Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

A nyolcvanas éveket mi már puha diktatúrának, gulyáskommunizmusnak nevezzük, amikor is mienk volt a legvidámabb barakk Európa keleti felén. Ám ekkoriban az NDK-ban még ugyanolyan erővel dolgozott az ottani ÁVÓ, a Stasi, nem lehetett tudni, ki az ügynök, ki nem, mikor építenek be „poloskát” a falba és hallgatják le a leghétköznapibb beszélgetéseket is. A nyolcvanas években itt, Magyarországon néhány év várakozás után megkaphattuk a hőn áhított kék útlevelet, amellyel háromévenként „Nyugatra” is ki lehetett jutni, s az állam nagylelkűsége jóvoltából – ha kimerítettük a teljes devizakeretünket – fejenként ötven dollárnyi valutával bele is kóstolhattunk a jólétbe. Nem csoda hát, hogy mi már ekkor egy másik világról álmodoztunk, s el sem tudtuk képzelni, hogy az NDK-ban még mindig fekete autók tűnnek fel éjszakánként, s hogy bűnnek számít nyugati vízumot kérni.

Kelet-Németországban még a nyolcvanas években is akták alapján kategorizálták az embereket, s aki nem számított jó „kádernek”, netán rendszerellenesnek minősítették, gyakorlatilag megszűnt állampolgári jogokkal rendelkezni. Nem kellett ahhoz nagy tett, elég volt egy szó, egy gondolat, már rá is nyomták az emberre a bélyeget, s megkezdődött a le- és kihallgatásokkal tarkított szocialista játék.

Erről az időszakról szól Christian Petzold filmje, a Barbara, amely idén már elnyerte a Berlini filmbiennálé Arany Medve-díját, s erősen esélyes egy Arany Pálmára, talán még egy Oscarra is. Az Új Berlini Iskola névvel fémjelzett alkotói csoport egyik meghatározó tagja a film forgatókönyvírója és rendezője, aki maga is a honeckeri Kelet-Németországban nőtt fel, így nem csoda, hogy részletekbe menő pontossággal, finom effektusokkal képes jellemezni ezt a kőkemény világot. Az egész filmre ez az érzékeny, visszafogott minimalizmus a jellemző. Egy kompozíció az egész film, ahol valójában nincsenek nagy jelenetek, mégis a tekintetváltások, vagy éppen a csendek katarzishatárig vezetik el a nézőt. Pedig valójában történet sincs, pontosabban elég banális a történet: ezrek átéltek hasonlót a szocialista barakk bármely országában.

Barbara, a tehetséges gyermekorvos Nyugat-Németországba szeretne utazni, hogy meglátogassa szerelmét, ezért beadja vízumkérvényét az illetékes hatóságoknak, s ezzel nyíltan vállalja a társadalmon kívüliség stigmáját. Egy ilyen beadvány a szocialista Németországban ugyanis egyet jelentett a disszidálási szándék kinyilvánításával. Ma, a nyitott európai határok idején talán már a disszidálás fogalmát sem ismerik sokan, de akkoriban az egyik legnagyobb bűnnek számított, ha valaki Nyugat-Európában akart letelepedni. Hivatalosan nem is lehetett, csak úgy, hogyha egy nyugati út során „kint maradt” az ember, s ezzel vállalta, hogy évekre elszakad az otthon maradtaktól – családjától, barátaitól –, mert bűnözőnek tekintik, s ha hazalátogat, börtönbe zárják. Ilyen körülmények között adta be vízumkérelmét Barbara, és az illetékes hatóságok azonnal intézkedtek: a neves fővárosi gyermekklinikáról egy balti kisváros kórházába helyezik át, azonnal ráállítják a Stasi ügynökeit, s nem lehet egyetlen olyan pillanata sem, amikor ne követnék, ne figyelnék meg. S ha mégis sikerül meglógnia az ügynökei elől, akkor biztos lehet benne, hogy pár órán belül házkutatást tartanak nála, s egy nő számára a lehető legmegalázóbb módon hallgatják ki és vizsgálják át minden testrészét. Barbarának mindezek ellenére sikerül többször is találkoznia nyugati szerelmével, aki megszervezi a szökését, s a fiatal orvosnőnek döntenie kell, hogy megy vagy marad.

A film ennek a döntésnek a drámája, amit mély empátiával mutat be a rendező/forgatókönyvíró, s hiteles játékkal elevenítenek meg a főszereplők (Barbara szerepében Petzold kedvenc színésznőjét, Nina Hosst láthatjuk), mindezek ellenére sem nyílnak ki azok a bizonyos akták. Nincs mindentudó elbeszélő, nincs olyan pillanat, amikor kiderülne az igazság, hogy legalább rálátásunk lehetne a főszereplők teljes életére. Petzold azt a pillanatot, illetve azt a rövid néhány hetet tárja elénk, amíg Barbara eljut a döntésig. Úgy ismerjük meg őt mi is, ahogy új munkatársai: egy idegen, zárkózott nőként, aki hihetetlen szakértelemmel végzi munkáját, de valójában bárki lehet. S úgy látjuk a munkatársakat is – elsősorban Barbara főnökét, Andrét –, ahogy a vidéki klinika kisközösségébe belekényszerülő Barbara láthatja: távolságtartással vegyes félelemmel, hiszen bárki lehet besúgó, s valójában nem is derül ki, hogy ki az, és ki nem. Mert ebben a filmben nem ez a fontos, hanem az emberi döntések.

Úgy gondolom, nemcsak a honeckeri Kelet-Németországban, hanem a magyar Kádár-korszakban is mindenkinek meg kellett hozni a maga kompromisszumait, ha életben akart maradni, ha előbbre akart jutni, netán ha elkövetett valami „hibát”. Halljuk nemegyszer, hogy „besúgó volt itt a fél ország”, hogy „több volt a falban a tégla, mint a beton”, de nem kellett feltétlenül III/III-as vagy akárhányas ügynöknek lenni ahhoz, hogy megtörjék az ember gerincét, hogy besúgónak érezze magát akkor is, ha senkiről sem jelentett.

Mi, magyarok nem szeretünk ezekről a dolgokról beszélni. Kiteregetjük ugyan az ügynökaktákat, vagy ha éppen úgy fordul a politika szele, akkor nagy csinnadrattával lerántunk néhány leplet, és ujjal mutogatunk, hogy besúgó volt ez is, meg az is, bizony. Megvan a médiabotrány, a felhajtás, és ezzel már el is távolítottuk magunktól a problémát. Mert abba már kényelmetlenebb belegondolni, hogy igen, mi is a Kádár-korszakban nőttünk fel, s hogyha besúgó volt mindenki, akkor nyilván az anyám, apám, szomszédom, a barátaim szülei, tanáraim is besúgók vagy besúgottak voltak.

Természetesen voltak nagy kataklizmák és történelemformáló sorstragédiák a szocialista érában is, de jobbára a Barbarák idejét éltük, akik úgy tudtak hősök lenni, hogy ismeretlenek maradtak. Akiknek bár teleírták az aktáikat az ügynökök, mégsem ismerték meg őket soha. Mert lehallgathatták a telefonjukat, feltúrhatták a lakásukat, belenyúlhattak az összes létező testnyílásukba, de amit a szívükben megőriztek, azt nem vehették el tőlük. Ezért tudtak dönteni, emberi ésszel talán logikátlanul, mégis a legnagyobb emberséggel.

http://port.hu/barbara/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=127920&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

Miklya Luzsányi Mónika