belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Tóth Sára

„Megszárad a fű, elhull a virág" - az idő és a bibliai hagyomány

Isten, aki bejelenti: újat cselekszem!

Amíg fiatalok vagyunk, az idővonat lassan döcög. Észre sem veszi ilyenkor még az ember az idő múlását, de legalábbis nem fenyegetésként éli meg. A gyermek és az ifjú számára a jövő a korlátlan lehetőségek tárháza, izgalmas, felfedezésre váró új birodalom.

Talán nem pesszimista egyszerűsítés azt mondani: az élet nem más, mint ennek a birodalomnak először csak szép lassú, majd egyre felgyorsuló zsugorodása (gondoljunk csak a görög mitológiában az idő szimbólumává vált Kronoszra, aki felfalja saját gyermekeit). Húsz éves koromban alighanem egyáltalán nem értettem volna, mi baja a sok filozófusnak, teológusnak, művésznek az idővel, pedig lelkesen szavaltam én is az iskolában a magyar irodalom egyik legszebb versét, benne a halhatatlan sorral: „Elhull a virág, eliramlik az élet."

Nem tudom, ismerte-e vajon Petőfi a hasonló hangulatú, gyönyörű ézsaiási szöveget: „Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszárad a fű, elhull a virág, ha az Úrnak szele fuvall reá; bizony fű a nép." (40,6-7) Ézsaiás azonban a rohanó időbe zárt életen túllátva mintha tudna valami másról, egy olyan viszonyítási pontról, amely nélkül egyáltalán nem is tudnánk az időről gondolkodni, és az idővel kapcsolatos nyugtalanságunk is megmagyarázhatatlan volna: „Megszárad a fű, elhull a virág, de Istenünk beszéde örökké megmarad." (8)

Ágoston, az idővel kapcsolatos alapélmény klasszikus megfogalmazója, szintén az Úrral beszélgetve, az Örökkévalóhoz viszonyítva fogalmazza meg az idő dilemmáját. Az idő megfoghatatlan, éppen azért, mert mindegyre „eliramlik". A múlt „már nincs, és a jövő még nincs. A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem menne át a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha át tud menni a múltba, hogyan mondhatjuk róla, hogy van; hisz az ok, amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz - következőleg csak azért nevezhetjük valóságos időnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen?!" (Vallomások) Az emberre nézve ebben az a kínzó, hogy bár elvileg egyedül a jelen az, ami valóság, csak a jelenben lehet boldogságot, örömet (és persze kínt is) tapasztalni, egyedül a jelenben érdemes élni, mégis a jelennek, mint Ágoston felismerte, éppen az a lényege, hogy kicsúszik a kezeink közül. (Sosem felejtem el, amikor az esküvőmre készülve egy angol teológus barátom figyelmeztetett: készíts a lelkedben fényképeket, mental snapshots, az eseményről, mert észre sem veszed, és már vége is lesz.)

Az időt a legtöbb vallásos gondolkodó szent és misztikus akadályozó tényezőnek tapasztalja az Isten való kapcsolatban. Hiszen - és erre utaltam az előbb -: az emberlét egyik nagy paradoxona az időbe zártság és ezzel egy időben az a képesség, hogy megsejtse az időn túlit. Ha van Isten, ezt mindannyian érezzük, akkor ő nem lehet az idő foglya. „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap." (1Pt3,8) Isten, amint mondani szokták, az örök jelenben él, amit valahogy úgy képzelünk el, hogy számára az idővonal - a múlt és a jövő minden pillanata - egyetlen pontba sűrűsödik össze. Azt hiszem, igaza van Northrop Frye-nak, a nagy kanadai irodalomtudósnak, aki arra figyelmeztet, hogy az időtlen (timeless) kifejezés pontatlan megfogalmazása Isten létmódjának, hiszen akkor azt állítanánk, hogy ő valaminek híján van. Ehelyett sokkal találóbb, ha azt mondjuk, időteli (timeful), hiszen az örök jelenben minden valaha volt és eljövendő pillanat jelen van. Ám hogyan találkozhat, egyesülhet Istennel egy olyan lény, aki képtelen a jelent - Isten létmódját - teljes valójával megtapasztalni, hiába kap a jelen után, az kicsúszik a keze közül? Erre irányul sokféle tudatfokozó, kontemplációs gyakorlat a különféle vallásokban: az összpontosítás és a szemlélődés révén arra törekednek, hogy kilépjenek az időből, és átadják magukat a jelennek. Azért olyan fontos a gondolatáramlás megállítása, mert elménk természeténél fogva a múltra vagy a jövőre irányul: a jelen átélése szorosan összefügg a gondolatáramlás felfüggesztésével: ilyenkor az ember éppen azért, mivel nem gondol sem erre, sem arra, valójában mindent érzékel, teljesen tudatossá válik, egész lényével, testével és lelkével jelen van. Ezek a gyakorlatok természetesen a keresztény misztikus hagyománynak is részei. Van azonban egy elég nagy különbség, és ez a sajátos bibliai időszemlélettel függ össze.

A keleti hagyományok az időben élt életet mindenestől illúziónak tekintik, amelyből ki kell lépni ahhoz, hogy a kozmikus tudatosság állapotába eljuthasson az ember. A szenvedés, a világban tapasztalható rossz is mind-mind az időbe zártság következménye, aki ezen túllépett, az túllépett a fájdalmon és a szenvedéseken is. Idő valójában nincs is, az csak elménk csalatkozása. Európában ehhez valamelyest hasonlít a nagy görög filozófus, Platón gondolkodása, aki szerint az idő világa alacsonyabb rendű, mert nincs benne állandóság, minden változik, de van ezzel szemben egy időtlen, isteni világ, a szellem világa, amely nincs kitéve a romlásnak, vagyis a tökéletlenségnek, és az anyagiságon túlemelkedett emberi szellem képes ezzel kapcsolatot teremteni. A természethez jobban kötődő ősi pogány kultúrákra az idő ciklikus, körkörös szemlélete jellemző. Ez a felfogás valójában tagadja a múló idő valóságosságát, így azonban sem a körforgásból való kitörés, sem a számottevő változás vagy fejlődés gondolata nem fér meg benne. Viszont a természet ritmusára való ráhangolódás, illetve az ismétlődő szertartások - melyek révén az istenek örök jelenéből részesülünk - egyfajta stabilitást ajándékoznak az emberi életnek. Végül itt a modern ember, aki számára az idő könyörtelenül, lineárisan halad előre, és mi ennek a múló időnek a foglyai vagyunk.

Ezzel el is érkeztünk a sajátos bibliai időszemlélethez, amelynek a modern időtapasztalat kilúgozott, degradált változata. Láttuk, hogy az ember vagy mélységesen leértékeli és megveti az időben élt életet, vagy pedig teljesen elmerül benne. A bibliai hagyomány szerint Isten teremtette a teret és az időt, és nem is hagyta magára teremtett világát: jelen van és munkálkodik az emberi történelemben. Az idő világa nem látszatvilág, mint Platónnál. Isten annyira komolyan vette a földi, időben göngyölődő életet, hogy maga is belépett abba: emberré lett és egy időben végbement esemény, a kereszthalál által váltotta meg az emberiséget.

A Szentírás sajátos, előremutató időszemléletét egy sajátos irodalmi alakzat, a tipológia segítségével fejezi ki. A jelentős bibliai események nem valamiféle fönti, tökéletes platóni világ szimbólumai, hanem előképek vagy „árnyékok". Nagyon fontos, hogy az „árnyék" nem azt jelenti: „ami itt történik, az nem érdekes, az csak a látszat, egyedül a mennyei valóság a fontos". Az előkép (tüposz) értelemben vett árnyék inkább azt jelenti: történik most valami, ami éppen azért fontos, mert előremutat valami másra, valami még jobbra, ami a jövőben fog történni. A múlt hordozza magában a jövőt, amint a mag potenciálisan tartalmazza a kifejlett növényt. Az idő azért lényeges, mert lehetővé teszi a növekedést. Életünk és világunk élete itt és most - valóságos élet. Nem látszat, nem illúzió: valóságosak örömei, valóságosak fájdalmai. Krisztusban maga Isten is átélte az örömeit is, a fájdalmait is. Valóságos, de tökéletlen, romlott, bűntől fertőzött élet, amely beteljesedésre vár! A feszültség nem a „fönt" és a „lent", a földi lét és a mennyei lét között áll fenn elsődlegesen, hanem a „még nem" és az „akkor pedig" között. Isten munkálkodik az időben, és ami most még nem jó és híjával van a teljességnek, az ígérete szerint a jövőben majd beteljesedik. Ez a jövőre orientálódó, reményteli szemlélet - a bibliai Isten az egyetlen Isten, aki bejelenti: újat cselekszem! - alapozta meg a modern nyugati kultúrát. Az elvilágiasodással azonban épp a lényeg - Isten - veszett ki belőle, így aztán az egyik végletből (optimista haladáshit a 19. században) a másik végletbe esett (a haladáshit megrendülése, az idő általi determináltságból adódó szorongás és depresszió a 20-21. században).

Tény, hogy rossz a közérzetünk ma, az ezredforduló kultúrájában. A „még nem", az üresség, a beteljesületlenség tapasztalása joggal nehezedik rá hívőre és nem hívőre egyaránt. Az, hogy várunk Godot-ra és ő nem jön el, bibliai szemszögből nézve legitim tapasztalat. Ugyanakkor az Írás nemcsak a „még nem" üzenetét tartalmazza. A jó hír éppen az, hogy ő eljött, megváltott és magával emelt minket oda „föl", az isteni örök jelen világába (meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal az Istenben, Kol 3,3). Egyszerre igaz az, hogy várakozunk, küszködünk, ürességben, sötétségben, és az, hogy ő már győzött és minket is magával vitt. Ha csak az elsőt hangsúlyozzuk, akkor belenyomorodunk az időbe és a reménytelenségbe, ha csak a másodikat, akkor idétlen rajongóvá válhatunk, aki számára a földi élet elveszítette fontosságát.

 

 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Világít-e a lelked ilyenkor?
Milyen szerencse, hogy karácsony nem tör csak úgy ránk, hanem megelőzi advent.

Felszín

Jéger-Pete Renáta
Fontossági sorrend
Mivel töltöm ki a sosem-elég időt?

Jeney Edit
Boldog decembert!
Amit a csillag jelöl: magányügy!

Jeney Edit
A Barbie-baba
Ken és az álomház mellől a jászol mellé

Magasság

Tóth Sára
„Megszárad a fű, elhull a virág" - az idő és a bibliai hagyomány
Isten, aki bejelenti: újat cselekszem!

Turcsik Ferenc
„Kör közepén állok..."
...és forgok újra, meg újra, míg advent lesz újra

Turcsik Ferenc
A feneketlen mélység
A vég nélküli idő vakító ámulatában

Mélység

Nagy László
ALKALMAS a MOST éppen számodra?
Hamis elvárás, amikor a jelen minden áldásos ALKALMÁT megtagadjuk egy lehetséges jövőbeli miatt.

Nagy László
Alkalom a változásra
Különleges idők különleges helyzeteket szülnek, és néha új, különleges embert.

Turcsik Ferenc
Durci-murci
Daccal az alkalmaknak: „Csak azért sem akarok még egyszer belelépni ugyanabba a folyóba"

Teljesség

Kiss Gergely István
Istennek emberré
Mi mindennek kellett történni ahhoz, hogy az Istennel találkozni lehessen?

Géczy Katalin
A lehetetlen
Látnom kell Téged!

Fodorné Ablonczy Margit
Megvan az ideje...
„csak" be kell tölteni, amire való

Rácz Róbert
Az ünnepi alkalom gazdagsága
Áron is megvegyétek az alkalmatosságot!

Üzenet

Bölcsföldi András
Az Adventnek rendelt ideje van
A Prédikátor szava ma

Kovács Szilvia
A „most nem" és a „túl késő" után
Kifogásainkon fog az idő vas foga

Kovách János
Hogyan fordulhat jóra egy elrontott születésnap?
Kifejezni valamit abból a szeretetből, amit Isten akar ajándékozni

Áthallások

Békési Sándor
József álma
„...angyal mutatóujja forrasztja a magába zuhant emberhez az Isten üzenetét..."

Tóth Sára
Akkor a sötétség lesz a fény s lesz majd a csönd a tánc
Holtpontján a forgó világnak Isten belép az időbe

Gueth Péter
Kulcs a Mindenség kicsiny boltjához
Régi TITOK új csomagolásban

Réz-Nagy Zoltán
Leleplező karácsony - Bruegel Betleheme
Újra jön, hogy hatalmába kerítsen, megigézzen, vagy kifosszon és összetörjön. Szembesít minket boldogságunkkal, vagy boldogtalanságunkkal.

Miklya Luzsányi Mónika
A szólista - Film és valóság
Barátra van szüksége

Riport

Szerkesztő
Hogyan lesz alkalommá az ünnep?
Kerül-e püspökkenyér az ünnepi asztalra?

Szerkesztő
Készülődés egy kicsit máshogy
- egy vak családanya adventje

Kitekintés

Fekete Zsuzsa
Várakozás
Zöld füvön, nem várt ajkakon hangzik a dal

Miklya Luzsányi Mónika
Ajándék - kicsit másként
Dani az ajándék, akit nem cserélnének be.

Látogatóink száma a mai napon: 7195
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57379405

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat