét nézte, nagytata, aki egy öreg családi zsoltár fölött pillantott át reá a föltett pápaszemével, nem találhatta ki, hogy látja-e őt a férfiak fekete foltjában, s azt sem, mire gondol, amíg a nagy orgona nyögő előfutamával bebujdossa a termet, s egyszerre dobbanásszerűen mind fölállnak, csak a szószék lebeg fölöttük üresen még, mintha egy bajuszos angyal leszállását várná. Az ő komoly, kicsit hegyes arca még nem volt kapcsolatban lelkével, amíg a gyönyörű orgonaszót hallgatta (ez volt a legszebb hang a világban), csak annyi távolba figyelő áhítat volt rajta, mint amikor nagytata előtt ülve, a babája énekére fülelt.” (Németh László: Égető Eszter, 9-10. old.) 

Félbehagyott könyvek
A félbehagyott könyveknek külön történetük van. Az ember abbahagy egy könyvet, mert megunja a hosszú bevezetést, vagy éppen nem ér rá, vagy megijed a mennyiségtől. S akkor lép fel a hiány, hogy valamit nem fejezett be, valami ismét nem teljes az életében. Nehéz időnként újra elővenni, de megéri. Feltöltenek, megállítanak, élményt adnak, örömet jelentenek. Évközben félbehagytam Thomas Mann Varázshegyét, de nyáron elolvastam. Nem csupán esztétikai élményt jelentett a svájci szanatórium zárt közegének mégis élettel teli világa, hanem sok dolgon el is gondolkodtam, meghatározó mondatok maradtak bennem. 

„Az ember: Isten érzése. Isten azért teremtette, hogy általa érezzen.” (Thomas Mann: Varázshegy) Fantasztikus mondat. Valaki olyat tesz hozzá az élethez, amire addig biztos nem gondoltam és teológiai szempontból is jelentős. Ki tudnánk találni magunktól ezt a mondatot? Ha nem olvasom, biztos nem jut eszembe sohasem. Így viszont továbblendített saját gondolkodásomban, s formálta istenképemet. Olyan finom megfogalmazása valami több információnak Isten és ember kapcsolatáról, hogy csak érzékenyen lehet megfogni a lelkületét. 

Dsida Jenő gyönyörűen ír megszületendő gyermekéről a teljesen pozitív és reménységet sugalló költeményében, A föld és az ember megmarad c. versében. Valahogy ezt kellene nekünk is átörökíteni, továbbadni:

Most minden gondolatom övé, ki eljövend.
Könyveket gyüjtök neki, Dantét, Dosztojevszkijt.
Verseket olvasok neki, mintha élne és értene már.
Az utcákon járva, beszélek neki az anyanyelvről,
napokon át magyarázok a francia forradalomról,
Erdélyről és az emberi sorsról. 

Hozzászólások

1. Dályay Anna - 2012-11-15 13:59:32

És milyen könyvek szerepelnének egy olyan 20-as, 30-as listán? :-)



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Székely Tamás
Hit és ismeret
Mennyiben tanulható a hit?

Gondolkorzó

Horváth Zsuzsanna
Emerencek az ajtók mögött
Kiben lakik valóban az Isten?

Felszín

Szoták Orsolya
Egyetemen innen s túl
Munkanélküli képzés – van-e értelme a felsőoktatásnak?

Dobóczky László
Tudom
Felvértezve önismerettel

Magasság

Bölcsföldi András
Tudós tiszteletes
Könyv, ami nélkül kevesebb lennék

Miklya Luzsányi Mónika
Ügynökök, akták, emberek
Besúgók, besúgottak és Barbara

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Haj, haj
Mutasd a hajfestéked, megmondom ki vagy!

Teljesség

Koczor Tamás
Jó az, ami elválaszt
Teológia az egység útjában?

Péter-Szarka László
Szavak bontogatott szőttesén keresztül
Az istenismeret felé Pilinszky Jánossal

Tóth Sára
Kívülről és belülről
Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent

Üzenet

Réz-Nagy Zoltán
A kapucnis rejtőzködőktől a legnagyobb rejtőzködőig
Robin Hood, a street art, és Jhwh

Pete Violetta
Hullámok és szembeúszók
A diktatúra jegyei filmen és gyülekezetben

Áthallások

Tóth Sára
„Felfelé szállnak a parázs szikrái”
Marilynne Robinson Gilead című regényéről

Dull Krisztina
Megéri nekünk Cézanne közelében lennünk
Rövid kalauz és pár apró gondolat a nagy kiállításról

Szakács Gergely
Knowing
A tudás hatalom?!

Hancsók Barnabás
A nyughatatlan
Építő lázadás a hírnév útvesztőiben

Riport

Kojsza Péter
Pszichotükör
Az önismeret lelki folyamat

Kitekintés

Szakács Gergely
Isten az iskolában
Ateista- és valláskárosult-képzés a felekezeti intézményekben?

Látogatóink száma a mai napon: 3651
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57375863

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat