Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Nekem a „túl”-ról Weöres Sándor fokozó szép két sora, a „Túl, túl, messze túl, / mi van a hegyen messze túl?” költői kérdése jutott először eszembe. Amire így válaszol a vers: „Hej, a hegyen messze túl / lófej-széles ibolya virúl.” És tovább: „…az ibolyán messze túl / Jancsi mosogat, / Kati az úr.” A verset Weöres Bóbita-kötetéből ismertem, de eredetileg a A Holdbéli csónakos c. vándormese záró képének a betétdala, ami a hazatérés motívumaként szólal meg, hiszen a túlon is túl már az itt, az itthon következik. Csak legyél bátor odáig/idáig elmenni.

Persze nem ugyanoda tér vissza az apja királyi palotájából elmenekülő királylány: Pávaszem, hiszen egy fejlődéstörténet spirálján haladunk körbe, így a visszatérés az érési folyamat által egy új minőségben valódi hazaérés lehet. A földön túli, holdbeli álomképébe szerelmes bakfis végre észreveszi maga körül a szerelmes fiút, és vállalni tudja vele a kapcsolatot. Különben csak önmaga és álomképe körül forogna, és rázárulna a kör.
Ördögi kör – régi bölcsesség ez a halmozódó bajokról, amelyek valahogy mindig ugyanúgy, ugyanazzal a logikával térnek vissza. Nincs érés, fejlődés, a körfolyamat mindig ugyanoda, ugyanabba a kellemetlen helyzetbe érkezik, és ráhurkolódik az emberre. A fogalom – circulus vitiosus – Horatius római költőtől származik, de úgy sejtem, nála is öregebb bölcsesség, archetipikus kép ez. Az ördögi kör logikáját látom a láncmesékben is. Arany László több ilyen népmesét feldolgozott, együtt borzongtunk a gyerekeinkkel, amikor esténként elolvastuk. A kakaska és a jércike c. mesében például a világ legtermészetesebb szemétdombján kapirgál a baromfipár, mígnem a jércike egy szem kökényt talál, és valahogy a torkán akad. Fulladozva kéri élete párját, hozzon neki egy kis vizet. Csakhogy a kút nem ad, míg a kakaska zöld gallyat nem hoz a fától. A fa sem ad, míg koszorút nem hoz a szép leánytól. A lány sem ad, míg cipőt nem hoz a vargától. És így tovább. Végül a kakaska mindenki kívánságát teljesíti, de a kívánságkörök a jércikén nem segítenek. Mire hazaszalad a vízzel, a jércike megfullad. Elég horrorisztikus mese. Ilyen horrortörténetekké hurkolódik a halmozódó „nem”-ek logikája.
Kegyetlen történet A kóró és a kis madár meséje is. És annál inkább megrázó, mivel a szélben lengedező száraz mezei virágról és egy énekesmadárról nem feltételezne ilyet az ember. A szelíd látszat mögött is a „nem”-ek és a bosszú logikája lappang. A kis madár csak annyit kér a kórótól, ringassa egy kicsit. Ami egy kórónak, ugye, aki egyébként is eleget hajladozik a szélben, igazán nem nagy ügy. A kóró nem is erre hivatkozik, inkább vélt előkelőségéből fakad a kifogása: „Nem ringatom biz én senki kis madarát.” Mit neki ez a jöttment, ágrólszakadt kis senki. És a kis madár megsértődik, bosszút forral. Szalad a kecskéhez, rágja el a kórót, de a kecske nem megy kóró-rágni. Szalad a farkashoz, egye meg a kecskét, de a farkas nem megy kecske-enni. És így tovább. Végül tíz „nem”-en keresztül jut el a kakasig, aki hajlandó elkapni a férget, féreg fúrni a furkót, furkó ütni a bikát. Visszafelé indul a lánc, hisz mindenki megkapja a magáét, míg végül a kóró ringatja a kis madarat, próbálná meg ne tenni. A bosszú, az erőszak törvénye is a halmozódó „nem”-ek és „igen”-ek logikája. Amikor egy „nem” vagy egy „igen” túlontúl „nem”-mé és „igen”-né, túlzássá válik.
A bosszúlánc természetéről mesél a Chád Gádja: Egy gödölye története is, a zsidó páska-hagyományt egybegyűjtő Peszáchi Hágáda utolsó darabja. „A mi piacunkon minden / kapható, félig ingyen: / édesapám ott vett két / krajcáron egy gödölyét” – kezdődik a versformában írt mese. „Ám vadmacska, szedtevette, / a kis gödölyét megette” – indul a bosszúlánc, és folytatódik: – „A kutya, a mordizomadta, / vadmacskát nyakon ragadta, / mivel felfalta a két / krajcáron vett gödölyét.” És jön a nádpálca, a tűz, a víz, az ökör, a metsző (ki az a metsző?), végül a Halál Angyala, akiről kiderül, hogy mestere a bosszúnak. „S itt szól bele a Jóisten, / jő, hogy mindenkit leintsen” és távol tartson a gidától, megbékítsen a gödölyével. A semmivel, a kicsivel, a kiszolgáltatottal. A halmozás logikája csak az óvásban, őrzésben, szeretetből való elfogadásban lehet igaz. Csak abból nem árt a sok. Bosszú-nemekből, félelem-motiválta igenekből a kevés is túlontúl sok.
De még nincs vége a meséknek, eszembe jut még egy, Jótám példázata a Bírák könyvéből (9,8–15), amit mindig is meseként olvastam, címet is adtam neki: A fák királyválasztása. „Elmentek egyszer a fák, hogy királyt kenjenek föl maguknak. Mondták az olajfának: légy a mi királyunk! De az olajfa ezt mondta nekik: talán elvesztettem olajomat, amelyért tisztelnek istenek és emberek, hogy menjek hajladozni a fák fölött?” A fák akkor a fügefát kérik, legyen a királyuk, de hasonló választ kapnak. Harmadjára a szőlőt kérik, ami ugyan nem igazi fa, de gyümölcse magáért beszél. Ám a szőlő sem dől be, visszautasítja a megtisztelő ajánlatot. Végül a tüskebokor marad az utolsó lehetőség. És a tüskebokor fának, sőt a fák királyának hiszi magát: „Jertek, húzódjatok árnyékomba; mert ha nem úgy lesz, akkor tűz csap ki a tüskebokorból, és megemészti a Libánon cédrusait!” Jaj a fáknak azontúl, ha az árnyékfát nem tisztelik. Kegyetlen meseláncolat, kegyetlen következményekkel, és nyugodtan legyinthetnénk, hogy túlzás, ha nem igazolná a történelem. Akkor, ott egy nagy család kiirtása és a sikemi polgárok átverése és megfélemlítése, s azóta is számtalan irtani- és átverni-, félemlítenivaló. A túlontúl hatalomból a kevés is sok. Hurkaiból nincs menekvés. Ha csak közbe nem szól a Jóisten, és helyére nem tesz bokrot és hurkot, furkót és gödölyét, kökényt és jércikét. 

Források:

http://ludens.elte.hu/~tir/vers/avwbob.htm

http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-irodalom/mesek-toertenetek/lancmesek

http://regi.zsido.com/peszach/hagada8.htm

www.parokia.hu/bible/