Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Sokat panaszkodunk arról, hogy a pedagógusok elvesztették tekintélyüket a mai társadalomban. A tekintélynek, az autoritásnak ez a válsága mélyen átjárja az ezredfordulós kultúrát. Töprengésemben ezt a jelenséget szeretném körüljárni.

Ha az ember próbál valamit egy koherens gondolatmenet lasszójába fogni, óhatatlanul egyszerűsít. Ezt teszem rögtön én is. Kétféle tekintély van alapvetően: nevezzük az elsőt hierarchiára épülő tekintélynek, a másodikat pedig spirituális tekintélynek. A hierarchiára épülő autoritás lényege az, hogy alapja nem valamiféle belső érték, tudás, erény vagy bármi, ami spontán tiszteletet válthat ki, hanem az adott hierarchiában betöltött pozíció. Nem azért hisszük el ezt vagy azt, mert meggyőződtünk róla, mert utánajártunk és igaznak tűnik, hanem azért, mert iksz tekintélyes személy ezt mondta nekünk. Nem azért emelünk kalapot ipszilon előtt, és nem azért tiszteljük őt, mert látjuk az ő hiteles, igaz életét és a tisztelet a szívünkből fakad, hanem mert ipszilon tiszteletét a hierarchia diktálja nekünk, kívülről. A spirituális tekintély ennek pontosan az ellenkezője: a „tisztelendő" személy belső értékeire épül, legyen az tudás, ismeret vagy életszentség.

Annak, amit „modernitásnak" szoktunk nevezni, az egyik alapvető törekvése a kora újkor óta, hogy a hierarchiára épülő tekintélyt megkérdőjelezze és megszüntesse. És fontos hozzátennünk: ennek a megkérdőjelezésnek a spirituális háttere a modern kor hajnalán a protestantizmus volt. Annál szomorúbb, hogy mára, legalábbis Magyarországon, az az egyház, amely teológiájában az egyetemes papság tanításával lerombolta a hierarchián alapuló tekintélyt és elvileg ma is csak a spirituális tekintélyt kellene hogy elismerje, egy elavult hierarchikus berendezkedés paródiájává vált, amint azt az anakronisztikus címek - „tiszteletes", „nagytiszteletű", „főtiszteletű" - öntetszelgő és hivalkodó használata elárulja. Nincs alkalmasabb hely, mint az átlag református gyülekezet, ha valaki a „nagytiszteletű" háta mögött való pusmogó összesúgással párosuló kalapemelgető tekintélytiszteletet szeretné tanulmányozni.

A református (és a többi történelmi) egyházban mint zárványban még ma is látható berendezkedés a világi társadalomban legkésőbb a múlt század hatvanas éveitől kezdve radikálisan megkérdőjeleződött. Sok jelentős gondolkodó a fasizmus előretörését egészen közvetlenül a harmincas évek Európájának patriarchális, szigorúan tekintélyelvű társadalmára vezeti vissza. Azóta persze az európai kultúra a másik véglet felé közelít: az internetes, globalizálódó világ kaotikus örvényében megszűnik mindenfajta értékhierarchiának még a lehetősége is: nincsenek már biztos tájékozódási pontok, szilárd talaj, ahol lábunkat megvethetnénk.

Ennek az ellenkező végletnek az a veszélye, hogy összemossa a hiearchikus és a spirituális tekintély fogalmait, és a tekintélyt mint olyat dobja félre. Visszatérve a tanári tekintély kérdésére, nézzük meg, mi történik ekkor a tudás világában. Amúgy igen liberális beállítottságú pedagógus ismerősöm jegyezte meg egyszer: az iskolában természeténél fogva nincs demokrácia! Azt értette ezen, hogy akik tudással rendelkeznek, azok értelemszerűen autoritással is bírnak: aki tud, az tanítja azt, aki nem tud, és nem fordítva. És ezzel nem a frontális és az interaktív oktatást kívánta szembehelyezni (ezek módszertani kérdések), hanem sokkal alapvetőbb igazságról beszélt: ha valaki tudja, mennyi kétszer kettő, és egy másik nem tudja, akkor annak van autoritása, tekintélye tanítani, aki tudja, és nem annak, aki nem tudja. A tudás tekintélye ily módon spirituális tekintély, alapvetően nem azért kellene tisztelnem a tanárt, mert a hiearchiában fölöttem áll, hanem azért, mert többet tud, mint én. És ez egyáltalán nem mond ellent annak az elvárásnak sem, hogy a tanár legyen alázatos, párbeszédképes, bátorítsa az interaktivitást stb. Párbeszédet ugyanis csak azzal lehet folytatni, aki az adott nyelv alapelemeit már megtanulta, vagyis előbb partnerré kell tenni őt és felemelni arra a szintre, ahol a párbeszéd egyáltalában lehetséges.

Ez ma kezd teljesen összezavarodni. Az internetes információszerzés kiszakad a tudás tradicionális közösségi kontextusából. Hagyományosan ugyanis bizonyos tudásterületek letéteményesei, egy-egy tudományos közösség ellenőrzi úgymond a tudás átadásának korrekt, megbízható formáit, tanítja meg az adott diszciplína „nyelvét". Nincsen totálisan objektív, száz százalékosan „helyes" tudás, csak hozzávetőleg megbízható tudás van, amelynek hitelességét az adott közösség folyamatosan ellenőrzi (és ennek megvan a maga szempontrendszere: nem mindegy, hogy mire hivatkozom, hol publikálták, mennyire elismert szaktekintély mondta, amire hivatkozom stb.). Ma azonban az a tendencia, hogy bárkinek joga van bármit gondolni, és mindenkinek egyforma súllyal esik latba a véleménye. Ha azt akarom hinni például, hogy holocaust nem is volt, pillanatok alatt találok majd számos internetes honlapot véleményem alátámasztására. Számtalanszor tapasztaltam, hogy nagyrészt diplomás keresztényekből álló levelezőlistán tárgyalunk egy témát, és az adott téma szakértője számára egyértelmű badarságokat kijelentő listatagok véleménye pont ugyanannyit számít, mint a témát egyetemen oktató, elismert szakemberé. Ennek részben (de csak részben) az az oka, hogy sokan nem is tudják, hogy aki nyilatkozik, szaktekintély, sőt, és ez még inkább tünetszerű, nem is érdekli a többi, amatőr kinyilatkoztatót. Mindez meglehetősen rémisztő, ugyanis a nyugati kultúra sok száz éve alatt felhalmozódott tudás és tapasztalat továbbadásának lehetősége kerül így veszélybe, és az újbarbarizmus egyre erősebben dörömböl kapuinkon. Hiteles értékek átadása ellehetetlenül a villódzó felszín, az image-gyártás és a demagóg retorika álvilágában.

A hierarchikus és a spirituális tekintély persze sosem szépen elkülönülve jelenik meg a világban. Szabadság és alázat szükséges e kettő megkülönböztetéséhez: szabadság (és bátorság) ahhoz, hogy a hierarchikus, hatalmi tekintélytől megtartsuk az egy lépés távolságot, és alázat, hogy miután felismertük a valódi, spirituális tekintélyt, tisztelettel és nyitott szívvel fogadjuk. Mégpedig azért, mert az igazi autoritás mindig túlmutat önmagán. A jó tanár háttérbe húzódik, hogy ne önmagára, hanem az átadandó tudásra terelje a figyelmet - ebben az értelemben tanár és diák alázatosan viszonyul a mindkettőjüket lenyűgöző és mindkettőjükön túlmutató értékekhez. A hit világában úgyszintén azok az igazán nagyok, akik nem önmagukra, hanem a náluk elmondhatatlanul nagyobbra irányítják a figyelmet, s végső soron a tisztelet is ennek a végtelenül nagyobbnak szól.