belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Farkas István

Miről álmodnak a zenekari árkon túl?

Opera jelenetek – távol a valóságtól?

Az álom mindenki életében jelen van. Megtörténik velünk, nem is tudunk uralkodni rajta. Az álom az operában sokszínű képet mutat. Ezért is valóságos műfajról beszélünk. A legvalóságosabb színjátszás. Úgy van közel az élethez, hogy közben távolságot tart. Színdarab, amely emberi sorsokat mond el. Mégis több a prózai színháznál, mert zene is társul mellé. Nem kíséret, hanem zenei kifejezésmód! A zene a szöveg! Zene nélkül nincs megszólalás az operaszínpadon. (Egyes esetekben a zenekar elhallgatása, leállása is zene.
A szerző így akar érzékeltetni valamit, ami nem megy másként, csak ezzel a legősibb zenével – a csenddel.)
A szöveg és a néző közé ékelődik be a zene. Ez fizikailag is így van, gondoljunk csak a zenekari árokra! Ez azonban nem elválasztás, hanem híd. Egy opera szövegkönyvét hiába olvasnánk fel. Az önmagában véve még nem költészet. Hiányos. Kell hozzá a zene, ami megmagyarázza, kiegészíti, közelebb hozza.
Dimenziók találkoznak az operaszínpadon. Sokszor a legkegyetlenebb földi nyomorúság és valóság fonódik össze a magasabb rendűvel. Szerelem-halál, hazaszeretet-árulás. Így van létjogosultsága az álomnak is, mint ahogyan van a mi mindennapi életünkben is. Lebeg a valóság felett.
Az álom az operában előremutat, vagy felfedi a múltat, elrejt, elragadtat. Mint a valóságban.
Úgy, mint a valóságban? Ellentéte a valóságnak az álom? Több a valóságnál?
A válaszokig több út lehetséges és járható, mint ahogyan az álmok is sokszínűen mutatkoznak az operában. Egy közös kulcsmozzanata van minden álomnak. Az, hogy nem öncélú, nem pusztán esztétikai eszköz. Az álom meghatároz. Az álmodás mindig következményekkel jár. A színpadon semmi nem történik csak úgy!

Kezdjük egy nagyon súlyos, húsba vágó szintjével az álomnak, ami nélkülöz minden kedvességet és játékosságot. Sokszor menekülés az álom. Itt most két Wagner-operát említünk. A Lohengrinben Elzát azzal vádolják, hogy a hatalomért megölte saját testvérét. Mindenki összefog ellene. Neki csupán egy mentsvára van – egy álom. Álmodott egy lovagról, aki eljön és megmenti őt. Tisztázza nevét az igazság felfedésével. Mellékesen pedig feleségül is veszi. Így beszél:

Elhagyva, búval telten,
Sóhajom égbe szállt.
Az Úrhoz küldtem lelkem
Sok kínos éjen át.
És keblemből az érzés
Úgy áradt sírva fel,
Mint ha az őszi szélvész
Száguldva szárnyra kel.
A hangok messze tűntek
És néma lett a szám,
A gond lezárta pillám,
Mély álom szállt le rám.
És földöntúli fényben
Egy férfit küld az ég!
Oly tündöklő a vértje,
Oly szép, mint senki még.
A kürtje kincs meg gyémánt
És láng övén a kard,
Néz boldogítva énrám
És jő, a Földre tart.
Ő szólt s e szívbe szállott
A vigasz és a hit:
E hősre bízva várok,
Ő küzdjön értem itt!


Amint látjuk, itt a szerelem csak másodlagos. Fontosabb, hogy Elzát megmentse az „álomherceg”. Elza erre a lovagra bízza sorsát. Helyzete olyan kétségbeejtő, hogy az álomba kapaszkodik.
Egy másik Wagner-műben azonban más a helyzet. A Bolygó hollandi Sentája is egy álombéli férfire vár. Ő is menekülni akar. A szerelembe. A valós életből menekül – egy itteni szerelemből. Pontosabban szerelemtől. Ez a helyzet sokkal általánosabb. Sokszor menekülünk a szerelembe. A földi valóságtól sújtottan belemenekül egy álomalak karjaiba. Teológiája is van ennek. Mindkét Wagner-hősnő súlyos, drámai szoprán. Magasan énekelnek tehát. Felfelé törnek hangban is. Onnan várják a segítséget. És onnan is érkezik meg. Lohengrin mint egy isteni követ, egy hattyún száll alá. A hollandi pedig az égbe tér vissza kedvesével. Fel a magasba, az égi szférába – ez a célja az álmodásnak. Mindenki átélhette már ezt. A szerelem felemelő érzését, hogy milyen sokat is ad. Mindent, adott esetben. Megment a szerelem sokszor.
Ha az álomról gondolkodunk, látnunk kell azt is, hogy nem minden opera a szerelemről szól, vagy nem csak a szerelemről. Van más téma is, ami gyakran megjelenik a színpadon. Ez a hazaszeretet és a politika kérdése. Sok műben domináns a főhős hazaszeretete. Számos esetben ez a konfliktus forrása. Persze ehhez gyakran, majdnem mindig társul a szerelem problémája is. (Csakúgy, mint a valóságban…)
Az álom itt is jelen van. A hatalomért folytatott harc valóság volt minden korban. Mégis álom annak, aki meg akarta szerezni a hatalmat, és rémálom annak, akin eközben átgázoltak. Macbeth egy álomszerű jelenésben kap kinyilatkoztatást arról, hogy ő lehet a király. Ő már nem menekül, sokkal inkább elébe megy a történéseknek. Sietteti a dolgot. Mindezt azért, mert őt is űzi a három boszorkány jóslata.
Van azonban két sokkal megfoghatóbb, noha meg nem magyarázható álomlátás is.
Egyik a Carmenben. Az egész opera talán legkülönösebb jelenete a harmadik felvonás álom-monológja. Az eddig vidám, harsány zenekar hirtelen elfeled minden fortét, hihetetlenül visszafogott, sejtelmes és misztikus lesz. Bizet, a zene szerzője ezzel jelzi, hogy itt most valami egészen másról lesz szó.



Nemrég láttam ezt az operát az operaházban, a rendezés is remekül rájátszott erre. Megváltozott a szín, más lett a világítás és a hangulat. Carmen barátnői cigánykártyát vetnek, hogy megtudják a jövőt. Kíváncsiságból Carmen is csatlakozik hozzájuk, ám neki mindig a halál figurája jön ki. Elmondja, hogy ezt már rég megálmodta, tudja biztosan: élete hamarosan véget ér. Álom rejti a jövőt. És amikor az utolsó felvonásban visszatérnek a zenekarba ezek a sötét tónusok, látjuk a megjósolt jövőt. De már nem az álom deres ködén keresztül. Jelenné válik az álom. Carmen kegyeiért ketten küzdenek. Nem királyok nagy csatában, mégis nagyobb hatalmi harc ez annál. Valahogy a nő a legnagyobb hatalom, amiért megéri a legvadabb háborút is megvívni. Ennek itt egy álom vet véres véget. Álom, amely beteljesíti önmagát azáltal, hogy a véget nagyon is csábítóan kínálja. Édesebben, mint az életet. Ki tudna ellenállni?
Rokon ezzel a történettel Manrico esete Verdi Trubadúrjában. Csak ott visszafelé működik. A főhős a mindezidáig előle gondosan titkolt múltjára talál rá az álomban. Egy álomban fedezi fel, hogy ő nem is az, akinek hiszi magát, és akinek nevelték. Az igazságra fény derül – valóban más, mint aminek gondolta eddig magát. Az álom megmondta az igazat.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy az operaszerzők előszeretettel használják az álom által adott lehetőséget. Talán mert emberibb, hihetőbb lesz a történet – hisz mindenki szokott álmodni.
Szeretünk álmodni. Az álomban minden megtörténhet, mindenki a miénk lehet, mindenhová eljuthatunk. Álmunkban nincsenek hibáink, hatalmassá lesznek képességeink, álmunkban égig érhetnek a fák. De nem csak „álom” ez? Néha nem tudunk elmenekülni üldözőnk elől, van, hogy szeretnénk felébredni, de nem lehet. Az álmot végig kell álmodni, és az, hogy minden megtörténhet velünk, a visszájára is fordulhat. Álmodni sem mindig jó. Mégis a leggyakrabban vonz.
Várni kell az álomra. Nekem vannak visszatérő álmaim. Néha hetekre, hónapokra eltűnnek az alvás bozótjában, de újra előkerülnek. Mint régi barátot, úgy várom, hogy folytatódjék a kaland. Én szeretek várni az álomra. Mert titokzatos, kiszámíthatatlan, kalandos.

A végére hagytam Isoldát…
Ő is vár egy álomra. Egyszer megmentett egy sebesült katonát, Tristant. Akkor ott elkezdődött egy álom. Most ennek a folytatására vár Isolda. Ő, szegényke, álomfüggő lett, kergette ezt a találkozást, beleüldözte magát az álmába. Valami mesebeli történik, amikor megnyílik előtte remélt álma. Egy valódi Édenkert, ahol kap egy utolsó lehetőséget az álmodásra: Tristánnal lehet. Nyomorban, nagy bűn árán, de együtt lehetnek. Az álomban a nélkülözés is édes, az elvettetés és száműzés is kívánatos. De sajnos minden álom ébredéssel ér véget! Isoldát a halál ébreszti.
Örök kárhozatra. Ahol talán az a legnagyobb büntetés, hogy nem lehet álmodni.
Egyszer beleálmodtam magam egy operába. A valóságban nincs ez a zenemű, a történet is csak az én agyamban élt. Hős voltam. Csatákat nyertem, enyém lett a legszebb lány. De nem volt nyugtom, újra háborúba kellett mennem. Folyton csak a szabadságot kellett űznöm. Valójában szörnyen tehetetlen voltam. Nem voltam a magam ura. Nem azt tettem, amit szerettem volna. Hős voltam, de báb. Véget sem ért egy háború, már kezdetét vette a másik. Még a dicsőséget sem tudtam élvezni.
Nagyon fáradtan ébredtem. Különös érzés volt. Még csak reggel nyolc óránál jártunk, de én már legyőztem néhány királyt, és elhódítottam jó pár szívet. Fárasztó dolog, mondhatom.
Egy-egy álom meghatározza a napomat. Akkor is így volt ez. Hősként jártam aznap az emberek között. Amolyan „fáradt csatárnak” éreztem magam.

Titokban azonban vágytam rá, hogy folytatása legyen. De nem lett.

Néha még ma is eszembe jut lefekvéskor. Mi lenne, ha…egyszer…még…egy kicsit…csak egy csata erejéig…
…jó éjszakát!

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szabados Tamás
Szeretem az álmot
A legérthetőbben versben tudnánk előadni, hiszen ő maga is inkább költészet, mint bármi más

Gondolkorzó

Tóth Sára
Miért álmodnak szebbeket a katolikusok?
C. G. Jung protestantizmus-kritikájának továbbgondolása

Felszín

Szakács Gergely
Jézus álmodni tanít
És majd egyszer felébreszt

Gueth Péter
A macskakövek elmélete
Mi a közös a macskában, a vajas kenyérben és a szikladarabokban?

Kedvek Vera
Az Álmoskönyv
A legtöbb háztartásban megtalálható, de mennyire adhatunk a szavára?

Magasság

Novotny Dániel
Artificial reality
- hazatérünk a virtuális valóságba?

Turcsik Ferenc
Álmodtam egy világot magamnak
Az álmok és utópiák mindig a jelenben gyökereznek

Dobóczky László
Valóság vagy sem?
Égető kérdés: élek-e, vagy csak gondolom?

Mélység

Pete Violetta
Szárnyalók és szárnyaszegettek
Belénk fojtott álmok

Nagy László
„Ha nem jön álom a szememre…”
Túlhajszolt önmegváltás – vesszőfutás álmatlanul álmok nyomában

Bella Péter
Kezdő álombúvárok kézikönyve
Jártál már vendégségben a saját tudattalanodban?

Teljesség

Hantos Péter
Olyanok voltunk, mint az álmodók
Amikor az élet felülmúlja az álmot

Dull Krisztina
Van egy álmom! Kell az egy magyarnak?
Késő őszi körút a déli államokban Martin Luther King nyomán

Réz-Nagy Zoltán
Vallást álmodni, álmot vallani
„Az emberek ma azért ateisták, mert nincsenek látomásaik.” Gerd Gerken

Üzenet

Horváth Dániel
Megtelni Isten-szerelemmel
Ady Endre versének megzenésítése – először nálunk

Miklya Luzsányi Mónika
Párhuzamos valóságok
Belenőni a valóságba, vagy a meséket valóra váltani?

Bölcsföldi András
Nincs egy álmom
Fejre húzott pokróc alatt

Áthallások

Géczy Katalin
Álomfüggők
Nem akarok Isten szeretete nélkül álmodni

Tóth Sára
Álom, kóma és valóság?
Viskó, düledező viskó a világ a hit perspektívája nélkül

Farkas István
Miről álmodnak a zenekari árkon túl?
Opera jelenetek – távol a valóságtól?

Miklya Luzsányi Mónika
Nem mese ez, gyermek
Doktor Parnassus és a képzelet birodalma

Miklya Zsolt
Tekintet zöld profilban
Gondolatok három Chagall-litográfia nyomán

Riport

Pete Violetta
Az álomfejtő
Egy blog, egy admin, sok ezer álom

Hegedűs Márk
Hogy ne legyen rémálom a munka
Milyen munkahely az, ahol jól érzed majd magad?

Kitekintés

Kádár József
Betemetve
Devecser, ahol álmatlanok az éjszakák

Látogatóink száma a mai napon: 4548
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44210980

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat