belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Dull Krisztina

Más felségterületén

Néhány gondolat a Kilimanjaróhoz

Úgy gondoltam, a Kilimanjarót már csak dacból is meg fogom mászni egyszer. Persze ha az ember lánya egy lakótelepi panelban ábrándozik, felesleges lenne kicsinyhitűnek lennie: először én is a Himaláját vettem célba. Nagyjából négy éve történt, hogy egy utam kapcsán kinyílt a szemem a világra, a más országokban, más kultúrákban élő emberek mindennapi életére és körülményeire. Azt éreztem, mennem kell, és le is szerződtem önkéntesnek Nepálba egy árvaházba. Valahol a Himalája láncai között, minden településtől távol neveltek ötven árvát. Hónapokig ábrándoztam itthon arról, hogy milyen lesz ott. Azután jött a hideg zuhany: nem kaptam vízumot. Csalódott voltam? Inkább zavarodott. De arra tisztán emlékszem, hogy valamiért az első komolytalan és nagyon gyerekes gondolatom az volt, hogy sebaj, ha a Himalájába nem kellek, elmegyek és megmászom a Kilimanjarót. Történetem a Fehér Heggyel másfél évvel később folytatódott, amikor egy számomra egészen váratlan és hirtelen tanulmányúttal odakeveredtem a lába tövéhez. Egy pillanat elég volt rádöbbennem: a Kilimanjarót nem lehet megmászni. Nem azért, mert nem volt tanzán vízumom. Enkai miatt.

Enkai több helyi törzs vallásában az egyetlen isten. A picit is érzékeny és elkötelezett keresztyén misszionáriusok sem egy idegen istent hoztak magukkal, hanem Enkairól meséltek a helyieknek, arról, hogy ő személyes Isten és megismerhető. Így Enkai a keresztyének Istenének a nevévé is vált, manapság már a lakosság döntő többsége ilyen vallású. Enkairól pedig tudni kell, hogy a Kilimanjarón lakik. A csúcs annyira fenséges, hogy a lábánál megállva én is azt éreztem: ha itt élnék, szenvedélyesen meg volnék győződve arról, hogy Enkai onnan uralkodik. Egyre kevésbé hiszem, hogy igaza van Kantnak, amikor azt mondja, hogy az a fenséges, ami szép, de egyúttal félelmetes. A Kilimanjaróra soha nem tudnám azt mondani, hogy szép, valahogy a szép és a rút kategóriájának fölötte áll. De ha létezik fenséges ezen a teremtett világon, akkor a Fehér Hegy mindenképpen az. Lenyűgöz, rabul ejt, de leginkább az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy ez valami nálánál sokkal nagyobb és több, ott állni a tövében és csodálni lehet, de elindulni rajta felfelé már nem. Mert az már más felségterülete. Ezt az érzést biztosan könnyedén meg lehet magyarázni. Talán sehol a világon nincs ekkora szintkülönbség: a szavanna közepéről emelkedik majdnem 6000 m magasra. Nem egy hegység része, hanem egyetlen csúcs, egyetlen vulkán a semmi közepén. De ez nem változtat azon az érzésen, a titokzatos, félelmetes érzésen, amikor az ember annyira semminek érzi magát, hogy el is felejtkezik arról, hogy létezik, és csak bámulja azt a titokzatos helyet, ahol nincs semmi keresnivalója. Mert az az Istené.

Érdekesen igazgatja Enkai az ember lépteit! Kenyából egyenesen Rómába vezetett az utam, furcsa kontraszt volt az afrikai szavanna, de még inkább Nairobi után az Örök Városban bóklászni. Egyedül tévedtem ki Ostia Anticába, Róma régi kikötővárosába, egy romvárosba, ahol az 1-4. századi épületek még álló falai közt sétálva sokkal inkább átéli az ember a régi birodalom hangulatát, mint bárhol benn a városban. Nagyon borús idő volt, két munkáson kívül egyedül voltam az egész településen, kísértetvárosban éreztem magam, ahol a régi lakók szellemei kísértenek. Pogány dolog ez? Biztosan. De ahányszor beléptem egy házba, előtte szinte engedélyt kértem a régi lakótól. Hát ki vagyok én, hogy kérdés nélkül, puszta kíváncsiságból betörjek az otthonába? A cipőmön még rajta volt az afrikai szavanna pora: ezzel tapossam a küszöbüket? Egy pillanatban rádöbbentem, hogy a talpam alatt éppen Neptunus van egy kétezer éves mozaikon. Szinte elmenekültem a városból, ki a partra. Aznap nem egy már-már giccses, narancssárga naplemente volt a birodalom partjainál, hanem szeles és borús este a háborgó, dühös Tirrén-tengeren. Ott értettem meg, hogy Ostia azért kavart fel, mert az én lábam nem arra való, hogy kétezer éves mozaikokon taposson. Egyszerűen idegen és betolakodó rajta. A ház kétezer évvel ezelőtti gazdája, akit talán Cajusnak vagy Publiusnak hívtak, olyan büszkeséggel és természetességgel mozgott rajta, hogy eszébe sem jutott megállni és azon gondolkodni: vajon otthon van az én lábam ezen a földön? Én viszont azzal, hogy becsületes turistaként kifizettem a belépő árát, még nem nyertem el annak a jogát, hogy otthon érezzem magam rajta.

Vajon melyik az a talaj, ami az én lábam alá való? Ahol minden nap járok? A szobám parkettája? A munkahelyem tantermeinek PVC-padlója? A budapesti körutak villamostól folyton rezgő, koszos aszfaltja? Ezekről nem tudom biztosan. Azt tudom, hogy az én lábam arra biztosan nem való, hogy a Kilimanjaro csúcsát tapossa. Arra sem, hogy Cajus kis rezidenciájának mozaikját koptassa. Úgy érzem, működik itt egy titokzatos szabály, olyan, amelyet nem törvény ír elő, hanem valami afölött működő lelki folyamat. Voltaképp sem Enkainak, sem Cajusnak nem fog már fájni, hogy a területükre lépek, sokkal inkább tesz az hozzá az én lelkivilágom egészségéhez, hogy őket tiszteletben tartom. Van és lesz is olyan hely ezen a sárgolyón, amely több ember számára valamiképp hozzám kötődik. Ott én alakítom ki a saját világomat, az az én felségterületem, én határozom meg a hangulatát, az én személyiségem alakítja ki a karakterét. Ameddig erőm engedi, védeni is fogom, hogy csak jó szándékkal, tisztelettel lehessen átlépni a küszöbét.

Azt az ismerőseim az én nevemről emlegetik. Ott, és csakis ott érezhetem azt, hogy otthonosan járok-kelek.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Székely Tamás
A nevünk rejt el, vagy mi rejtjük el a nevünket?
Isten és az anonimitás

Gondolkorzó

Pete Violetta
Nevesített erőtlenség
Titokzatosság és spontaneitás versus megaszervezések

Felszín

Géczy Ráhel
Árul(kod)ó családneveink
Lehúz vagy felemel?

B. Tóth Klára
Felmutatás
Milyen képtelen vállalkozás...

Magasság

Dull Krisztina
Más felségterületén
Néhány gondolat a Kilimanjaróhoz

Tóth Sára
Nevek és a lét hasadtsága
Irodalmi kalandozás

Mélység

Réz-Nagy Zoltán
Egy gyakori nevű ember tűnődései
Nem ér a nevem!

Miklya Luzsányi Mónika
X-manek és szuperhősök
Identitásfejlődés képességek és frusztrációk árnyékában

Bella Péter
Kis keresztyén trollhatározó
Netes kellemetlenkedők tipológiája

Teljesség

Koczor Tamás
Ki kicsoda?
Aki megverekedett Istennel…

Üzenet

Miklya Luzsányi Mónika
Névstigma
Jólesz tiszteletes botrányos házassága

Adamek Norbert
Nomen est omen
Tudósító elnevezések

B. Tóth Klára
Hogy nevez minket Isten?
„Nem lehet egy gyereket csak úgy elcserélni!”

Áthallások

Szakács Gergely
Halállista
Listák, melyek az életre, vagy a halálra visznek

Hancsók Barnabás
Nem ér a nevem
Vadidegen nicknevek

Bradák Soma
Név nélkül
Szembetalálkozások

Miklya Zsolt
Táncoló nevek, dúdolt jelentések
A közelmúlt, jelenkor irodalmából

Riport

Kojsza Péter
Meghatároz egy életen át
A névadás lehetőség

Kitekintés

Dull Krisztina
Ezt a buzogányos bronz köcsögöt!
Az egyházi szóhasználat hátulütői

Látogatóink száma a mai napon: 6668
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57378878

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat