Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Az utóbbi időszakban egyre gyakrabban hangzik el a református egyházon belül az az igény, hogy megújulásra van szükség. Becsontosodott egyházi szerkezet, megkövesedett dogmatikai tantételek, régies liturgiai formák és még sorolhatnánk, hogy hányfajta kérdésben sürgetik az egyház megújulását.

Sokan sokféleképpen képzelik el az egyház megújítását, különböző módszerek és praktikák kerülnek időről időre elő, és mindegyik kísérletezés a maga módján teremt valami újat, pozitívumot az egyház számára. Példaként említhetném Klaus Douglass „Az új reformáció” című néhány évvel ezelőtt megjelent munkáját, amely szépen és közérthetően tárja az olvasó elé az egyház társadalmi szerepének hiányosságait, és konkrét megoldásokat is kínál az egyház válságból valő kivezetéséhez.
Szirkon Berta: Új reformáció? Az egyház válaszút előtt című írásában a következőt írja: „Az egyház missziós mozgalomként indult Jeruzsálemben. Rómába ment, ahol intézmény lett. Majd elterjedt egész Európában, ahol kultúra lett. Aztán átkerült Amerikába, ahol üzleti vállalkozássá alakult…” – idézi Izsák Norbert a klasszikus bon mot-t Az emerging church nyelve, nyelvezete című, a napokban a Vallástudományi Szemlében megjelenő tanulmányában. Jóllehet ez a megfogalmazás nyilvánvalóan túlzó, kevesen mernék azt állítani, hogy nincs szükség a kommercialiázálódott, illetve egyes helyeken kulturális zárvánnyá lett Krisztus-hit újrafogalmazására.” Nem az én tisztem eldönteni ezen törekvések sikerességét, sem az útkereső állítások igazságait, de az egyház elüzletesedése mellett mégsem mehetek el szó nélkül.

Ezen írásom apropóját az egyik jól ismert közösségi oldalon a reformáció hónapjában megjelent program reklámfelhívása szolgáltatta. Még mielőtt bárki is megvádolna: nem a személyeskedés vagy a bántás szándékával írom le gondolataimat, célom csupán csak a figyelemfelkeltés (éppen ezért a vita szereplőinek nevét nem közlöm). Egy dicsőítő énekeket előadó énekes koncertjéről volt szó. Maga az esemény az én olvasatomban is jó és támogatandó, hiszen Istent dicsőíteni énekben, versben, táncban és még sokféle más formában is lehet. Amin azonban nagyon megütköztem az esemény kapcsán, az a következő mondat volt: „A rendezvény istentisztelet jellege miatt a belépőjegyek egységesen csak 3200 Ft-ba kerülnek! Drágább támogatói jegyek vásárlására a későbbiekben lehetőséget biztosítunk.” Tessék??? Nem értem!!! A rendezvénynek istentisztelet jellege van, idáig rendben van. De ha ez egy istentisztelet, akkor az én olvasatomban: az istentiszteletre 3200 forint a belépő. Az egyik lelkipásztor kollegám nagyon találóan jegyezte meg: „Ha istentisztelet, akkor ingyenes, mint a kegyelem”. Valóban itt van a legnagyobb gond, ha az egyház megújulását ebben a formában képzeljük el, akkor nem tehetjük ezt pénzkérdéssé. Ha viszont belépőt kérünk, akkor az esemény elveszíti istentiszteleti jellegét, a legjobb esetben is csak egy vallásos kultúrprogramnak nevezhetjük. Nem merem azt állítani, hogy valamiféle üzletszerűség áll a szervezés hátterében (sőt őszintén remélem, hogy csupán egy szerencsétlen kommunikációs hibáról vagy szervezési bakiról van szó), mégis szerencsétlennek tartom, hogy a megújulást kereső egyház ezt a képet mutatja magáról a világnak.
Szerencsétlen elsősorban azért, mert a kívülálló – akinek annyi ismerete van a protestantizmusról, hogy megnézte a Luther című filmet – felületesen szemlélve könnyen párhuzamot von az eset és a bűnbocsátó cédulák között, majd morfondírozik magában: „Lám, lám, ezek sem jobbak, csak a szájuk jár”. A második dolog, ami miatt nem tartom szerencsésnek az esetet, az a társadalomban kialakult sztereotípia – főleg némely neoprotestáns felekezetek ténykedése okán –, miszerint az egyház és azoknak vezetői
csak a pénzre „utaznak”. Éppen ezért kellene nagyobb körültekintéssel kezelni az ilyen ügyeket.  

Az eset kapcsán kialakult vitában elhangzott mentségként, hogy nagyon költséges produkcióról volt szó (több millió forintba került), ezért kellett a belépti díjat meghatározni. A gond csupán csak az, hogy ilyen esetekkel hamis álomképet rajzolunk magunk elé, mintha az egyház erejét, nagyságát szeretnénk mutatni a világ fele, miközben folyamatosan érezzük, hogy egyházunk egyre jobban elerőtlenedik.

 Eszembe jut gyermekkorom egyik meghatározó élménye. A szomszédunkban lakott egy fiatalember, aki vásárolt egy öreg 1300-as Daciát. Nagyon büszke volt rá, egész nap az autóját takarítgatta, „bütykölte”, „fejlesztette”.
Egyik alkalommal szerzett valahonnan egy FORD feliratot és felszerelte az autó hátsó részére. Később megjelent az autó orrán egy VOLKSWAGEN embléma. A négy kerékre OPEL dísztárcsák kerültek, tele volt az autó belül is matricázva, volt benne sok-sok illatosító és még valami különleges világítást is felszerelt az autó orr-részére. Gyerekfejjel csak bámultuk a csodát. Szépnek és tetszetősnek, érdekesnek és értékesnek tűnt ez az autó. Ma már kissé gúnyos mosollyal a szájam szélén gondolok vissza arra az autóra. Nem is igazán tudom, kinek szól ez a mosoly, a magam vagy a tulaj naivságának. Tény azonban az, hogy az autó funkcionalitásában semmivel sem lett jobb a ráaggatott díszektől.

Az egyháznak mindenképpen keresni kell a megújulás útját, ugyanakkor figyelni kell, hogyan teszi mindezt. Nem a feliratokat, az emblémákat kell lecserélni divatosabb márkára, nem a külső fényekkel kell magára vonnia a kíváncsi tekinteteket, mert ezek csupán tiszavirág-életű érdeklődést váltanak ki a világból, amit a gúnyos mosoly követ. A hasonlatnál maradva inkább a „motorra” figyeljünk, legyen mindig rendben az „olajnyomás”, és arra hogy
az üzemanyag soha ki ne fogyjon belőle.