belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Farkas Zsuzsanna

A könyv

Porlepte valóság

Hosszú évek óta feküdt magányosan egy rég leszerelt ajtó alatt, ahová csak tompán hallatszott be a külvilág zaja. Sötét lakhelyét megosztotta néhány megsárgult újsággal és az arra vetődő, kóbor pókokkal, de emberi hangot már nagyon rég nem hallott. Gazdái sorsára hagyták, nem törődve azzal, mennyi történetet őriz magában, régi idők emlékeit, melyek messze-messze visznek: egy férfi arcát, aki sötét éjszakákon az íróasztalánál cigarettázott; egy kisgyermek sírását; egy tűzét, mely majdnem elpusztította a házat; a Szép Hölgyét, aki annyiszor fogta törékeny kezébe; vidám ebédekét; hosszú beszélgetésekét; a változást hozó tavasz illatáét; de különösen a Fiatalúrét, aki lelkesedéstől kipirult arccal beszélt.

Oly sok mindenről tudott volna mesélni, de senki sem volt rá kíváncsi, nem számított már senkinek, hogy vastagon belepte a por. Pedig annyira szépen indult az egész… A nyomdából kikerülve úgy érezte, lapjai igazán fontos titkokat rejtenek és büszke volt új illatára, aranyozott betűkkel ékesített borítójára. Egyszerűen tökéletesnek érezte magát, amit csak fokozott, amikor a fővárosba került egy nagy házba, sok ember közé. Először egy tölgyfa íróasztal lett otthona, ahol a Komor Úr mindennap olvasta és gyakorta idézett belőle fiának. Néha aláhúzta egy-két mondatát kék színű töltőtollával, ami néhol átütött lapjain. Őt azonban nem zavarta, örült, hogy fontos a férfinak.

Aztán egyszer csak nem nyitotta ki többet és egy kedves hangú, szőke asszony feltette a polcra. Onnan sokáig figyelte a családot, hallgatta beszélgetéseiket és nézte életüket. Tanúja volt könnyes estéknek, vidám ebédeknek és megannyi titkos pillanatnak. Látta, ahogy a cselédlánytól csókot lop a szőke asszony férje és azt is, amikor a kék szemű kislány elcsen egy cukrot az ezüstdobozból. Sokszor jöttek elegáns vendégek, akik körbeülték az asztalt, gyertyát gyújtottak és addig beszélgettek, míg viaszba nem fulladt az apró kanóc. A kis könyv szerette hallgatni meséiket és álmaikat, szerette hangjuk dallamát. Többször elővették, amikor a messzi távolban kongani kezdett egy harang, lapozgatták, majd visszatették helyére. Szép lassan megváltoztak a látogatók és azt vette észre, hogy a kék szemű kislányból gyönyörű hölgy lett. Látta, amikor a szobában táncolt szép fehér ruhában és látta, ahogy már ő maga is egy gyermeket ölel.

Aztán egy nap új illatot hozott szél és szürke lett a világ. A házban szokatlan hideg ólálkodott, az ablakok pedig kitörtek. Azokban az időkben sokszor vették elő és a konyhában olvasták fehér gyertya tompa fényénél. Elmaradtak a nagy beszélgetések, csak suttogást hallott és összekulcsolt kezeket látott maga körül. A Szép Hölgy szemében mindig ott csillogott egy könnycsepp, színes ruháit fekete kendőre cserélte és nem is vette le soha. Sok álmatlan, hangos éjszakát virrasztott át a családdal, egészen addig, míg kintről már nem szűrődtek be éles kiáltások és furcsa dördülések. 

De valami megváltozott. Többé nem voltak hosszú beszélgetések és illatos ebédek, őt pedig végleg levették a polcról és egy szúrós bundába csomagolva a szekrény aljába rejtették. Nagyon kellett figyelnie, hogy megtudja, mi történik körülötte. A konyhából néha még beszűrődtek a Szép Hölgy szavai, de máshogy csengtek, mint azelőtt. Esténként csak idegen hangokat hallott, egy családét, akik nem úgy beszéltek, mint a Szép Hölgy. Ők mások voltak, nagyon hangosak és rossz modorúak. Nem is értette, hogy mit keresnek ezek az emberek abban a tiszta, különleges házban. Annyira untatta a harsány asszony és a trágár férfi, hogy egy idő után már nem is figyelt rájuk.   

Békésen pihent a szekrény alján egy szép tavaszi napig, amikor a Fiatalúr rátalált. Magával is vitte kicsi, szegényesen berendezett szobájába, ahol az ágya mellé tette. A kis könyvet örömmel töltötte el, hogy újra kinyitják, olvassák szavait, és tudta, a Fiatalúr érzi, érti üzenetét. Az apró szoba sokszor telt meg látogatókkal és ő hallotta, ahogy új világról, szebb jövőről beszélgetnek. A barátok mindig akkor jöttek, mikor már sötétsége burkolózott a város és elmentek, még mielőtt felkelt a nap. A Fiatalúr mindig tüzesen csillogó szemekkel szólt hozzájuk és, ahogy telt az idő, egyre lelkesebb és lelkesebb lett. Amikor nem tudott aludni, mindig elővette és érdeklődve olvasta. Néha aláhúzta egy-egy mondatát, majd azokat a gondolatokat, amelyeket igazán fontosnak talált, leírta egy füzetbe. Ezalatt ő igazán boldognak és hasznosnak érezte magát.

Egy ködös estén azonban arra lett figyelmes, hogy a Fiatalúr nem jött haza, a városban pedig történt valami. Morajló hangok hallatszottak be az utcáról és különös fények táncoltak a távolban. A könyv nyomasztó éjszakákon és egyhangú nappalokon át feküdt az ágy mellett, mígnem egyszer csak a Szép Hölgy ölelte magához. Meglepődött, hogy barna hajába mennyi ősz szálat festettek az évek és szomorúan érezte, hogy lapjaira sós könnycseppek hullnak.

Mikor a Fiatalúr mégis hazatért, máshogy nézett ki. Bal szemét nem tudta kinyitni, jobb lábára sántított és egész testében remegett. Ám a legszörnyűbb az volt, hogy barna szeméből kihunyt a láng és nem is lobbant fel újra. Többé nem jöttek hozzá a barátok és nem vette le a polcról a könyvet. Napjait a fotelben ülve töltötte és csak bámult kifele az ablakon. Nem beszélt már az új világról és a szebb jövőről, de még a holnapról sem. Nem beszélt semmiről.

Sok év telt el ebben a fájó némaságban és a kis könyv meglepetten vette észre, hogy a Fiatalúr már rég nem fiatal. Arcára mély ráncok ültek, háta hajlott lett és sántikálva járt. Ritkán hagyta el a szobát, nem olvasott, sokat aludt és már nem tudott örülni semminek…

Aztán egy nap idegenek jöttek a házba és mindent felforgattak. Elvitték a bútorokat, edényeket és mindent, amit találtak. A kis könyv így került be a sarokba, a nehéz ajtó alá, azok közé a holmik közé, amik senkinek se kellettek.

Szégyellte, hogy régi fénye megkopott és furcsa szagot áraszt. Nem volt már sem új, sem tökéletes, nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna léteznie. Nem akart a szemétre kerülni, de amikor jobban belegondolt, rájött: már rég ott van. A gondolatok, melyeket lapjai rejtettek, nem számítottak már, csak egy letűnt kor eszméi voltak. Kifordították üzenetét, és pont úgy foszladozott minden, amiben egykor a Fiatalúr hitt, mint elvékonyodott lapjai. Úgy érezte, hogy a világban, amelybe kényszerült, csak hamis elvárások vannak és nincsenek igazi célok. Neki csak egyetlen célja volt hajdan, sok-sok évvel azelőtt: olvasóit bátorítani, tanítani nekik valami szépet az életről és a szeretetről mesélni. De addigra már ez sem számított.

Emlékei közül egy ismerős ajtó nyikorgása zökkentette ki és tudta, valaki érkezett a házba. A parketta recsegése először megrémítette, de aztán beletörődőn várta sorsát. És akkor megtörtént a csoda. Egy göndör hajú fiú boldogan vette kézbe és őszinte áhítattal szagolta meg lapjait. Ő pedig meglepetten nézte, mennyire hasonlít a Fiatalúrra. Kisebb volt ugyan és szeplős, de barna szemeiben ugyanaz a tűz lobogott. Főleg, amikor magához szorítva őt egy kedves férfihoz szaladt, aki a kertben állt. A kis könyv csodálkozva nézte, mennyire megváltozott a táj, a fák magasra nőttek és ezerszínű zöld rejtette a házat. Aztán a Kedves Férfi szeretettel kinyitotta és könnyes szemmel olvasott bele. A lágyan fújó szellő megérintette lapjait és újra megérezte a tavasz könnyed illatát. Hazaért.

Megtisztították és egy ügyes könyvkötő rendbe hozta borítóját. Új otthona a szekrény fölötti polcon volt, egy családi fénykép és egy gyertya szomszédságában, ahonnan beláthatta az egész szobát. A kis könyv olyan boldog volt, hogy már-már beleborzongott, különösen akkor, amikor a Kedves Férfi először rakta fel a polcra és közben tisztelettel végigsimította gerincén a kopott keresztet. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2018. október 20., szombat,
Vendel napja van.
Tartalom
Vezércikk

Fábián Tibor
Búcsú a fegyverektől
Céltáblás ország, célbalövős jelen, céltáblára szegezett életek...

Gondolkorzó

Szabóné László Lilla
Céltévesztett céltudatosság
Márták és Máriák célkeresztben

Kihívás

Záborszky Zsófia
A legnagyobb kihívás
valóság vs. képmutatás

Felszín

Thoma László
Élet – keret
Megállás egy festmény előtt

Bölcsföldiné Türk Emese
Egy szék újjászületése
Hétköznapi példázat

Magasság

Bella Péter
Mi szél hozott?
A szél hozott

Farkas Zsuzsanna
A könyv
Porlepte valóság

Mélység

Bagdán Zsuzsanna
Szürke
Embernek lenni

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mi a célom a rám bízottakkal?
Egy lelkész gondolatai

Üzenet

Czapp Enikő
A tekintet iránya
(avagy egy szem cseresznye, és ami erről eszembe jutott)

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Ó, kapitány! Kapitányom!
A címadó verssorról sokaknak nem Whitman költeménye, hanem a Holt költők társaságának utolsó, ikonikus jelenete jut eszébe. Amikor a „bukott” tanár kilépni készül az ajtón, akkor aratja legnagyobb győzelmét. De mi számít az iskolában valódi sikernek?

B. Tóth Klára
Lélekvetületek
(Pirk László kiállításáról)

Kitekintés

Ottucsák Melinda A.
Fészekhagyók és visszatérők
Mi történik, ha a felnőtt gyerek visszatér a szülői házba?

Szabó Julcsi
Már nem ugyanaz
Janne Teller: Semmi – Budapest Bábszínház

Látogatóink száma a mai napon: 10281
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 42417764

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat