belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Tamási Dénes

Az Esernyő

Üres fejjel és kitisztult szívvel ballagott az esőben...

Véget ért a lemez, finoman halkult el, megtartva azt a kegyes illúziót, ami Éden apó fülében maradt utána ilyenkor. Nem volt hivalkodó a vég, éppen csak olyan, mint amikor egy előkelő helyen a pincérek tisztes távolból, vigyázban állva tisztelegnek az utolsó vendég előtt. Nem csapnak az asztalra hogy „Kifelé!”, csak állnak ott, szelíden, de félreérthetetlenül. Éden apó is tudta jól, az utolsó percekben jár a szonáta, mégis, mint aki tiszteletben akarja tartani a zeneszerző szándékát, még jó ideig ücsörgött a szobában, s hagyta, hogy a zongora üteme apránként haljon el fáradt tagjaiból.  Aztán csak a csend.

Megráncolta a homlokát. Bizony volt idő, mikor az olyan darabokat szerette, amelyeknél váratlanul és könyörtelenül jött a vég: egy virtuóz vesszőfutást követő csattanós záróakkord... Minek felkészíteni az embert a halálra, minek késleltetni, ha egyszer elkerülhetetlen?

A falióra éppen ebben a pillanatban zendült fel, felkavarva ezzel a felszín nyugalmát, s visszazökkentve Éden apót a jelenbe. Ebédre volt hivatalos, ifjúkori barátnéjához, az egyetlenhez, aki megmaradt neki a régi időkből. Ki se kellett néznie az ablakon, csontjaiban érezte az eső jövetelét, így magához vette kopott, de hűséges esernyőjét, s útnak indult.

Valószínűtlen volt, hogy pont e tízperces út során szakad rá az ég, azonban hiába az észérvek, ha egy hatvanas éveiben járó férfi ösztönei mást sugallnak: az utcára lépve egyből esernyőt bontott. Szerette ezt az ernyőt, hozzá tartozott. Az elmúlt évek alatt sok mindenhez kellett hozzászoknia, melyeket soha nem érzett a magáénak: meg kellett szoknia a lánya udvarlóját, egy új lámpát, gyógyszereket, felesége panaszait… Ilyenkor azonban félre tudta tenni a mindennapok terheit, mert tudta, ahova tart, arra érdemes úti cél. Kedélyesen ballagott, mintegy függetlenül a környezetétől, és mintegy függetlenül tőle, eleredt az eső. Éden apó érezte az esernyő súlyát, ahogy megnehezedik a rázúduló víztömegtől, hogy aztán kiegyenlítődjön a teher, s a cseppek egymásra találva törjenek utat a vásznon.  Az emberek kapucnit húztak, ernyőt bontottak, vagy bemenekültek egy-egy fedettebb párkány alá. Éden apó pedig, ahelyett, hogy szorosabbra fogta volna a markolatot, leeresztette derék útitársát, s gondosan összecsukta azt.

Üres fejjel és kitisztult szívvel ballagott az esőben, nem törődve az útját övező értetlen tekintetekkel, a csontjáig hatoló faggyal, vagy az esetleges következményekkel: elkészítette már magát az utolsó útra. Végül a maga kényelmes tempójában eljutott Holléhoz, aki aggódva pillantott végig a csurom vizes látogatón.

– Hát veled meg mi történt? – szökkent ki végül a szó Holléból, miközben féltő gondoskodással lesegítette róla a megnehezedett kabátot – már megint ez az esernyő! Egyáltalán minek viszed magaddal, ha a nagyobb viharokban úgy is összezárod? Azt ígérted, elárulod a titkát a születésnapodon – s azzal egy törölközőért rohant. 
– Igaz. Valóban ezt mondtam – hümmögött Éden apó –, s be is tartom a szavam, de előbb még együnk – azzal Holle után ő is belépett a nappaliba, és esetlenül átvette a törölközőt. 

Szerény lakáska volt ez is, éppen olyan, mint az övé, de nincs is szüksége többre egy idős házaspárnak, kikhez csak néhanapján állít be egy-egy rég nem látott rokon, vagy arra tévedt ismerős. Takaros rend uralkodott a szobában, finom szövésű terítők és kiapadhatatlan képzeletvilágú gyerekrajzok tették otthonossá a helyet. A pianínó támláján gyűrött kotta pihent, s béke honolt, élettel teli, isteni béke, melyre Éden apó úgy áhítozott egész életében.

Szertartásszerűen leült az asztalhoz, Holle pedig behozta az ebédet. Nem siettek semmivel, ismerték egymást, mint két szomszédos csillag. Jóízűen ettek. A felhők kisírták magukat s megenyhültek végre, a márciusi nap pedig kacéran rebegtette sugarait a fehér abroszon. Éden apó rajta felejtette szemét a még mindig üde Hollén, aki észrevevén e gyermeki mosolyt, szintén felderült, hogy annyi év elteltével még mindig képesek voltak ilyen egyszerűen örülni egymásnak.

– Tudod, Holle, az ember végül olyan, mint a lassan elkorhadó fa. Egy ideig, amíg élete teljében van, képes megújulni, s új ágakat növeszteni, de ahogy a végéhez közeledik, megmarad néhány erősebb ág, melyekkel végül együtt hull a porba. Nekem ilyen az esernyőm, s ezért kímélem a vihartól. Hozzá köt megannyi emlék, ahogy hozzád is. Hiszen a szívemhez nőttél, s mikor a szívnek viharai jönnek, s érzem, hogy vallanom kell, összevonom az irántad táplált érzéseimet, és elrejtem a tomboló vihar elől.
Holle hűvös kezét finoman a beteg lázas homlokára tette, mire az abbahagyta a beszédet, és elernyesztette testét. Ugyanis Éden apót leterítette a hideglelés, még Hollénál ágyba került.

– Csak azt sajnálom, hogy nem voltam egy kicsit talpraesettebb. Miért nem voltam képes igazi tűzzel a szememben eléd állni, és megfogni a kezed… nem volt más vágyam, csak hogy boldoggá tegyelek.

Holle szelíden elmosolyodott, és megszorította Éden apó kezét.

– Hiszen boldoggá tettél. Mindketten megházasodtunk, gyerekeink, majd unokáink lettek, mindketten megéltük az életet, de mindig itt voltunk egymásnak… mint két szomszédos csillag.

Éden apó pedig, érezvén, hogy jó helyen van, még egyszer utoljára erőt merített ifjúkori barátnéja halovány, ábrándos tekintetéből, s utolsó leheletével belekezdett a zsoltárba: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm… 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2018. október 21., vasárnap,
Orsolya napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldi András
A visszakapott karácsony
Az a karácsony, amihez nem tudsz mit hozzátenni.

Gyertyánként

Szabóné László Lilla
Eljött szülésének ideje
Jászol helyett klinika

Bölcsföldiné Türk Emese
Kifordított katedrális
Chartres-i advent

Farkas Zsuzsanna
Százéves karácsony
Szenteste a lövészárokban

Gondolkorzó

Szikszai Szabolcs
Az egyformák közt furcsa, aki más
Nincsen számukra hely?

Herbert Dóra
Nagy fényesség
Elvakít vagy megvilágít?

Szikszai Szabolcs
Beérkezés a startvonalba
A végén kezdődik az igazi út?

Felszín

Pólya Dániel
A meditációról kezdőknek
– egy kezdőtől –

Bíró Anna
Ének az aluljáróban
Ettél-e már cigányasszony konyhájában?

Dósa Loretta
Ajándékcsomagolás
Lépésről lépésre

Magasság

Tamási Dénes
Az Esernyő
Üres fejjel és kitisztult szívvel ballagott az esőben...

Czapp Enikő
Ház a tónál
A belső képek ereje

Jezsoviczki Noémi
Mégis, kinek a karácsonya?
Magdi, Pista, vagy....?

Mélység

Záborszky Zsófia
Selyempapírba csomagolt gyűlölet
Karácsony után a semmibe

Teljesség

Székely Tamás
„…Mert mind ez világ csudálja, Istennek szűztől lesz Fia”
A test szent botránya

Szakács Gergely
A lelkészgyereknek is lesz karácsonya, ugye?
Levél a padlásról

Szabó Julcsi
Fel sem tett kérdéseink válasza
„Reményteljes jövőt adok nektek”

Üzenet

Czapp Enikő
A hőssé válás útja (III.)
Megérkezés

Szabó Julcsi
Ami összekapcsol
Megérkezés egy új családba

Miklya Luzsányi Mónika
Várni jó…
Mire, hogyan, miért?

Áthallások

Szabó György
Elhavazva
Képmeditáció

Miklya Luzsányi Mónika
Eső előtt
,,kirobbanás lehetőségével telítődik a lég”

B. Tóth Klára
Tekeredik a kígyó
A tékozló fiú hazatérése

Kitekintés

Szoták Orsolya
Advent, fent és lent
Mit csinál decemberben a Szeretetszolgálat?

Találkozzunk!

Pólya Dániel
Kék tó, fehér hattyúk és fekete kávé
Beszámoló a balatonszárszói Közös(s)Ég találkozóról

Látogatóink száma a mai napon: 8078
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 42427091

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat