belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Kósa Balázs

Pár szó a misztikáról

Amit állíthatok Istenről és amit nem - apropó meddig is ér a Szentlelked?

Miért pont a misztika?

Jean-Yves Leloup a keleti ortodox lelkiségre jellemző imádságformát bemutató könyvét, A hészükhaszta imamód, mintegy a teljes témát felvezetve Szeráfim atya bemutatásával kezdi. Szeráfim atya Athosz-hegyi szerzetes, az Athosz-hegy pedig a keleti ortodox egyház szerzetesi világának fellegvára, ily módon a keresztény misztika egyik központja mindmáig. Szeráfim atya amolyan bogaras ember számított, még ebben a közösségben is. Egyik különc szokása szerint minden újonnan érkezőt végigmért, leplezetlenül és a lehető legilletlenebb módon, öt hosszú percen keresztül, aztán pedig olyasmiket mondott, hogy: "Nem szállt az állánál lejjebb" vagy "Magáról ne is beszéljünk, még be sem lépett" vagy "Nem igaz! Ez csodálatos, a térdéig ereszkedett." Arról beszélt, hogy kinél milyen mélységekben van jelen a Szentlélek. Néha a fejben, ritkábban a szívben vagy még lejjebb. Tökéletes, átalakult ember az volt számára, akiben teljes egészében, tetőtől talpig a Szentlélek lakott. „Ilyet csak egyszer láttam, Sziluan sztarecnél - mondta -, Ő valóban Isten embere volt, tele alázattal és fenséggel."

A misztika célja az átváltozás, az istenképű élet, amelyet egyre erőteljesebben hat át a Szentlélek, ennyiben még semelyik másik keresztény hagyománytól nem különbözik, azt hiszem. Erejét, növekvő népszerűségét részben az adja, hogy a folyamatot a maga teljes, vagy majdnem teljes komplexitásában képes leírni. Másrészt minden korszakban megjelentek azok a misztikusok, akiknél a környezetük úgy érezte, nem csupán beszélnek a csodálatos dolgokról, hanem hitelesen képviselik is azokat.

A „Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" parancsolatot sokan ismerjük, viszont a magam részéről igen kevés olyan emberrel találkoztam, akiknél megütött volna az erőteljes szentség és radikalitás, amellyel ezt a parancsolatot képviselte. Olyanokkal viszont gyakran összefutottam, akik nagyon szépen beszéltek erről. Attól tartok, legtöbbünkre Szeráfim atya azt mondaná, a Szentlélek még csak a fejéig ért, vagy addig sem.

A legelső kezembe került misztikus írások (Avilai Teréz, Keresztes János) nagyon mély benyomást gyakoroltak rám, erőt éreztem bennük, fenséget és még sok minden mást. Bár magamról úgy gondolom, hogy meglehetősen hiteltelen ember vagyok mindennek a bemutatására, azóta is szívesen promotálom őket.

Apofatikus és katafatikus

Vlagyimir Loszkij A keleti egyház misztikus teológiája című könyvét Pszeudo-Dionüsziosz (Kr. u. 3-6. századi ízlés szerint) gondolatával kezdi, aki a misztikus teológia egyik alapdokumentumának tekintett könyvében, a Misztikus teológiáról címűben, az Istenről szóló beszédnek kétféle lehetséges módját különbözteti meg. Az egyik, a katafatikus, pozitív állításokkal dolgozik, kijelentéseket fogalmaz meg Istenről, ezzel szemben a másik, az apofatikus, tagadásokkal operál. Az egyik azt mondja például: Isten szeretettel fordul minden ember felé, a másik szerint: lehet, hogy Isten szeretettel fordul felém, csakhogy ezt a szeretetet nem teljesen, olykor pedig semennyire sem értem. Pszeudo-Dionüsziosz szerint a kétféle megközelítés nem úgy viszonyul egymáshoz, ahogy várnánk, nem egy olyan fajta összjátékról van szó, amelyben a felek egyenrangúak és kiegészítik egymást, tudniillik a pozitívan megfogalmazott igazságok befogadásával az Istent kereső ember egyre magasabbra jut, míg a tagadásokkal a nyelv kifejező képességének korlátaiból, a szív és az elme töredékes ismeretéből adódó hibákat korrigálja - mindez igaz, amiről beszélek, mégsem teljesen -, hanem másként. Azt mondja, nincsen itt semmiféle egymás mellé rendelés, az apofatikus teológia messze lényegesebb és meghatározóbb, mert a megragadni kívánt valóság - Isten - természete pontosan ezt a fajta beszédmódot követeli meg.

Aki ismer valakit, az keretet is kerít ismeretének tárgya köré. Egy sémarendszerbe passzírozza, és ez a sémarendszer-ketrec a dolgok logikájából következően le is szűkíti a másik mozgásterét. Szavait és tetteit ebben a térben értelmezik, függetlenül attól, hogy ő maga mit is gondol valójában. (Vagy mit hisz annak, amit gondol.) Normális esetben ez a sémarendszer-ketrec nem állandó, az emberi személyiség át- és áttöri a rácsokat, aminek köszönhetően a rendszer finomodik, a kalitka tágul, vagy legalábbis arrébb tolódik. Istennel kapcsolatosan pedig mindez hatványozottan igaz. Ő mindenféle beszorítási kísérletnek radikálisan ellene áll - erős kivételt képez a megtestesülés -, sőt, törvényeket hoz ellene. Nem azért, mert olyan hiú, mint a kategóriákba sorolásra és sorolódásra érzékeny lelkek közül némelyek, hanem mert Isten, egyszerűen abból fakadóan, hogy Isten, minden formát szétfeszít, minden szempontból, minden megközelítésben határtalan, és a maga teljes valóságában, bármit jelentsen is ez, befogadhatatlan marad. Ahogy Palamoszi Gergely írja radikálisan: „Mert ha Isten természet, akkor semmi más sem természet. Ha mindaz, ami Istentől különbözik, természet, akkor Isten nem természet; hasonlóképpen, ha mindaz, ami Istentől különbözik, létezik, akkor Isten az, aki nem létezik." Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem megközelíthető, Tamás például meg is érintette, de jelenti, hogy Isten nem elérhető, a szó szigorúan vett értelmében, hiszen az egek egei sem képesek magukba fogadni őt. Isten itt van, és Isten mégis távol van. Isten, aki egészen más, és mégis meglepően hasonló. (Képes-e az Isten felemelhetetlen sziklát teremteni?)

Katarzis, de nem a drámai

A hozzá történő felemeltetés és felemelkedés, vagyis egyszerre mind a kettő, legelsősorban megtisztulás tehát, szépen mondva katharszisz, nem a szó szigorúan, hanem éppenséggel a legtágabban vett értelmében. A testnek, léleknek, akaratnak és mindannak még, ami az embert alkotja (vesének) mindenféle hamis ideától, rosszul értelmezett isteni tulajdonságtól történő megtisztítása és megtisztulása, de nem csak ennyi csupán, hanem a cselekedetek, gondolatok, vágyak általában vett megtisztulása is, hiszen az Istenhez való közeledésben a teljes embernek kell kicserélődnie. Az apofatikus teológia, ha úgy tetszik, az elhagyás teológiája. Elhagyom, ami töredékes, hogy amit azután találok, szintén elhagyjam később. Zarándoklat egy életen át, amelynek során a vándor az elmélyülő istenkapcsolat okán egyre inkább azzá válik, akivé teremtetett, kevéssel kisebbé, mint Teremtője. Másképpen, Nüsszai Gergely szavaival: „Az egyre erősödő vágytól hajtva a lélek megállás nélkül növekszik, túllép önmagán és önmagán túlra nyúl, melynek eredményeként a várakozása csak tovább nő. Az emelkedés ily módon végtelenné válik, a vágy pedig kielégíthetetlenné. Ez a mennyasszony szerelme az Énekek énekében, aki kezét a lakat után nyújtja, Őt keresi, aki felfoghatatlan, és Őt hívja, akit nem érhet el."

Hogy az apofatikus beszédmód valóban ennyire übereli-e a katafatikusat, vita tárgya, a keleti ortodox egyházban mindenesetre igen, a misztikus teológiában zusammen nem feltétlenül. Annyi egészen biztosan elmondható, hogy az Isten és ember viszonyának egy lényeges és nagy fontossággal bíró elemét ragadja meg. A megtisztulást, amiben az isteni önkijelentésre való tökéletes rászorultság fonódik össze szétválaszthatatlanul a szent életvitellel, és ami olyan, mint egy felfelé emelkedő, örökkön tartó spirál.

És a praktikum, pl. kontempláció

Ez azonban még mindig csak szép és míves beszéd marad, amennyiben a hogyanról és a mikéntről nem képes számottevőt mondani. Ebből a szempontból a keresztény misztika minden ágában igen nagy hangsúlyt kap a szemlélődés, más (szép) néven kontempláció, mint Isten önközlésének és önkijelentésének legerősebb - bár távolról sem egyedülálló és önmagában semmiképpen sem elégséges - helyszíne.

A szemlélődés valójában nagyon egyszerű (ha úgy tetszik, semennyire sem misztikus). Elcsendesülés, az ide-oda ugráló gondolatok, képek lecsillapítása, a figyelem koncentrálódása, elszakadás attól, ami körbevesz és mindennapi. Megüresedés, és ennyiben még - többek között - a buddhizmus meditációs gyakorlataihoz hasonló. Az üressé válásnak azonban egyetlen egy célja van, az Isten felé való megnyílás, a terep átengedése, várakozás, s ha az Isten úgy akarja, mert úgy tetszik neki, betölti azt, ami megüresedett. Már maga az elcsendesülés is kegyelem - és jó adag gyakorlás - eredménye. (Próbáljon meg valaki egy percen keresztül maga elé képzelni egy almát úgy, hogy közben nem gondol másra.) A szemlélődés annak gyakorlati kifejeződése, amit az apofatikus beszédmód tárgyalásánál teoretikusan megjelent, arra való törekvés, hogy a saját, zavaró elképzeléseink helyett Isten jelenthesse ki magát, amennyire lehet, zavartalanul.

A szemlélődés olyan, mint a zene, amennyiben az utóbbit az olvasással vagy szöveghallgatással hasonlítjuk össze. A zene közvetlenebbül érint (kivéve például kortárs komolyzene), az olvasásnál mindig ott egy interpretáló réteg, ami valamiképpen az élmény, üzenet (bármi) direktsége ellenében hat, nem utolsósorban a szükségszerűen alkalmazott absztrakció miatt. Ez egyébként nem baj, a dolgok természete ilyen. A zene közvetlenségében az evéshez és az iváshoz hasonló. A szemlélődés hasonlóképpen direkt, ugyanakkor elrejtettebb is.

A szemlélődés során az ember nem egyszer úgy érzi, semmi sem történik. Az Isten valahová máshová szól, nevezzük ezt a szív legmélyebb bugyrának. Tudatalatti, ám mégsem az, olyasvalami, ami ha erőre kap, újra egybefogja és egy cél felé irányítja a széttöredezett embert, kinek az értelme, akarata és vágyakozása különben egymás ellenében hat, vagy rossz célra irányul. Az értelem az érzéki és világi dolgok között vándorol (Palamoszi Gergely), a vágy paráználkodásokban és ostobaságokban szóródik szét (ismételten csak Palamoszi Gergely), az akarat pedig, még ha törekedne is a jóra, túlontúl gyönge önmagában. A szemlélődés (egyik) eredményeként ez az antopológiai triász talál ismét önmagára, tisztul meg és hajlik igába, hogy az ember teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből, teljes erejéből szerethesse Urát. Ekkor jut el a Szentlélek a szívig.

Keresztes János azt írja, új részünk táplálkozik ilyenkor, ahol a Szentlélek is lakozik, a régi test azonban ebből mit sem ért és érez, az ő eledele az egyiptomi húsosfazekakból való, ízlése az égből hulló manna élvezetéhez nem kellőképpen kifinomult. Sőt, amiképpen egy kábítószeres szervezete is követeli a jussát, amikor nem kapja meg a megszokott adag anyagot, ugyanúgy a régi test is megsínyli a nélkülözést. Nincsen haláltusa kín és gyötrelem nélkül, a megtisztulás nem mindig kellemes. Az Istenhez történő visszatérés, még ha egyedül az Ő kegyelméből történik is, nem szimpla sétagalopp. Ez azonban már egy új, és igen sok flekket igénylő témakör.

Via excellentia

A kontempláció nem a királyi út, nem a bibliaolvasással, szavakkal elmondott imával (stb. stb.) szemben kell kijátszani. Egyáltalában, az Istennel való együttélés nem amolyan „jaj, de ha ez, akkor a másik már nem is?" típusú, emellett távol áll tőle mindenféle redukció. Az istentiszteleten nagyon szépen megfér egymás mellett a szöveg- és zenehallgatás, az olvasás, az evés és az ivás, szerencsés esetben a templom belsejének esztétikuma. A szemlélődés az előbbi gyakorlatokkal (bibliaolvasás, ajakima stb. stb.) együtt alkot egységet. Többek között arra tanít, hogy Istent nem lehet csak úgy belehadarni az életünkbe, a vele való találkozáshoz tér és idő kell. A misztika (mint életforma), mivel olyan közösségekben keletkezett, amelyek tagjai teljes életüket ennek szentelték, az Istennel eltöltött idő strukturálásában és integrálttá tételében segít, amin nem csupán a kiemelt időszakokat, hanem a napnak 24 óráját kell érteni.

A misztikus teológiát és praxist alapvetően a római katolikus és keleti ortodox hagyományban gyakorolják, emiatt, mint protestáns hagyományban nevelkedett ember, úgy érzem, helyenként kiigazításra szorul; ugyanakkor ezt - legalábbis szerintem - a protestantizmusról is el lehet mondani. Az utóbbi talán a megszentelődés folyamatának feltárásában kevésbé erős, kevésbé tudja felmutatni azt a gazdagságot, amellyel Isten és az Ő jelenlétének tudata a hétköznapokba beleszőhető - sok flekkes téma újfent. Az előbbi pedig a klasszikus témakörök mentén kritizálható (froclizható). A három hagyomány tehát, mindegyik a Szentlélek elvitathatatlan kijelentési helye, egymásra szorul, ugyanúgy, ahogy az egyén is a közösségre szorul, de ez így is van rendjén, hiszen mindhárom ugyanabba az egy Egyházba tartozik bele, találkozásuk pedig, éppen az imént elmondottakból következően, mindenkit gazdagít.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Lépni egy merészet
Előrehaladni az ismeretlenbe - tudatlanság, vagy hit?

Gondolkorzó

Kádár József
Volt jegy, nincs jegy - melyik értékelési formától tanul jobban a gyerek?
Az új közoktatási törvény búcsút mond a szöveges értékelésnek

Felszín

Kókai Géza
Áldás és átok, avagy hittant tanítok
Félelmek és örömök - a tanári asztal másik oldaláról

Bölcsföldi András
Circus Hungaricus
Előtted a porond, éld át az előadást!

Szakolczainé Gál Éva
Élethosszig való tanulás
Tréningek, képzések tanfolyamok korhatár nélkül, előfeltétel: motiváció

Kádár József
Apáról fiúra - Példakép vagy átok?
Generációk kölcsönhatása: a formálás felelőssége

Magasság

Nagy Dávid
A tudás hatalma
Fára mászva hódítsuk meg a Holdat?

Nagy Dávid
Bicikli, puding, vallás
Mi lehet a közös a Kalasnyikovban és a logikában?

Gueth Péter
Mikor kötöznek le?
Sötéten tartva vagy fájdalommal megvilágítva értékesebb az elme? – Szókratész és Platón a tanulásról

Tóth Sára
Mire épül a tanári tekintély?
A mai órán elsajátítandó anyag: felnézni valakire valamiért

Pete Violetta
A kételkedés mesterei
Van-e előre haladás visszaesések, kételyek, gyötrődés nélkül?

Mélység

Nagy László
A tanár, aki igazán szeret
Ami átadható: odaadás, lelkesedés, szenvedély

Kedvek Vera
Tanulási nehézségek - diszlexia, diszgráfia
„Vedd és olvasd!" - De hogyan, ha nem megy ilyen egyszerűen?

Ferenczi Zoltán
Szenvedélybetegséget támogató iskolák
Az egészségtelen iskola ismertetőjegyei

Teljesség

Kósa Balázs
Pár szó a misztikáról
Amit állíthatok Istenről és amit nem - apropó meddig is ér a Szentlelked?

Bella Péter
Tiszteld apádat és anyádat!
„Majd pont a fatert meg a mutert?!"

Pete Violetta
Tanítványképző - nyári tábor a Szilágyi Dezső téri gyülekezettel
Amit a Mestert követőnek tudni kell

Üzenet

Kutasy Zsolt
Ál-liberál és a szabadság valósága
Bibliai alapok és emberi törekvések az oktatásban

Rácz Róbert
Példaadással a tanításban
Tanulj, hogy taníthass, légy hiteles, hogy hitelessé tehess, légy nyitott felfelé, hogy másokat is megnyiss!

Kedvek Vera
Az olvasás védelmében
Betűkkel nevetni és sírni - életre nevelnek a könyvek, csak kézbe kell venni

Áthallások

Dull Krisztina
„Sajnos, a teológiát is!" Sajnos?!
„Ment-e a világ a könyvek által elébb?" - érdemes-e egyáltalán belefognunk a tanulásba?

Miklya Luzsányi Mónika
Hitlovagok, tanítók, mesterek
Akik nyomot hagytak bennünk

Géczy Ráhel
The End... véget ér a film?
Tanárfigurák a vászonról, akiket a saját katedránkon is szívesen látnánk

Horváth Dániel
Életet tanulni Tréfából, szelídséget a gyűlöletből
Ahogyan Milan Kundera főhőse érzelmekre lel

Riport

Géczy Katalin
Gondot viselj magadról és a tudományról!
Évkezdés egy igazgató szemszögéből: milyen törekvései vannak egy ifjú református iskolának?

Nagy Tamara
Hittan(ulás), Istenkép(zés)
Honnan veheted a vallásod?

Dobóczky László
Tanítani régen és ma
Elhivatottság a tanári asztalon innen és túl

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Játék és tanulás
Legyen Ön is hittan ötös!

Gaszner Veronika
Búzamagból kenyeret
Különbségek és egyezések: Waldorf, vagy klasszikus oktatás?

Látogatóink száma a mai napon: 2157
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57374371

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat