belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Hajdúné Tóth Lívia

Így van jól

Előbb a lábát add neki!

Már a lépcsőházban érezte az illatot. Remélte, hogy tőlük jön. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb megbizonyosodhasson a vélt igazáról. Nagy lendülettel nyitotta az ajtót, a kalapját menet közben dobta a fogasra. Mellé is esett, de már nem lépett vissza érte. Úgy, ahogy volt, kabátban ült az asztalhoz, a táskáját a lábához támasztotta.

A gyerekek mosolyogtak, éppen a szalvétát hajtogatták a villa alá. - Szervusz, drágám - mondta a felesége -, a legjobbkor jöttél!- s azzal a piros lábast az asztalra tette. Olyan gusztusos volt minden: a terített asztal, a sürgölődő felesége, az üvegtálon gőzölgő galuska, és a sokat sejtető piros lábas. Nem bírta tovább, benyúlt az asztalközépre és levette a fedőt. Mintha megütötték volna, úgy hőkölt hirtelen hátra. A piros fedő döngve esett az asztalra, és esetlen mozgással pörgött körbe. De ő nem látta, nem is hallotta mindezt, csak ült megkövülten, nézte a piros lábast, a csodálatosan illatozó csirkepörköltet, és tetején az illetlenül meredező két csirkelábat.

Akkor hirtelen újra a döngölt földű, alacsony gerendás, vert falú kiskonyhában látta magát, amint ül a háromlábú széken, szemben a nagyapjával. Vasárnap van. Vasalt inges, templomos, szappanszagú vasárnap. A nagyanyja fogja a tányérját, előbb galuskát mer, majd pörköltet. Piros szaftot, a csirke combját, a mellét és a zúzáját. Előbb, legelőbb neki, a féltett fiúnak, az egyetlennek, az árvának, akit a nagyszülei gyászban és örömben nevelnek.

- Előbb a lábát add neki, hadd szokja a nehezebb falatokat is - szól oda a nagyapja a feleségének, és közben a húsos falatokat visszapakolja a tányérról a lábasba. Az asszony keze tétovázva kotor a lábas alján, mintha csirkelábak nem is kerültek volna ebbe a mai pörköltbe, aztán mégis, lassú mozdulatokkal teszi a fiú tányérjára.

- Na, így van jól - mondja a nagyapja -, tanulni kell, hogy az életben elfogadjuk a nehézségeket is az Isten kezéből. Mert azt is ad. Próbákat, melyeket nem értünk. Kérdéseket, melyekre nincs válasz. És elfogadjuk, ha kell. Hogy hálásabbak legyünk a mindennapokért. És az áldásokért. No, egyél, jó az a láb! Aztán végy a többiből!

A nagyapja nem szokott ilyen sokat beszélni, s mint aki el is fárad ennyitől, hátrasimítja a haját, és nekilát az evésnek. Az egyik csontosabb darabnak. Ő meg csak döbbenten nézi a csúszós lábakat, a lábasban lévő elvett falatokat, a zsebkendőjét morzsolgató nagyanyját és a tányér fölé hajló, cuppogó nagyapját. Nézi, és érzi a fejébe toluló vért, a próbák, fájdalmak, halál által elragadott pillanatok ízét, a már régen elsírt könnyeit. Feláll, megmarkolja az asztal szélét, és az egészet, tányérostul, lábasostul, pléhbögréstől a földre löki. Zajosan borul az asztal és hangtalanul folyik a pörköltszaft a döngölt sárpadlóra. És ő sírva rohan ki a házból.

Remegő kézzel eszmélt. Hol is van? A felesége és a gyerekei kikerekedett, ijedt szemekkel nézték. Felpattant, a fali tartóról tépett egy csík alufóliát, belecsapta a két csirkelábat és kiviharzott az ajtón. Kalap nélkül.

Egyenest a temetőig rohant. Nem várta meg a buszt, nem tudott volna tétlenül álldogálni. Kifulladva támaszkodott meg a nagy, kovácsoltvas kapunál. Könnyen odatalált a sírhoz, pedig van már vagy jó húsz éve, hogy utoljára ott járt. Előbb a nagyanyja, majd egy hónapra rá a nagyapja temetésén. Leült a kispadra, kitekerte az ezüstszínű papírt, és enni kezdte a csirkelábakat.

Sötét volt már, mire hazaért. Mosolyogva lépett be az ajtón. A gyerekek pizsamában ültek a kanapén. Megölelte őket, majd kiment a konyhába, ahol a felesége már alá is gyújtott a piros lábasnak. Soha nem evett még olyan jót. A békesség íze volt a szájában.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. szeptember 20., péntek,
Friderika napja van.
Tartalom
Felszín

Pete Violetta
Emlékkapszula
Vajon a reformátorok, vajon az 56-osok tudták-e anno, mit vesznek be?

Magasság

Turcsik Ferenc
Bölcsészmatek
Így lesz a 2x2 néha 5

Mélység

Pete Violetta
Ismeretlen férfi ismerős illattal
Még az orrunk is emlékezik…

Kovács Szilvia
Tükör az ajtó mögött
Elég egy aprócska dolog, amellyel megindul az emlékek áradata.

Teljesség

Turcsikné Révész Judit
Emlékezés és felejtés
Az emlékezés mégiscsak kivételes dolog…

Dr. Michna Ottóné Ablonczy Ágnes
Ki visz virágot?
Mert mifélék Isten útjai?

Üzenet

Nagy László
Emlékezés a focistára
„a labda választott engem, s nem én a labdát"

Áthallások

Gueth Péter
Amíg élünk, emlékezünk
Eljövök egy idegen helyre, hogy olyan valakire emlékezzek, aki sohasem járt itt, amíg élt?

Fekete Zsuzsa
Balázs álma
Eltelt csaknem harminc év…

Turcsik Ferenc
Emlékezem, tehát vagyok
Nem bánom, hogy nemcsak a jóra emlékezem.

Hajdúné Tóth Lívia
Így van jól
Előbb a lábát add neki!

Riport

Szerkesztő
150 éves a Budapest-Németajkú Egyházközség
"Lesz ebből egyszer újra templom?"

Kitekintés

Fodorné Ablonczy Margit
Emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkodásotokat…
Emlékezés: áldás vagy átok?

Pete Violetta
Jubileum, visszaemlékezés
Valami elkezdődött egy negyed évszázada…

Látogatóink száma a mai napon: 4506
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45335236

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat